film

Zakkantabb, mint valaha: Holmes öklétől ments meg uram minket!

Sherlock Holmes Nem voltak felfokozott várakozásaim Guy Ritchie Sherlock Holmes-értelmezésének tekintetében, hiszen az előzetes híresztelések, a plakátok, a videók alapján egyértelmű volt, hogy ez a Holmes nem az a Holmes, tehát igazságtalan lenne elvárni tőle mindazt, amit volt időnk megszokni a klasszikus figurától. Jó hír, hogy ha nem is tudja (pontosabban valószínűleg nem is akarja) azt az ötletességet és virtuózitást hozni a rendező, amit korai durranásainál megszokhattunk, azért finoman felvillantja felismerhető kézjegyeit, amit viszont meglepően finom stílusérzékenységgel és a szokásosan ütős ritmusban tálal. Egy fura Londont kreált környezetnek, amiben a hintó épp úgy veszi be a kanyart, mint egy tuningolt gengszterverda, ahol az öltözet nem a korhűségre, hanem kifejezetten a trendi anakronisztikus mivoltára erősít rá, és ahol az agymunka szintjére pumpálódik az izomerő, s mindez dandy-s könnyedséggel párosul a feltűnően felvilágosult környezetben. A főgonosz (Mark Strong) éppen úgy lép az emelvényre a parlamentben, mint Pink A fal című klasszikusban a tömeg elé, még a kosztüm és a frizura is stimmel, Holmes Robert Downey Jr. megtestesítésében olyan, mintha a Holmesról mintázott Dr. House-t oltanák vissza a klasszikus detektív figurájába némi Bourne-nal megspékelve, amire egyébként Watson (Jude Law) Wilsonszerű jelensége is erősít (a párkapcsolati anomália egyenesen intertextust hoz létre – akár a Holmes-Adler (Rachel McAdams), akár a Watson-Mary (Kelly Reilly) párt nézzük).

Dicséret illeti a hangulatteremtést is, hiszen egy gondosan felépített, finoman steampunk jellegű Angliába csöppenünk, ahol Holmes angolosan szipogja végig a menetet, és az elektromosság, a rézcsövek és a technika lehetőségein mélázik néhol igen vicces beszólásaival. A misztikus vonaltól egy kissé megidéződik Langdon is, csak ez a Holmes távolról sem hajlandó annyira komolyan venni magát mint akár a jó amerikai professzor, akár Jeremy Brett ikonná vált fizimiskája. A verekedések egyszerre idézik meg a Blöff jeleneteit és Bud Spencer szebb napjait, néha egészen Benny Hill-ig megmártózva a komikum fürdőjében, amit olyan óvatosan jeleznek a film alkotói, hogy véletlenül se billenjen ki a néző a pörgésből.

Talán egy dolog hiányzik: a mesterdetektív elméjének, zsenijének pusztán szimbolikus feszültségteremtése, ami Holmes-t és a hozzá hasonló figurákat oly magasra emelte. A kifejezetten amerikai importnak számító hard-boiled elemekkel ugyan kellemes egyensúlyt sikerült kialakítania Ritchie-nek, de Holmes sava-borsa, a mindent agyban megoldó zseni mítosza ezennel szertefoszlott: ez a Holmes is zseni, nem menekül az agymunkától, de nélkülözi a felsőbbrendű eleganciát, ráadásul elméleteit igyekszik gyakorlati tesztek segítségével ellenőrizni, ami a klasszikus Holmes figurától rettentő távol állt. A film így semmi maradandót nem tud nyújtani, viszont amit vállal, vagyis a vagány, trendi, pörgős, stílusos szórakoztatást, azt azért teljesíti.

Standard

One thought on “Zakkantabb, mint valaha: Holmes öklétől ments meg uram minket!

  1. Tényleg full doktor háuz, azt hittem h csak nekem tűnt fel, de még a hangjuk is hasonlít (filmet feliratosan alap:)

Comments are closed.