digitális, publikáció

Spreadable Media

Jó hír a Henry Jenkins fanoknak, hogy hamarosan megjelenik a Convergence Culture néhány meglátását, gondolatát tovább boncolgató új, sok-sok szerzővel készült Spreadable Media, aminek hívószavai között találjuk a mémeket, a vírusokat, a web 2.0-t és a befolyásolók fogalmait is – persze rendesen megráncigálva, kritikai perspektívából kapjuk mindezek újragondolását olyan kontextusokban, mint a turkálós ruhák globális kérdése vagy a rajongók ingyenmunkája (csak hogy két érdekességet ragadjak ki a széles választékból). Annak érdekében, hogy a megjelenésig se legyünk teljesen kiéhezve, illetve bizonyos szempontból gyakorlatba öntve az elméleti diszkusszió néhány saroktételét, Jenkins és társai web exkluzív esszéket adott közre hétről hétre, aminek most a végére értünk, így 31 érdekes és gondolatébresztő iromány várja olvasóit, egyfajta bemelegítésként a kötet kiadása előtt. Hogy könnyebb legyen a mazsolázás, és persze hogy rendes e-olvasó eszközökön is élvezhető legyen a válogatás, összerendeztem egy letölthető kollekcióba az egészet – csak itt, csak most, csak magunknak! Média-újmédia témaköre iránt érdeklődőknek, mondanom sem kell talán, máris kötelező olvasmány!

Standard
digitális, film

Háromdé

3D Megállíthatatlanul jön a három dimenziós szórakoztatás, és nem kell túl nagy jósnak lenni ahhoz, hogy megtippeljük, nagy valószínűséggel most tényleg elérkezett a változás, most valóban jön a folyamatos, fokozatos átállás. Merthogy a 3D korántsem új találmány, és a mozi már rég foglalkozott vele (az ötvenes évektől), leginkább persze a televízió térhódítása ellenében vetette be, a nézők visszacsalogatását célzandó. Nem jött be, legalábbis nem hozta azt az eredményt, amit a mélyponton lévő filmipar előzetesen elvárt a technológiától. Látványos, bár drága; élvezetes, bár macerás – szemüveg kell hozzá, projektor, stb., vagyis már megint befektetés. A hatvanas éveket követően aztán le is csendesült a 3D-ről szóló híráradat, nem is nagyon készültek filmek ezzel a módszerrel, legalábbis egész estés játékfilmek nem igazán, és igen sokáig jegelte a projektet Hollywood is (bár a 80-as években volt egy kis reneszánsza). Mostanra azonban úgy tűnik, a technológiai akadályok egyre kevésbé akadályok, és a világon elég 3D vetítőtechnikával ellátott mozi létezik már ahhoz, hogy megérje 3D-s verziókat készíteni egyes, főként persze sikerre ítélt filmekből, vagy – ahogyan az Avatar példája is bizonyítja – egyenesen erre tervezni projekteket. Önmagában azonban a mozi már nem tudná ezt a technikát olyan szinten bevezetni, amelynél megérné a gyártás is – és most a rivális mediális aréna sokkal inkább partner lehet, mint valaha!

A televízió elleni csata annak idején a legtöbb filmtörténész szerint valóban technológiai ellentéten alapult, manapság azonban a média formátumok konvertálhatósága és beágyazhatósága révén erről már szó sem lehet. Sokakkal ellentétben úgy látom, a 3D sem azért indul most hódító útjára, mert azt csak a moziban lehet majd élvezni: a YouTube éppen mostanság mutatta be a 3D-t lehetővé tévő technikáját, amelyet hamarosan szabadjára is engednek, és innentől kezdve várhatóan bárki készíthet és nézhet 3D-videókat a neten kénye-kedve szerint. Ráadásul

[a] YouTube kedves gesztusa, hogy térhatású videói több elterjedt szabványt is támogatnak, így akinek nem piros-ciánkék hanem mondjuk borostyánsárga-kék vagy magenta-zöld szemüvege lenne otthon, ne búslakodjon, hanem válassza ki a neki megfelelő megjelenítési módot. (isite.hu)

