film

„Tronkövetelő”: digitalizált ödipalizáció

Becsület szavamra, szeretni akartam a Tron: Örökség című filmet, persze valószínűleg azért, mert annak idején belém égett néhány kép a Tronból, még ha maga a film nem is ragadott meg igazán. Abban bíztam, hogy ezt a filmtörténeti örökséget komolyan véve a narratív örökség is felnő a hátrahagyóhoz, hiszen az a digitális technológia, amelyet ma Hollywood be tud vetni egy alapvetően digitális kontextus megalkotására, fényévekre van attól a minimalizmustól, amit az előd fel tudott mutatni – azt reméltem, végre megtalálja a téma a számára legkedvezőbb formát, és a technológia végre ki tudja bontani a történetet úgy, ahogy illik. Sajnos hiú ábránd maradt mindez, mert az új Tron nem követeli a trónt – még arról is lemond, amit a nyolcvanas években kivívott. Olyan, mintha az öreg Flynn (Jeff Bridges) továbbra is eltemetve-elfeledve meditálna valahogy a kódok alkotta diegetikus-digitális térben, és meggyőződéssel bólintana felénk: azt csináljuk, hogy nem csinálunk semmit. Nagyjából ezt a filozófiát követte a Disney égisze alatt elkészült film alkotógárdája is – így a néző leginkább szétunja a fejét, vagy feszeng, vagy szimplán értetlenkedik, és már a film nézése közben is azt a néhány akciódús jelenetet pergeti le újra és újra a fejében, amit korábban látott. Hiába, sajnos ritmustévesztés áldozata ez a dolgozat a maga egyébként is feleslegesen nyújtott két órányi játékidejével.

Bővebben…

Standard