blog

Telefon

(A DragonWeb rejtett aktái közül)

A shiraz kellemes emléknyomokat imprintel, miközben finoman végigcsörgedezik a torkomon. Szombat este, a vendégek az utolsó helyben sütött pizzaszeletekre vetik rá magukat. Mézbor jó lesz a desszerthez, villan át az agyamon. Kulináris élvezkedési rítusomból a telefon türelmetlen, sürgető csörrenése billent ki. Ki lehet az ilyenkor? Hétvégén? Este kilenc is elmúlt már, hívást sem várok, egyébként pedig aki számít, elér mobilon. Odabattyogok a készülékhez – az a fajta, amelyet ha egy átjátszó torony közelében használ az ember, akkor minimális éteri zajjal elegyítve az országos szórású rádiócsatornát hallgatja háborítatlanul.

– Tessék!
– Vanitatum vanitas – szól a fülembe a latin kifejezés idős, kicsit reszelős hangon. Bárcsak jobban koncentráltam volna anno latin órán, most nyilván valami frappáns riposzt jutna eszembe a hirtelen feltoluló Alea iacta est és a Nosce te ipsum helyett, de akkoriban úgy éreztem, hogy egy életútnyi mens humana sem elég a csonka ablatívuszok helyes alkalmazásának elsajátítására.

– Én is jó estét kívánok! – ennyit tudtam hiányos műveltségem okozta zavaromban kinyögni. Utóbb jutott eszembe, hogy ezzel a fordulattal nyilván eljátszottam azt a romantikus képzelgés által indukált lehetőségemet, hogy – miközben a világ valamelyik titkos ügynökségének éppen rám esett a választása, és most tesztelik a reakcióimat, a kódnevekre való fogékonyságomat, illetve a kódolt üzenetek megfejtésének búvópatakként megbúvó képességemet – valaha is titkos ügynök lehessek. Így jártam. Eközben zavart csend a vonal másik végén: vajon figyelik, mit csinálok? Elemezgetik a viselkedésmintát?

De a hang csak arra kíváncsi, én vagyok-e én. Azt hiszem, igen. Bár mostanság szubjektumom repedései egyre gyakrabban előtörnek: a minap az áramszolgáltató ügyfélszolgálatán derült ki, hogy a környéken nyolc ilyen nevű egyed él, de aztán gyorsan érkezett a megnyugvás: ebből legalább hat mégiscsak én vagyok. Aztán egy internetes közösségi oldal közölte velem regisztráció közben, hogy ilyen néven nem létezhetek. Három napig gondolkodtak, tanakodtak, majd úgy gondolták, végül is miért ne, egye fene, ám legyen. Manapság az ember semmit ne vegyen készpénznek.

– Én a művészettörténészt keresem – próbálkozik a hang. – Ezek szerint nem maga az.
– Ezek szerint nem. Én az autószerelő vagyok, soha senki nem mondta még, hogy van belőlem művészettörténész is! – így én. Tényleg van ilyen néven művészettörténész és autószerelő is, de soha nem találkoztam még velük. És egyik sem én vagyok, becsület szavamra! legalábbis valószínűleg nem.
– Akkor elnézést, nyilván másik szám lesz.

Most erre mit mondjak? Nyilván, bár – ha tényleg semmi sem biztos – lehet, hogy célszerű lenne még párszor ugyanezt a számot hívni, hátha egyszer a művészettörténész veszi fel.
– Viszont hallásra!

Elbúcsúztunk. A shiraz kellemesen simogatta nyelőcsövemet és megnyugtatóan árasztotta szét jótékony hatóerejét szervezetemben. Talán mégis a Nosce te ipsum lett volna a válasz… Mindegy, Alea iacta est.

Standard

Telefon” bejegyzéshez ozzászólás

  1. tvsz szerint:

    Well, if I called the wrong number, why did you answer the phone? /James Thurber, US humorist/

  2. Creepy Crawly szerint:

    Nekem erről a telefonos társalgásról az egyik kedvenc internetes meme -m és annak megannyi inkarnációja jut eszembe :D.

Hozzászólások lezárva.