digitális

Mivé lettél, Academia.edu?

Annak idején én azok közé tartoztam, akik üdvözölték az Academia.edu létrejöttét és működését, hiszen valamiképp kiutat mutatott az intézményi repozitóriumok kétes nyitottsága, pláne átjárhatósága, valamint a teljesen zárt kiadói rendszerek között: azon egyszerű elven indította meg áldásos tevékenységét, hogy mindenki számára hozzáférhető platformot biztosított a kutatóknak, hogy egyrészt megosszák egymással szövegeiket, másrészt kapcsolati hálót tudjanak kialakítani, ami nem a zajos egyéb, mindenki által preferált hálózathoz kapcsolódik, hanem kifejezetten szakmai orientációval, tudományos apporttal jár. Egy ideig minden rendben is volt, egyre csak gyűlt a felhasználói bázis, egyre többen merészeltek saját irományokat feltölteni (még akkor is, vagy talán akkor még inkább, ha a kiadó nem nézte ezt jó szemmel), már a hálózatosodás áldásos hatásai is kezdtek érződni, amikor egyre több zavaró apróság ütötte fel rusnya fejét. Például, ahogyan a Forbes is beszámol róla, körlevélben érdeklődtek az oldal üzemeltetői, hogy hajlandó-e a tudós nép kisebb összegekkel hozzájárulni ahhoz a gyakorlathoz, hogy cserébe az algoritmus az “ajánlott” kategóriába pottyantsa a tanulmányaikat, publikációikat. Vagyis fizess, és előtérbe kerülsz: fizess, és egyenlőbb leszel az egyenlőeknél. Ezt a belebegtetett gyakorlatot heves kritikával illették sok oldalról, ám ennek ellenére az Academia.edu prémium előfizetési szintet vezetett be, amit természetesen csupa előnyös gyakorlattal és lehetőséggel igyekeztek mosoly-reklámozni, ám egy éppen a nyitott hozzáférést előtérbe helyező közösségnek beadni… maradjunk annyiban, hogy kígyónak lábsó, madaraknak fogsor.

Bővebben…

Standard
digitális

Az Academia.edu az új gonosz?

December 8-i dátummal hirdettek egy eseményt “Why Are We Not Boycotting Academia.edu?” címmel, ahol neves tudósok-kutatók járják körbe valójában a kutatási eredmények, publikációk nyílt hozzáférésű közzétételének gyakorlatát – épp most az Academia.edu üzleti modelljének apropóján. Ha esetleg valaki még nem találkozott ezzel a portállal: egy olyan közösségi hálózatról van szó, ahová bárki regisztrálhat, és ott kialakíthatja kutatói kapcsolati hálóját – hasonlóan ahhoz, mint ahogyan azt bármelyik közösségi oldalon megteheti, majd feltöltheti kéziratait, publikációit, hogy azok a potenciális célközönséghez akkor is eljuthassanak, ha mondjuk egy meglehetősen kis cirkulkációval rendelkező folyóiratban jelent meg az illető tanulmánya. Most felmerült azonban a kérdés, hogy mennyire etikus a portál üzemeltetése abban a tekintetben, hogy bár a kutatói közösség szabad megosztási gyakorlatát támogatja, valójában pontosan ebből az adatfolyamból táplálkozva, üzleti alapon tartja el magát. Vagyis a platform, a megosztás, a kapcsolattartás stb. ingyen van, cserébe hordjuk oda az adatainkat, és nem utolsó sorban a kutatási eredményeinket, ami valahol bevételt generál majd az oldal fenntartóinak. Most pontosan ez vált problematikussá sokak szemében, ezt a kérdést hivatott megrágni a fenti szimpózium.

