blog

Zodiákus

Mindenfélét lehetett előzetesen olvasni és hallani David Fincher legújabb munkájáról: mint minden valamire való film, a Zodiákus is rendesen megosztotta a közönséget. Volt, aki túl hosszúnak, volt, aki egyszerűen csak követhetetlennek minősítette, túl sok a szereplő, mondták megint mások. Arra is volt panasz, hogy a történet nincs felépítve és a végén lekerekítve, lóg az egész a levegőben, hiányzik a feszültség belőle.

Tény, hogy nem egyszerű történetről van szó, és a tálalás sem mindennapi. Ha kell, úgy pörögnek az évek, hogy nem is értem, miért nem öregszenek látványosabban a karakterek (szegény ChloÁ« Sevigny végig ugyanabban az elnyűtt pulcsiban és idétlen szemüveggel elcsúnyított arccal bambulja végig a filmet, bár ez két gyermekszülés után biztos szép siker; de kedvese, a megrögzött Jake Gyllenhaal is fiatalos marad a történet során), ha kell, akkor pedig percnyi lassúsággal csörgedeznek az események: valójában a Zodiákus néven ismertté vált sorozatgyilkos idődiktátumát követhetjük. Ha nem jelentkezett évekig, a történet is ugrik. Ha besűrűsödnek az események, minden apró részletet láthatunk.

Igazából Alan J. Pakula 1976-os Az elnök emberei című filmjének sémáját használta Fincher, de számára a lényeg nem is annyira a profi újságírói környezet vagy maga az oknyomozó újságírás bemutatása volt a fontos, sokkal inkább a kutatásban megszállottá váló karakter fejlődése és világa érdekelte a történetben. Éppen ezért maga a Zodiákus csupán mellékszereplő, apropó – tulajdonképpen soha ki nem derül, ki is lehetett (mint tudjuk, nem Graysmith elmélete az egyetlen az ügy megoldását illetően, és a film eleve szelektál, mint az kiderül egy interjúból) Ha valaki tehát egy szokványos sémákkal operáló thrillert szeretne megtekinteni, ne a Zodiákust válassza: a szokatlan időkezelés megdolgoztatja a nézőt kicsit, és a film vége nem nyugtatja meg az embert, inkább tovább gondolásra serkenti – szerintem ez a legnagyobb erénye. Minden hiányossága ellenére is kötelező film!

Standard