digitális

Interaktív történet a Twitteren

Gaiman on Twitter A Mashable számol be arról, hogy Neil Gaiman a BBC Audiobooks America felkérésére a Twitter segítségével indította útjára azt a kísérletet, aminek során a felhasználók csiripelik össze egy készülő regény egyes mondatait. A #bbcawdio hashtag-re érkező egysorosokat összegyűjtik, és megpróbálják belőle kihozni a legjobb történetet, amit aztán hangoskönyvként ingyenesen elérhetővé tesznek az interneten is. A formálódó szöveg első, indító mondatát maga Gaiman küldte be kedden, és ha valakit érdekelnek a mondatok, szövegdarabkák, akkor a Twitter keresőjével másodpercre pontosan követheti a beérkező sorokat. Számomra mondjuk akkor lenne igazán kísérlet íze az egész vállalkozásnak, ha egy erre kidolgozott algoritmus hozná létre a mondatok összekapcsolását, és esetleg több alternatív szálat is tudna mozgatni a produktum, hiszen így válna igazán interaktívvá az egész, és a Twitter így nem puszta gyűjtőhelyként, hanem filterként tudna működni, de a próbálkozás így is érdekes – majd kiderül, mi jön ki belőle. Twitterre fel, tehát, bárki elindulhat az irodalmi magasságok útján az ő saját 140 karakterével 🙂

Standard
digitális, egyetem, web

Hallgatók online aktivitása és az egyetemi online jelenlét

Amikor anno átvettem a tanszéki honlap kezelését, azonnal olyan funkciókat kezdtem beépíteni, amivel szóra lehet bírni a hallgatókat, meg lehet őket szólítani és valamiféle párbeszédet lehet beindítani. Akkor a fórum volt ez a megoldás, ami tökéletes kudarc volt – egy lélek (mégha online lélek) sem jelentkezett be, szólt hozzá. Ezt követően a Ning segítségével egy saját közösségi hálózatot szerettem volna létrehozni, ami már nagyobb siker volt, de még mindig inkább arról szólt, hogy ha meghívtam valakit email címe alapján, az elfogadta a meghívást, esetleg feltöltött egy profil képet, és ennyi. Voltak persze már olyanok, akik képeket, videókat és zenét is megosztottak, de nem sikerült fenntartani az aktivitás szintjét, nem sikerült odaszoktatni tartósan senkit – se oktatót, se hallgatót. Az Intézeti honlap első verziójánál ezért nem erőlködtem: csak az RSS és a hírlevél lett beharangozva, amit azonban meglepően kevesen használnak. A múlt héten kezdődött és nemrég befejezett ráncfelvarrás azonban mindezen tapasztalatokat követően egy pici kísérlet is volt, ugyanis az eddigi szokástól eltérően magán a honlapon nem jelentettem be az új dizájn élesítését, nem kapacitáltam senkit, hogy nézzen körül, hogy írja meg a véleményét, hogy jelezze, ha valami hibát észlel, sőt, az email értesítést is kihagytam. Azonban az Intézet Twitter fiókján keresztül egy rövid üzenettel tudattam, hogy megújult az oldal – ami aztán automatikusan ment a Facebook-ra, majd felkerült az iwiw-re is (utóbbit még az élesítés napján, 11-én küldtem körbe, és ma érkezett meg a címzettekhez – rosszabb, mint a Magyar Posta…). Perceken belül mérhetően megnőtt az oldal látogatottsága, és a nyári szünet ellenére annyian kattintottak, hogy megnézzék, miről is van szó, mint az eddigi legforgalmasabbnak számító szorgalmi időszak napjaiban. Az eredmény alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a felsőoktatási online stratégiák nagyrészt elmaradottak és továbbra is nélkülözik a hatékonyságot.

