Már nem első olvasat Stephen Fry A víziló című regénye, de magyar nyelven mégiscsak az első Fry-kötet, amit kézbe vehetünk. Amikor anno angolul olvastam, szinte csak szuperlatívuszokban fogalmaztam, és nagy megkönnyebbülés, hogy a magyar verzió tudja tartani a színvonalat – ami nem kis teljesítmény, lévén, hogy Fry zsenialitása nagy részt nyelvi teljesítményében rejlik. Ami azonban sokkal inkább tudatosult most, a magyar változat olvasása közben: tényleg bevállalós szöveg, sokkal erőteljesebben hatnak a káromkodások, és sok helyütt talán szokatlanok a fordulatok, amelyek olyannyira anglicizmusnak tűnnek, hogy aki érti, már csak azon is fetreng a röhögéstől, hogy ilyen leleménnyel sikerült átültetni. Szokatlan szöveg, szokatlan és friss, rendkívül szókimondó, semmi köntörfalazás, és hát ugye minden pillanatában oltári pimasz – de talán ami fontos, hogy számomra sikerült Fry-t visszaadnia. Könnyedén el tudom képzelni, hogy vannak, akik már az első oldal után felháborodottan vágják a sarokba a könyvet, de persze még könnyebben tudok olyasmit vizionálni, hogy valaki előre tervezett programokat mond le az olvasás miatt. A lényeg az, hogy közömbösen nem hagy senkit. Manapság valószínűleg már önmagában ez a tény is kiemelkedővé teszi Fry regényét, de azért ne higgyük, hogy ennyi az egész. Nem szeretném ismételni önmagam, de továbbra is fenntartom – immár szerencsére a magyar nyelvterületet is beleértve -, hogy “Fry köteteivel csupán egy probléma van: a következő olvasmány nagyon ritkán tudja felvenni vele a versenyt, mert valami olyan olvasói élményt nyújtanak, hogy az elvárások jóval az átlag fölé kerülnek…” Azon fohászom, miszerint jó lenne, ha végre “a magyar könyvkiadás felfedezné Fry-t, és elárasztaná a piacot a regényeivel” meghallgattatott, és itt a kezemben a kötet. Mindenkit, aki vágyik arra, hogy egy olyan könyv kerüljön a szeme elé, ami igazán, keményen bevállalós, és nem fél nevén nevezni a dolgokat, csak bárorítani tudok: tegye meg az első lépést Fry világa felé! Ahogyan hősünk, a vízilónak titulált Ted ajánlja sajátos módon szövegét:
Nem várható el egy magamfajta trottytól, hogy normálisan el tudjon mondani egy történetet. Nekem az is rohadtul elég, hogy elboldoguljak ezzel az iszonytató számítógéppel. Megszámoltam a bepötyögött szavakat, ezt megcsinálom óránként, és ha a technikának hinni lehet, 94536 vár magára. Sok szerencsét. Maga akarta, maga fizetett érte, hát seggelje is végig. Ahogy mondani szokás, én megszenvedtem a művészetért, most magán a sor.
Ted kedvenc frázisával élve, basszorkányos regény – ennyit mondhatok!
Disclaimer: Elenyészően minimális mértékben, de mégiscsak részese vagyok a magyar verzió elkészültének – ha bármely megjegyzésem részrehajlónak tetszik, azt ennek is be lehet tudni.
Többnyire két irányvonalat észlel az egyszeri olvasó, amikor egy szerző több művével ismerkedik: megjelenik az első regény, ami mondhatni magnum opus-ként telepszik a további szövegekre, amelyek így silány utánérzésnek tűnnek csupán, vagy éppen ellenkezőleg, a kezdeti botladozásokat követően egyre kiforrottabb, mívesebb, élvezetesebb szövegekkel rukkol elő a szerző, és mintegy az olvasói elvárási horizontok határait maga feszegeti. Előbbire meglehetősen sok példát tudnék hozni – túl sokat talán; utóbbi viszont ritka, mint az a bizonyos fehér holló. Veszélyes üzem ugyanis a második út: egyre nagyobb elvárásokkal vértezi fel az olvasót, aki ennek megfelelően hamar megsértődik, ha nem üti meg a mércét az újabb és újabb iromány. Márpedig Kondor Vilmos ezt a neház utat választotta, ráadásul egy olyan műfajban, ami eleddig nem is létezett igazán hazánkban, így nem csak saját határait kénytelen feszegetni, hanem a szövegei által megrajzolt műfajét is. Arról van ugyanis szó, hogy a Budapest noir, Kondor első regénye igen magasra tette a lécet megjelenésekor, olyannyira, hogy félő volt, ennél magasabbra már nem lehet ugrani az adott keretek között. A Bűnös Budapest aztán bebizonyította, hogy nem csupán lehetséges felülmúlni a sikert, de tizenkilencre lapot is lehet húzni néhanapján (csak hogy maradjunk tematikailag némi közelségben a citált regénnyel).
Megmondom őszintén, kicsit kétkedve és bizalmatlanul vettem kézbe Kondor Vilmos új regényét, amely a Bűnös Budapest címet viseli, mert amikor egy új szerző körül akkora hype és ugyanakkor olyan jól felépített titokzatosság leledzik, akkor mindig valami beugratós trükkre gyanakszom. Mea culpa, és rögtön le is kell szögeznem, hogy a hype nem véletlen, és Kondor regénye méltán számít kitörő sikernek immáron külföldön is! Meg merem kockáztatni, hogy évek óta ez a legjobb magyar regény – nem csupán krimi kategóriában, mert ha valaki veszi a fáradtságot és elolvassa a szöveget, hamar rádöbben, micsoda végtelenül pontos, mégis hihetetlenül élvezetes nyelvezettel és cselekményszerkezettel építkezik a több szálból összetevődő történet. Olyan alapos, pontos leírást és korrajzot kapunk körítésként, amiből sugárzik a mélyre nyúló kutatómunka, aminek atmoszférája egyszerűen pillanatok alatt olyan észrevétlenül szippantja be az olvasót, hogy az bizony addikciót eredményez. A könyv egyszerűen letehetetlen, tartalma egyszerre érdekes, élvezetes és izgalmas, ugyanakkor minden mondata műalkotás – csodálatosan szép magyar szöveg, letisztult, sallangmentes, mégis gyönyörű, a korabeli fordulatok olyan bravúrosan ízesítik a párbeszédeket, hogy az embernek szinte kedve lenne beemelni azokat hétköznapi beszélgetésekbe is. A történet kellőképpen csavaros és tökéletes ritmusban bontakozik ki, ráadásul szervesen illeszkedik a regény kulturális-társadalmi kontextusába. Két szálon indul látszólag két különböző nyomozás, amelyek egy ponton szükségszerűen összeérnek, azonban Kondor tartózkodik attól, hogy a két vezéralakot mintegy dacszövetségbe esketve szuperhőssé avanzsálja, és így az utolsó szóig sikerül is hitelesnek maradnia.
A DragonWeb Dragon Zoltán webes játszótere és online otthona: itt elmond, kritizál, kinyilatkoztat, beszámol. Ha további érdeklődés esete forog fenn, akkor érdemes a 