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem, publikáció

Requiem az árnyékkönyvtárakért

Mielőtt nagyon mély depresszióba süllyednénk: “háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!” – ahogy anno megjósolható volt, ellehetetlenítenek egy kalózoldalt, másik kettő lép a helyébe. Most nevesítve kettőt kapcsolna le, jön hát négy (remélem). A 444.hu ad hírt arról, hogy nagy kedvencem, az Elsevier ismét akcióba lendült, és bírósági határozattal támad a két legnagyobb tudományos publikációkat elérhetővé varázsló oldal, a LibGen és a Sci-Hub ellen. Anno már megfogalmaztam, miért problémás az egész kutatói oldalról, és ma sem látom másként: talán még inkább, fokozottan érvényes minden a mai helyzet kapcsán is. Az akkori botrányt követően úgy tűnt, mintha kicsit változnának az álláspontok, mintha a nagyobb kiadók engednének valamelyest a tudományos eredményekhez való szabad hozzáférés terén (lásd az egyetemesen ajnározott nyílt hozzáférés politikája, amit persze tökéletesen elkorcsosult, üzletiesített formákban vesz át most mindenki), ám jól látható, hogy nagyjából semmi nem változott igazán.

Néhány apró megjegyzést fűznék csak a beszámolóhoz, hogy bölcsészettudományi szempontból is árnyaljam a képet, és talán sikerül megvilágítani az egész publikációs hajszára épülő rendszer problematikáját.

Ahhoz, hogy megérthessük a per tárgyát, muszáj röviden átfutni a nyugati országok akadémiai rendszerének működését. Ezekben az elmúlt évtizedekben óriásira nőtt a kutatókra nehezedő publikációs kényszer. Ez a fokmérője mindennek, a szakmai előremenetelnek nincs nagyon más módja, csak az évente megjelentetett 2-3 tanulmány. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ezek hol jelennek meg, az egésznek a kulcsa az impaktfaktor: minél rangosabb folyóirat közli a kutatásod, annál magasabb az impaktfaktorod, ami aztán egyenes utat jelenthet az akadémiai ranglétrán. (444.hu)

Egyrészt nem csak a nyugati országokról van szó – illetve nem tudom, Horváth Bence oda sorolja-e Magyarországot is (nekem vannak kétségeim, de hagyjuk). Másrészt viszont fontos megérteni, hogy az impakt faktor humaniórák szempontjából egy nem létező kategória, egész egyszerűen nincs és soha nem is volt, és nem is lehet működtetni. Természettudományos és orvostudományi szempontból valóban mérőszám, van is mögötte adat, metrika, algoritmus, de ez az általános mérőszám nagyjából olyan, mintha a sajt maligánfokát kellene megmérni és feltüntetni a kereskedelmi forgalomban. Sajnos Magyarország is belement ebbe az eszetlen játékba, tessék csak vizslatni az MTMT (Magyar Tudományos Művek Tára) felületét (ami borzalmas UX és UI szempontból is természetesen), ahol még a feltöltők és adminisztrátorok számára sem mindig világos, mi hova és miért kerül, de szorgos algoritmusok számolnak mindenféle indexeket és mérőszámokat, amelyek minősítenek eredményeket és embereket olyan elvek alapján, ami nagyrészt annak a tarthatatlan és áldatlan állapot szülötte, amit az Elsevier gyakorlata fémjelez.

És jöjjön az, ami miatt azonnal ölre mehetnénk a drága Elsevierrel és társaival – de inkább simán bojkottálni lenne illendő az egész kócerájt, úgy, ahogy van:

A kiadók úgy dolgozhatnak 37 százalékos profitrátával, hogy közben a tartalom-előállítás jellemzően egy fillérjükbe sem kerül. A publikáló szerzők nem kapnak pénzt a megjelent tanulmányok után, ők csak a közvetett haszonban, azaz akadémiai karrierjük előremenetelében részesülhetnek, és ugyanígy jellemzően ingyen dolgoznak a leadott tanulmányokat ellenőrző bizottságok tagjai is.