A nemrégiben újratervezett SZTE honlap már végre elindult abba az irányba, amerre már néhány évvel ezelőtt kellett volna érkeznie, és kihasználva a képernyőt, valamint az RSS-t, végre követhetővé tette a hírfolyamot (hírek, események, stb.), ám továbbra sem épít a közösségi színterekre: egy központilag összeállított hírlevél az RSS alternatívája. A fenti példa alapján úgy látom, ahhoz, hogy elérjük a hallgatókat, és rávegyük őket, hogy figyeljék a bejelentéseket, híreket, hogy látogassák a honlapot, és hogy netán meg is nyilvánuljanak irányunkban, sőt, hogy esetleg terjesszék a hírt, bekapcsoljanak másokat is a láncba, bizony szükség van arra, hogy aktívan megjelenjünk a közösségi hálózatokon. Ez nyilván mind triviális online marketing szempontjából, de ne feledjük, hogy a felsőoktatás még most ismerkedik azzal a helyzettel, hogy egyáltalán “el kell adnia” magát egy célközönségnek, most kezdi felismerni, hogy a jövő potenciális hallgatója már egyértelműen online tájékozódik, és az online jelenlét alapján (is) formálja véleményét, választását – ami azonban már egyáltalán nem mindegy az egyes intézmények szempontjából, mert innentől kezdve pénzügyi kérdéssé válik egy ici-pici, kézlegyintéssel elintézett apróság is.

Ahogy elnézegettem a tanszéki honlapok felhozatalát, egyre többen váltanak valamiféle tartalomkezelő használatára az eddigi statikus html oldalakról, ám az is látszik, hogy sok esetben semmiféle megfontolás, stratégia nincs a lépés mögött. Ugyanis nagyrészük még mindig kvázi-statikus honlapként kezeli a tartalmat, és nyoma sincs a hallgatók aktív bevonásának. Valószínűleg egy központilag támogatott, de nem csak onnan irányított stratégia lenne a legmegfelelőbb, ami alapján az egyes Karok, Intézetek és tanszékek össze tudnák hangolni az online stratégiákat, megjelenést, stb., mint ahogy azt a tőlünk nyugatabbra fekvő egyetemek jó néhánya már régóta gyakorolja is. Tanuljunk tőlük, nem szégyen!

Standard
digitális, egyetem

Twitter az egyetemen

Igen, már megint a Twitter. Most viszont egy olyan érdekes kísérletről olvastam, ami mellett nem lehet csak úgy, egyszerűen elmenni: a ReadWriteWeb számol be Monica Rankin, a University of Texas történelem professzorának újításáról, ami abban áll, hogy minden héten egy aktuális kulcsszó (vagyis ugye hashtag) köré szervezve arra kéri a hallgatókat, hogy a Twitteren küldözgessék folyamatosan a gondolataikat, információikat, olvasmányélményeiket, stb., amiket aztán óra alatt kivetít, és mazsolázhatnak belőlük. Ezzel azt érte el, hogy jóval több hallgatót sikerült aktivizálni, érdekesebbé, emberközelibbé tette az oktatást, személyesen bevonta azokat is, akik eladdig csak ültek, mint proverbiális nyúl a fűben.

Mindenesetre érdekes lenne honi környezetben is lebonyolítani egy hasonló kísérletet. Lehet, hogy nem csak mondani kellene, hanem ki is kellene próbálni, mondjuk a jövő félévben?

Standard
mellesleg

Twitter – felfüggesztve

UPDATE: Az éjszaka folyamán visszaállították a fiókomat, pedig a hibabejelentésem még feldolgozás alatt van. Nyilvánvaló, hogy tömegesen előforduló problémáról volt szó, és ennek megfelelően igen gyorsan jártak el a support-nál, de mindenképpen figyelemre méltó a gyorsaságuk. Danke!

