blog

Történetek Leninről

Az én szocializmusra nevelésemből sajna kimaradt, de most Jucyfer jóvoltából pótolhatom hiátusaimat Leninileg. Hihetetlen érdekes, és valószínűleg már ritkaságnak számító mesekönyv került szerény hajlékomba: a Móra kiadó 1970-es Történetek Leninről című opusza. Válogatásról van szó, melyet nagytestvérünk hős írói követtek el anno. Hát, mit mondjak, számomra most kinyílt a világ, és a tanulásra serkentő, mindig hunyorgó (áltsulisként mindig úgy képzeltük, hogy az a kopasz bácsi a képeken mindig nappal szemben áll, ezért hunyorog… még télen is… ezért volt napellenzős sapkája nyilván… télen is) férfiú egészen más fényben tűnik fel előttem. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy a szerzők hihetetlen gátlástalansággal és leleménnyel ötvözik a kulturális örökség adott esetben ideológiailag összeegyeztethetetlen darabkáit a főáram kemény vonalas hirdetményeivel, ami egy furcsa keveredést eredményez: mulatságos és elképesztő egyszerre. Mert ki gondolná Vlagyimir Iljics Leninről, hogy szabadidejében a város környéki erdőben sétálva (míg egy nagy fekete autó várja az út mellett) csodát tesz. De ne szaladjunk előre…

Mert ugye Vlagyimir Iljics, ahogy a nép hívta, bár egy volt közülünk, mindenki tudta, hogy különleges ember. Nézzük, milyen jó cselekedetei voltak egy egyszerű séta közben:

Lassan, komótosan járkált. Észrevett egy mókust, megállt, elnézte. Madárcsicsergés ütötte meg fülét, feltekintett a madarakra. Bogárka mászott a füvön; figyelmesen nézegette Vlagyimir Iljics a bogárkát, gyönyörködött a gombákban, az egyszerű erdei virágokban. Lenint minden érdekli. Ezek Lenin pihenő percei.

Számomra leginkább az utolsó két mondat szívmelengető: kauzalitás szempontjából döcög, de valahogy annyira korhű. A cselekmény persze csak az idilli sétálgatás megzavarásával veszi kezdetét, amikoris egy sirdogáló kislány toppan Lenin elvtárs elé. A kislány sír, Lenin megkérdi, “-Hát te meg mért sírsz?”, amire a gyerkőc nem válaszol. Lenin épp olyan szigorú a néppel, mint önmagával, ezért a válasz nem késlekedik:

Nahát – csóválta fejét Lenin. – Ekkora lányka, és sír! Nem szégyelled magad?

Ezt követően varázslásra adja tar fejét: “- Egy, kettő, három! Teremj, dió, a kosárkában!” – s lőn, ott a maghéjas termés a fonott szállítóeszközben. Kicsit sétálgatnak, majd: “- Egy, kettő, három – teremj ide, vargánya!” – mondanom sem kell, hirtelen tele lett gombával a környék… De amikor eljött az indulás ideje, Lenin “hamiskásan összehunyorította szemét” (ezt nem is értem, hogy ideológiailag hogy lehet megmagyarázni), “és hirtelen azt mondta: – Egy, kettő, három! Teremjen ide egy autó!” – kétség nem férhet hozzá, ott is termett egy autó. A történet konlúzióját a kislány, Varja mondja el családjának, amikor a rejtélyes idegenről beszámol:

Varázsló – mondta suttogva Varja. – Mindent, amit csak kíván valaki, teljesíti.

Kell ennél jobb vezér a népnek?! Rengeteg örökbecsű darabbal ütheti el fölös idejét az olvasó, aki kezébe veszi eme gyöngyszemet, például megtudhatja, hogyan járt túl Lenin a csendőrök eszén, vagy hogy mily módon egysülhet ennyi tökéletes szubjektum pozíció egyetlen emberben (az orosz köztársaság polgára, az új tanító, a megértő ember), vagy hogy milyen kapcsolat is áll fenn Lenin és a gyerekek között. Kihagyhatatlan, és egy életre meghatározó olvasmányelmény.

Standard

Történetek Leninről” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Erről a biztosan minden részletében megragadó mesés könyvről eszembe jut egy másik, abból is konkrétan egy régi, de jó vitz.

    Megy a vonat a kommunizmus felé, amelyen Lenin elvtárs a masiniszta. Viszonylag rövid út megtétele után előrerohannak az utasok a vezérlőállásba.

    – Lenin elvtárs, elfogyott a fűtőanyag, hogy jutunk így el a kommunizmusba?

    – Elvtársak, a gőzös kazánjába dobálják be ruháikat, az is éghető, így is tovább tudunk haladni.

    Az utasok leszórják ruháikat, elégetik, ám ez kevésnek bizonyul.

    – Lenin elvtárs, már megint leálltunk. Mit tegyünk? Hogy jutunk így el a kommunizmusba?

    – Elvtársak, az önöknél lévő élelmiszer is éghető anyag, dobálják be a kazánba!

    Kis idő múlva újra mennek:

    – Lenin elvtárs, az élelem is elfogyott és megint leálltunk!

    – Na, elvtársak – mondja Lenin -, akkor nincs más hátra, mint a mögöttünk lévő talpfákat is fel kell szedni.

    Ám a talpfák gyorsabban fogynak, mint amennyit a gőzös kazánja eszik. Kisvártatva megint lefulladnak. Az utasok megint mennek:

    – Lenin elvtárs, nincs élelmünk, éhezünk. Nincs ruhánk, fázunk. Előre jutni nem tudunk, de vissza se tudunk menni, mert felszedtük a mögöttünk lévő talpfákat. Mit csináljunk, hogy eljussunk a kommunizmusba?

    – Most már semmit. Megérkeztünk.

Hozzászólások lezárva.