Ráadásul a kutatásokat magukat sem a folyóiratokat kiadó vállalatok finanszírozzák: ezek jellemzően közpénzből, azaz egyetemi forrásokból vagy állami-regionális alapokból készülnek.

Csak megerősíteni tudom: ha a karrierembe is kerül, nem vagyok hajlandó olyan tudományos folyóiratnál, kiadónál publikálni, amelyik megsérti a tudás hozzáférésének alapvető elveit, nyereségért cserébe ellehetetleníti a tudományos kommunikációt és ezáltal gátolja a fejlődést. Felháborító és elkeserítő, hogy a 21. században, az elvileg nyílt kommunikáció korában még nem volt annyi erő a tudományos közösségben, hogy egyszerűen izomból lenyomja az ilyen parazita vállalkozásokat, vagy egyszerűen ő diktálja a feltételeket. Minden jobb érzésű kutatónak ajánlom a jelszót: “I publish, you perish“. Kérek mindenkit, csatlakozzon Bodó Balázsék időszerű, és mai napig az egyetlen etikailag tartható és támogatható kezdeményezéséhez. Legyünk gerillák, osszuk meg az eredményeinket egymással, töltsük fel olyan online felületekre, ahonnan mások is hozzáférhetnek szövegeinkhez, hagyjuk, hogy fejlődjön a tudományterületünk, és ezáltal engedjünk utat a jövő kutatóinak – és persze segítsük magunkat is!

Share your writing – digitize a book – upload your files. Don’t let our knowledge be crushed. Care for the libraries – care for the metadata – care for the backup. Water the flowers – clean the volcanoes. (In solidarity with Library Genesis and Sci-Hub)

Standard
folyóirat, publikáció

Elsevier vs. Academia.edu

Az Elsevier tudományos kiadó már rég a bögyömben van, de épp az Open Access hét keretében hangzott el az, hogy jó kereskedőként felismerték, merre is fúj a szél, és az eddigi gyakorlatot fokozatosan hátrahagyva, egyfajta open access irányt vesznek fel ők is. Az is elhangzott ugyanezen alkalommal, hogy nemzetközi gyakorlat az, hogy a kutató, aki valahol publikálja az eredményeit, rendszerint pre-print, azaz a megjelenés előtti állapotban lévő szövegverzióját feltölti egy-egy releváns repozitóriumba, netán megosztja azt az Academia.edu-n, hogy aki nincs olyan szerencsés, hogy a publikációt megjelenítő folyóiratot megvásárolhassa, az se maradjon tudományos eredmények nélkül. A kerekasztal egyik résztvevője még viccesen meg is jegyezte, hogy ez mindaddig járható út, amíg a kiadók is látják, mi a helyzet, és “megtűrik”, hogy a náluk publikálók a fair play szabályai szerint járjanak el. Hát, most ezt a hallgatólagos megegyezést rúgta fel az Elsevier, hiszen a hírek szerint elsöprő mennyiségű DMCA-s fenyegetőzéssel lepte meg az Academia.edu üzemeltetőit. Hosszasan lehetne elemezgetni, fejtegetni, miért káros mindaz, amit ma az Elsevier-féle kiadók gyakorlata megtestesít. Hosszasan lehetne magyarázni, mit és hogyan lehetne tenni annak érdekében, hogy az ilyen magatartást a tudományos közösség kipurgálja köreiből. Mindez felesleges. Mindaddig, amíg mi magunk, kutatók, tudománnyal bíbelődők, bölcsészek és természettudósok, gazdaság- és társadalomtudósok, orvosok, stb., nem mondjuk ki együtt, közösen, hogy eddig és ne tovább, addig az Elsevier bármit megtehet. Meg is teszi – látjuk. És akkor a permanens mantrám: kedves tudós kollégák, legyetek szívesek bojkottálni az Elseviert és a hozzá hasonlókat, és publikáljatok open access elveket a gyakorlatba ültető kiadókkal! Nem valami magasztos érdekből (olyanból soha nem tesz senki semmit egyébként sem), hanem magatokért, a saját publikációtokért, azért, hogy veletek ne játszadozhasson egy ilyen tudományellenes monstrum! Minden egyes leütött karakter, amit nekik adtok, ezt a minősíthetetlen, káros praxist táplálja. Uff!