Twitter - felfüggesztve Épp az imént vettem észre, hogy kedvenc csiripelő szolgáltatásom úgy döntött, felfüggeszti a fiókomat. Az ok egyszerű: úgy látták, nem tartom be a szabályokat, és spammelek, phising oldalakra csábítok. Én meg úgy látom, valaki hozzáfért a fiókomhoz… Jelszócsere, emailezgetés a supportnak, és várakozás. És csiripmentes napok – akár egy hónapig is eltarthat a vizsgálódás a tájékoztatás szerint… Őszintén szólva kezd unalmassá válni: múltkor a Facebook, most meg a Twitter

Standard
blog

Twitterizált WordPress

Nemrég találtam rá, a WordPress frissítése közben egy olyan előremutató, kitűnő ötletre, ami valószínűleg poénként indult, de ezen azért jóval túlmutat: nevetségesen hangzik, de arról van szó, hogy egy blog sablonja megváltoztatja egy cég belső kommunikációját! A WordPress fejlesztői az Automattic munkatársaiként ugyanis minden lehetséges eszközt használtak ugyan annak érdekében, hogy eredményesen tudjanak egymással kommunikálni, ám mindegyik lehetőségben találtak valami problémát, mígnem kifejlesztettek maguknak egy olyan eszközt, ami megváltoztatta a kommunikációs folyamatot. Mivel mindegyikük a Twitteren lógott, és sok esetben a mikroblog szolgáltató felületén szólították meg egymást, adaptálták a felület és a kezelés egy részét az általuk fejlesztett blogmotorra, így született meg a P2 elnevezésű sablon, ami egyszerre mikroblog, fórum és problémamegoldó felület. Az egész talán nem is azért érdekes, mert egy érdekes kísérletet jelent, hanem azért, mert az implementálás mélyén az a meglátás húzódik, miszerint a munkatársak által már elsajátított és maximálisan (ki)használt kommunikációs csatornát és formát kell használni és alkalmazni “hivatalosan”, elsőszámú vállalati kommunikációs megoldásként is. Érdemes elgondolkodni a példa tanulságán, minthogy saját környezetünk lehet a legeklatánsabb példája annak, ahogyan a kommunikációs stratégiáink folyamatosan átalakulnak (pl. miért van az, hogy egyszerűbb valamelyik közösségi oldalon, vagy annak üzenetküldő szolgáltatásával, netán a Twitteren felvenni a kapcsolatot, megosztani az élményeket? És ha már így van, miért ne lehetne kihasználni a szokások átalakulását hatékonyabb kommunikáció elérése érdekében?).

Néha elmélázok azon, hogy bizony vannak olyan kiaknázatlan lehetőségek cégen belüli kommunikáció terén – úgy általában -, amelyek tulajdonképpen, meg merem kockáztatni, minősítik az adott társaságot, illetve annak vezetését. Milyen szép is lenne, ha egy mindenki számára bárhonnan elérhető platform segítségével valójában kiiktatható lenne megannyi hagyomásonak mondható kommunikációs forma, és végre mindenki megpróbálna egy icipicit haladni a korral, és egyáltalán esélyt adni azoknak a lehetőségeknek, amelyek egyébként saját munkájának elvégzését is megkönnyítenék! Míg ábrándozunk, sasoljuk, hogy csinálják ezt az Automattic-nál:

Standard
digitális

Twitter és kulturális analitika

Azon gondolkoztam a múltkor, hogy vajon milyen hatása lesz annak, hogy mostanra kicsiny hazánk digitális írástudói is egyre nagyobb számban jelennek meg a Twitteren, főleg kulturális analitika szempontjából, hiszen érdekes lenne vizsgálni, milyen kulturális megosztási folyamatok és formák burjánzanak (azon túl persze, hogy például képeket és immáron dokumentumokat is könnyedén oszthatunk meg másokkal, nem említve most a rengeteg egyéb kapcsolódó mashup-ot). A csiripelésekben “rejtett” információ feldolgozására egyre több módszer áll rendelkezésre, például a Jer Thorp által kidolgozott lenyűgöző ábrázolásmód, amely jelen esetben a “Just landed in…” kifejezés megjelenését vizualizálja 36 órás intervallumban. A felhasználó profiljában megadott földrajzi helyet összeveti a csirip elküldésének koordinátáival, és a kettő összekötésével igen látványos egyveleget készít. Számomra már csak azért is érdekes a megvalósítás, mert nem igényli mindazt a szuperszámítógépes hátteret, amivel Manovich és tsai. (bár kétségtelenül valós idejű modellezéssel és összetettebb elemzési kritériumokkal) dolgoznak.

Standard