Ehhez hozzáadódik, hogy jönnek a 3D-s televíziók, nyilván megfelelő műsorkínálattal is hamarosan, vagyis egyértelmű, hogy nem egyedül a mozi lép a dimenziók kitágításának rögös (vagy már korántsem oly rögös) útjára. A felhasználók (mert ugye mostanra teljesen világos, hogy a hagyományos értelemben vett nézőről már nem igazán lehet beszélni) tehát az intermedialitás korában már nem csupán egyetlen, kizárólagos eszközön érhetik el az egykor megváltónak gondolt (sőt, sokak által Cameron filmje kapcsán is ilyeténképpen üdvözölt) formátumot, sőt kedvükre játszhatnak, kísérletezgethetnek is vele. Hogy mégis miért lesz ez jó a mozinak is? Nos, ha a mozi, a filmipar nem lépi meg ezt a tényleg nagy lépést, akkor egyszerűen leírta volna magát. Lehet, hogy ma még úgy gondoljuk, hogy az Avatar óriási mérföldkő, hihetetlen technikai bravúr és történelmi váltás a film történetében, de már most lehet látni, hogy a filmipar egyszerűen kénytelen volt váltani, nem volt más kiút. Kétségtelen, hogy egyelőre sikeresnek tűnik az akció, és talán ezt biztosítja az is, hogy a mozi a beágyazhatóság révén továbbra is bírja majd a tempót más mediális megoldásokkal, de ahhoz, hogy kivételes és egyedi legyen ennél hamarosan több kell. Nem tudom, elég lesz-e az IMAX – talán kicsit több kell (pláne annak tekintetében, hogy az országos IMAX-terítés kicsiny hazánkban például meglehetősen csekélynek mondható). A kérdés tehát jelenleg az, hogy vajon mi jön a 3D-n túl a film kalandos történetében?

Standard
tv

Amerikanisztika Stephen Fry vezérletével

Stephen Fry in America - © Westpark Pictures/Vanda Vucicevic Már írtam arról, hogy Stephen Fry végigutazta az Egyesült Államokat egy londoni taxival annak érdekében, hogy egy dokumentumfilm keretein belül egyfajta szubjektív, ám mindenképpen széles látókörű, kulturálisan meglehetősen kifinomult képet rajzoljon az óriási országról. Mostanra sikerült is abszolválnom a BBC-n tavaly ősszel adásba került sorozat minden epizódját, és így már nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy nem csupán az elmúlt évek egyik legkiemelkedőbb dokusorozatát hozta össze Mr. Fry, és a megszokott, élvezetes stílusban, hol vicces, hol elgondolkodtató megjegyzésekkel tűzdelte meg viszontagságait, örömteli és bánatosabb pillanatait, de mindamellett olyan informatív és háttérinformációk tömkelegével megpakolt műsorfolyam ez, amely kötelező olvasmányként is ajánlható lenne amerikanistáknak. A hatrészes sorozat ugyanis nem egy átlagos turistafilm: Fry alapvetően kerüli a sokat mutogatott látványosságokat, és csak akkor megy el egy-egy ismertebb helyre, ha annak valami konkrét célja van. Inkább lemegy a Philadelphiában a szénbányába, vagy ellátogat Georgiába egy családhoz Hálaadás napján, mint hogy a Szabadság-szobor előtt pózoljon, és előre bemagolt, fontosnak gondolt információkkal traktáljon. Személyes kalauzként magyaráz, csípős megjegyzésekkel egészíti ki a kalandokat, ugyanakkor valami végtelen nyitottsággal áll minden újhoz, gyermeki kíváncsisággal próbál ki mindent, ami valamennyire is hozzásegítheti megérteni Amerikát.

A sorozat érdekessége talán az, hogy a csillogó-villogó sikersztorik elmaradnak, és inkább a (számunkra) ismeretlen, apróbb csodák és a takargatni való, borzasztó, szégyenfoltoknak is beillő dolgok alkotják a szubjektív narratíva gerincét. Így lesz teljes a kép, már amennyire a teljességre törekszik a sorozat – merthogy bevallottan nem (olyannyira nem, hogy van néhány olyan állam, pl. Utah, ahová csak azért jut el, mert az állam határain belülre vezet egy átvezető út). Mindig helyi emberekkel beszélget – akik között adott esetben előfordul egy-két celebritás is, például Morgan Freeman, aki éppen mint kocsma tulajdonos ül le beszélgetni egy kicsit.

Mindent egybevetve mindenkinek ajánlható a sorozat, és csak reménykedni tudok, hogy egyszer majd Magyarországon is adásba kerül. Amerikanistáknak tehát kötelező, ki ne merje hagyni senki sem!

Standard