blog

Véres Holiday…

Véres gyémánt Hangzatos cím, de persze csak arról van szó, hogy maratoni DVD kukkolás tárgyává vált két film egymás után: elsőként a Véres gyémánt, másodikként – amolyan levezetésképpen – a Holiday című eposz. Előbbitől sokat vártam, rengeteg kitűnő kritikát kapott, ráadásul – pár éve nem hittem, hogy ilyet valaha le fogok írni – Leonardo Di Caprio mostanság igencsak kitett magáért más filmekben is. Pörgős, feszült, mégis mondanivalóval telített mozit vártam tehát kritikai befolyásoltságom okán – ám valami mást kaptam (magam ellen is kell beszélni néha: ne higgyünk a kritikáknak…). Értem én, hogy manapság nem csupán divat, de szinte kötelező is afrikai problémákkal előrukkolni minden területen, de talán néha azon is el kellene gondolkodni, hogy vajh van-é értelme.

Félreértés ne essék: gyémántbányászos tematikával nehéz magyar tájképre komponálni, deha már gyémántbánya, hamár Afrika, és a kötelező polgárháborús éra, korrupció, ésatöbbi, megfűszerezve a politikai korrektség bódító olfaktoriájával, akkor talán a forgatókönyv íróinak is illenék felkötni a gatyát. Ugyanis kevés ennél sablonosabb történetvezetéssel találkozik a jámbor néző nevezett témában: a naiv, jószándékú, becsületes afrikai harca a fehérekkel és a fehérek által korrupcióba és erőszakba rugdalt feketékkel, valamint a könyörtelen és erkölcsöt, etikát nem ismerő nyerészkedő gyémántvadász, aki a végére mégiscsak morális győzelmet arat – nos, minimum agyoncsépelt toposz. A megvalósítás meg pláne. Valahogy azt éreztem, hogy nagyon meg akarják mutatni, micsoda szörnyűségek történnek, és nagyon biztosak akarnak abban lenni, hogy én, egyszeri magyar néző, akinek végképp fogalma sincs, mi is folyt nem olyan régen Sierra Leonéban, véletlenül se értsek félre valamit, ezért tutira mentek, és nagyon a számba akartak rágni mindent. Ezt meg nem veszi jól a gyomrom. És a kritikákkal ellentétben egyáltalán nem tűnt úgy, hogy az elejétől a végéig egy feszes, jól szerkesztett, kitűnő narratív dinamikával és ritmussal rendelkező filmet nézek. Di Caprio viszont tényleg remekelt – elvitte a hátán a sztorit rendesen – neki tessék megköszönni.

Holiday Ehhez képest a karácsonyi romkomnak szánt Holiday kellemes meglepetés volt. Nem akart ez a film semmit, csak szórakoztatni, kedvesen, mesemondósan, hóesésben füstölgő kéményes házikósan, kandallósan, otthonosan, bonyodalommentesen – azt viszont szokatlan humorral és leleménnyel. Az alaphelyzet teljesen sületlen (ahogy az egy vérbeli karácsonyi cukormázas sztorihoz illik), a “fordulatok” és a végkifejlet többnyire kiszámíthatóak – viszont a megvalósítás eszményi. Rég láttam ennyire intelligensen és humorosan elhelyezett önreflexív és metafilmes összekacsintást, ilyen okosan összeszőtt intertextuális referenciahálót (jesszusom, ez itt már a posztmodern?!). Ezzel csak arra célzok, hogy Kevin Smith mellett keveseknek sikerült olyan értelmesen megidézni más filmeket magában a filmben, amelyek plusz jelentésmező lehetőségét kínálják a mozibubusoknak, mint ehelyütt. Dustin Hoffman feltűnése és finom berzenkedése a videótékás jelenetben a Diploma előtt című film felemlegetésekor például telitalálat – főként azért működik, mert egyáltalán nincs magyarázva, miért jelenik meg ott az adott pillanatban, miért tesz csípős megjegyzést: vagyis a néző tiszteletben vagyon tartva, merthogy feltételezi róla, kapcsolni fog. Jobb esetben kapcsol is, ha meg nem, akkor is élvezhető a film.

A színészek jól láthatóan élvezték a szerepeket, mindenki kitűnően hozta a figurákat, panasz nem lehet rájuk: kellemes időtöltést varázsoltak egy olyan filmből, ami nem biztos, hogy oly sokra lenne hivatott. De még nyáron sem rossz belenézni. No nem egy hahotázós, fetrengve-röhögős-gurgulázós mozira kell rögvest asszociálni – inkább olyan filmre, amely leplezetlenül romantikus és komikus, ami nem akar másnak látszani, mint ami, és ami profi módon teszi mindezt. Az est befutója – az előzetes várakozással szemben – nálam ez volt.

Standard