Standard
folyóirat, publikáció

Publish AND Perish?

A napokban többen is megkerestek, hogy az AMERICANA oldalain publikált írásik kapcsán megkereste őket egy Lambert Academic Publishing (LAP) nevű kiadó, és hogy vajon ismerjük-e őket, valamint érdemes-e egyáltalán válaszolni nekik, meghallgatni őket. Bár mindenkinek a saját döntése, mit és hol publikál, az internet korában nem árt kicsit tájékozódni, mielőtt az ember elígérkezik. Ismerem az érzést, tapasztaltam az elvárást, ami egy fiatal kutatót arra késztet, hogy a lehető leggyorsabban kiadja évekig készült magnum opusát, de hosszú távon azért mégsem mindegy, hol köt ki az iromány. Például a VDM Publishing köreibe tartozó LAP-ről nem sok jót talál az ember a neten: még saját Wikipedia cikket is kapott a cég, ami nem fényezi agyon a megkérdőjelezhető gyakorlattal operáló kiadót. Nem egyedi és elszigetelt működési modell egyébként az övék: egész piac szakosodik mostanában arra, hogy nyílt hozzáférésű cikkeket, vagy kiadás előtt lévő tanulmányokat, illetve frissen fokozatot szerzett fiatal kutatók disszertációit begyűjtse, majd mindenféle szaklektorálást és különösebb szerkesztést, szöveggondozást nélkülözve print on demand jelleggel kiadja azokat – egyébként indokolatlanul borsos áron. Bár publikáció ez is – csak épp soha senkihez nem fog eljutni, így nem sok értelme van. Nem csupán szerzőket keresnek meg ilyen vagy hasonló jellegű ajánlatokkal: írtam már arról a gyakorlatról is, aminek során a nyílt hozzáférésű, indexelt folyóiratokra próbálnak ráépíteni egy zárt kapus, előfizetéseken alapuló rendszert – lényegében itt is hasonló academic scrapingről van szó. Minden ismerősömnek, akit megkörnyékeznek, annyit tudok tanácsolni, kutasson jobb ajánlatok után, ne menjen bele ilyen kétes bizniszbe. Ennél egy becsületes, jól előkészített self-publishing megoldás is ezerszer többet ér.

Standard
digitális, egyetem

Online repozitórium – a nyomtatott publikációk menedéke?

Nagyszerű dolog, ha egy intézmény repozitóriumokat hoz létre annak érdekében, hogy tárolja (és nyilván, elérhetővé tegye) kutatóinak publikációit, az meg még nagyszerűbb, hogy munkahelyem, a Szegedi Tudományegyetem az elmúlt időszakban igen sokat tett azért, hogy több szinten is működjön ilyen rendszer: elindult a Contenta, melynek egy újabb alegysége a Publicatio repozitórium, ahová az egyetem oktatói, kutatói tölthetik fel publikációikat – és most jön a “kedvenc” részem – kizárólag pdf formátumban. A repozitórium adatai összekötik a publikációt az MTMT adatbázisával, így az ott rögzített bibliográfiai adatok mellé a repozitórium tulajdonképpen “odateszi” a tartalmat is – világos, mi az értelme. Annak, hogy csak és kizárólag pdf-ről van szó, már jóval kevésbé. Mert az a látszólagos indok, hogy az MTMT-ben rögzített és jóváhagyott, tehát tudományos súllyal bíró publikációk kerülnek így be a rendszerbe ott sántít, hogy nevezett adatbázis elfogadja mind az online folyóiratban közölt, mind pedig az e-könyv formátumban megjelent tanulmányokat is.

Bővebben…

Standard