blog

Tesztoszteronregény

Lee Child: Nothing to Lose Biztos én vagyok puhány, de leginkább mosolyogtat, amikor a szerző hihetetlen erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy hősének testi adottságait majdhogynem statisztikai pontossággal, már-már gépészeti szempontok alapján jellemezze, majd az egész szöveg másról sem szól, mint a leírt test megnyilvánulásainak lajstromáról. Van ez a Jack Reacher, aki hiperkatonai rendész volt, aztán lelépett, mert megcsömörlött, és most amolyan modern vadnyugati hősként gyalog rója Amerika úttalan utait, és közben igazságot oszt. Mert ő tudja, mi jó, mi rossz, és érvényre is juttatja eme morális imperatívuszt, ha kérik, ha nem. Ha nem akarná komolyan venni magát a regény annyira, amennyire (jelesül: az izzadságszagig), azt is hihetném, valami amerikai társadalom-politikai kritika fogalmazódik meg ehelyütt – de ettől aztán végképp nem kell félni.

Lee Child nem játsza ki azt a lehetőséget, hogy ő brit, vagyis valamennyire külső rálátása lenne az amerikai kultúrára, társadalmi illetve politikai viselt dolgaira, így meglehetősen ügyesen tudna előhozakodni kritikai meglátásaival, inkább úgy tesz, mintha amerikai szerzőként kőkemény amerikai igazságosztós thrillert írna. Kár, hogy így tesz, és ha már így tesz, talán jobb lenne nem keverni a jellegzetesen amerikai és a jellegzetesen brit nyelvezetet, mert furcsa, hogy egy törzsgyökeres amerikai figura, aki életében nem sok könyvvel pocsékolta az idejét, hirtelen olyan echte anglizmussal hozakodik elő, ami egy amerikai idióma után maximum komikusnak tűnik így.

Micsoda kompozíció! Micsoda írói lelemény!

És mi tagadás, a sztorira is ráférne egy alapos átgondolás, mert a vallási fanatizmus és a Pentagon politikájának ilyeténképpeni kisvárosi keveredése igencsak gyenge egyveleg egy ütős thrillerhez. Adva van ugyebár két kisváros egymás mellett: Hope (remény) és Despair (kétségbeesés), amely – na, ki nem találta volna a nyájas olvasó! – két, szögesen ellenkező berendezkedéssel bíró városka. Hope kedves lakosai, tiszta utcái, jó útjai hívogatják a látogatót, míg Despair külalakra is megroppant, ellenséges lakosai, szürke utcái és kegyetlenül elhanyagolt, döcögős útjai, mintha csak azért lennének, hogy távol tartsák a hívatlan vendéget. Micsoda kompozíció! Micsoda írói lelemény! És akkor persze hamar kiderül, hogy az éppen csak átutazó, kávéra szomjazó Jack Reacher személyében a helyi polgárőrök bizony épp a rossz figurába kötnek bele, mert ha valaki egyszer felbőszíti a jó Reacher-t, hát az tuti, koporsóban végzi. Így is lesz, és tulajdonképpen az ökölcsapásoktól a végén felbukkanó minimálisan kontrollált nukleáris robbanásig vezet a nem túl eredeti módon összetákolt narratív út.

Van itt vicsorgó ellenfél, verekedős óriás, várost és embert tulajdonló vén trotty (na, egyébként ugyebár ő a despota, aki armageddont akar, de most rögtön – megkapja), néhány fiatal dezertőr, egy titkos nukleáris anyagokkal dolgozó gyár, sivatag – és persze egy éppen egyedül élő fiatal rendőrnő, aki természetesen kevéssé tud ellenállni a jó Reacher férfias fizimiskájának. És az olvasó is nagyjából csak ennyit kap: mármint Jack “szétszedlek-mint-hülye-gyerek-a-legót” Reacher férfiasságának felturbózott szövegesítését, ami – valljuk meg – azért kicsit sovány egy történethez.

Standard