blog

Vacsoracsata Barcelonában

Hiába, Woody Allen szerint a nő szívéhez is gasztronómiailag lehet igazán eljutni, még akkor is, ha adott esetben gyomorfekélye van szegénynek. Persze valószínűleg az sem árt, ha a hátteret Barcelona szolgáltatja a vacsorához, és egy picit hasonlít az ember Javier Bardemhez… De valljuk be őszintén, az sem lenne rossz, ha olyan, már-már túlzottan is nyílt őszinteséggel lehetne becsajozni, ahogyan ez Mr. Allen fantáziájában manifesztálódik. Akárhogy is, a Vicky Cristina Barcelona fantasztikusan ügyesen lavírozik a könnyed vígjáték, a romantikus film és a tipikus Allen-féle neurotikus mondatfüzérek indukálta komikum mezsgyéjén, és felhőtlen kikapcsolódást nyújt (nem hittem el, hogy másfél óra eltelt…). Igényes szórakoztatás – ezt lehetne rábiggyeszteni a kifejezést komolyan gondolva.

Őszintén szólva volt idő, amikor nagyon féltettem Mr. Allen-t az egyre gyatrább és önismétlőbb, valójában különösebb ötlet nélkül elkészített munkái miatt: rossz látni, hogy egy kreatív elme a korral egyre kevésbé tudja megszólítani a közönséget (bár ki tudja, a jazz is egy forma, annak pedig mintha mostanság több időt szentelt volna). Aztán – pénz híján – áttette filmes székhelyét Európába, és mintha kicserélték volna: ontja a jobbnál jobb filmeket, amelyek itt-ott még a régi Allen-t idézgetik, de kétségtelenül valami új, valami friss lendületet is mutatnak. A moralizálós, bűnboncolgatós filmek után sokan várták a Vicky Cristina Barcelona bemutatóját, és valószínűleg sokan úgy látják, hogy Mr. Allen simán turisztikai kuriózumba ültetett egy amolyan New York-i történetet, amit annyira jól tud – szóval szép csendben mintha rátalált volna régi önmagára. Elfogult vagyok, mert munkássága épp azért fogott meg anno, mert nem akart túl okos vagy erőltetetten mesélő lenni: inkább partnernek véli a közönséget, mint passzív befogadó közegnek, ami nyilván azért van így – súghatják a rossz indulat gaz rabjai -, mert ez is egyfajta analízis… Mint közönség erre csak azt tudom mondani: “na és?”

A film kitűnően vesézgeti az amerikai fiatalok Európába történő felfedező útjával járó önismereti problémákat: a dekadens kontinentális miliő térbeli egotripje csupán a lelki és szellemi ébredezés trópusa, így a rendező ügyesen használja ki a katalán város vibráló bujaságát és a spanyol színészek kitűnően mért testbeszédét arra, hogy kihozza a karót nyelt, unalmas és végtelenül kiszámított életből idecsöppenő fiatalokból a nyilván mindvégig bennük szunnyadó kisördögöt. Mesterien operál a kissé cinikus narrátorral is, akinek jelenléte mintha implicite garantálná a mese kerek világát, amiben hőseink elnyerik méltó jutalmukat, eljövé a happy end – itt viszont olyan vér rög valóság csap arcul bennünket a végén, hogy nem tudjuk eldönteni, sírjunk, vagy nevessünk. Szellemes társadalomkritika ez a javából, finom könnyedséggel és kitűnően megírt karakterekkel és dialógusokkal tálalva: mint egy kellemes, jól előkészített vacsora. csak itt tényleg csata is van. Bravó!

Standard