film

„Tronkövetelő”: digitalizált ödipalizáció

Becsület szavamra, szeretni akartam a Tron: Örökség című filmet, persze valószínűleg azért, mert annak idején belém égett néhány kép a Tronból, még ha maga a film nem is ragadott meg igazán. Abban bíztam, hogy ezt a filmtörténeti örökséget komolyan véve a narratív örökség is felnő a hátrahagyóhoz, hiszen az a digitális technológia, amelyet ma Hollywood be tud vetni egy alapvetően digitális kontextus megalkotására, fényévekre van attól a minimalizmustól, amit az előd fel tudott mutatni – azt reméltem, végre megtalálja a téma a számára legkedvezőbb formát, és a technológia végre ki tudja bontani a történetet úgy, ahogy illik. Sajnos hiú ábránd maradt mindez, mert az új Tron nem követeli a trónt – még arról is lemond, amit a nyolcvanas években kivívott. Olyan, mintha az öreg Flynn (Jeff Bridges) továbbra is eltemetve-elfeledve meditálna valahogy a kódok alkotta diegetikus-digitális térben, és meggyőződéssel bólintana felénk: azt csináljuk, hogy nem csinálunk semmit. Nagyjából ezt a filozófiát követte a Disney égisze alatt elkészült film alkotógárdája is – így a néző leginkább szétunja a fejét, vagy feszeng, vagy szimplán értetlenkedik, és már a film nézése közben is azt a néhány akciódús jelenetet pergeti le újra és újra a fejében, amit korábban látott. Hiába, sajnos ritmustévesztés áldozata ez a dolgozat a maga egyébként is feleslegesen nyújtott két órányi játékidejével.

Dupla ödipális csavarral készültek pedig a jó álomgyárosok: egyrészt ott van Clu, Flynn digitális szüleménye, akit/amit saját arcképére teremtett, és aki/ami most ellene fordul, valamint ott van Sam (Garrett Hedlund), aki apja hiányából erőt merítve, furcsán értelmezett dacból, mégis csak mellette kardoskodik. Furcsa világ a Rács: programok masíroznak és küzdenek meg egymással – őszintén szólva jobb nem belegondolni, mi folyik a program fájljaim között is ebben a pillanatban, pláne ilyen antropomorfizált verzióban, ahogyan a film vizualizálja a jószomszédi viszonyokat. Ebbe a teljesen digitális közegbe ragad a közeg alkotója, és saját teremtményétől rettegve tengeti napjait egy kietlen szirten jedi-zen-mockery-ként, mígnem biológiai fia megérkezik, és fenekestől felforgatja a digitális világot – mintegy felborítva a kettes számrendszerben gyönyörködő, abból táplálkozó, ontológiailag nehezen körülhatárolható digizenek életét.

Disney-ről van szó, tehát ne várjuk, hogy a fiú majd jól megbűnhődik az apa bűneiért – pláne akkor, ha az apának nincs is rendesen megfogalmazott, jól körülhatárolható, amolyan hübrisz-jelleget öltő bűne –, mert az apának kell itt helyére tenni a dolgokat, persze a fiú látványos és hathatós közreműködésének folyományaként. Persze azért a jó elnyeri jutalmát: a fiú megkapja a lányt (a kicsit mélyebb kontextusokat mozgató Quorra névre hallgató, éppen nem House mellett asszisztáló Olivia Wilde-ot): nem tudom nem úgy értelmezni a dolgot, mint egy internetes társkereső oldalon történő ismerkedést követően végre a valóságban is találkoznak – a párbeszédek alapján nagyjából egy nyelvi regisztert sikerült beszintezni, és tematikailag sem erőltették meg magukat a dramaturgok (na ja, naplemente-napfelkelte ftw!). Nekem azért hangyányit meredek volt az, ahogyan a teljesen digitális Quorra nem zökkent ki a neonlégtérből a levegőre kerülvén (főleg úgy, hogy a kedves apósjelölt diskje virít a hátán…), de Disney-ék nyilván szeretik az ilyen társadalmi-technológiai integrációt előtérbe helyező megoldást, hát üsse kő, csak aztán most tessék majd nyugtatni a népet, hogy a számítógépes vírus azért nem tud ám kimászni valami portálon keresztül, hogy jól megfertőzze a szerencsétlen felhasználókat!

Szóval, szeretni akartam én ezt a filmet, volt hozzá bizodalmam, hogy a technikai fejlődésekkel tényleg eljött az idő arra, hogy az eredeti elképzelés végre méltó formát öltsön, de sajnos azt kell mondanom, hogy ez a projekt nem úgy alakult, ahogy elvárható lett volna. Elkapkodott, átgondolatlan, slendrián munka, amelynek előkészítésekor nyilván több energiát öltek a Rács látványképének kialakításába, mint egy rendes sztori összeeszkábálásába: ez meg is látszik a filmen. Megtekintése csak okulás ürügyén javasolt.

Standard