film

Ludwig van Ayers

A szólistaVan valami őrült dimenziója a matematikának és a zenének, ami unos-untalan táptalajt szolgáltat végtelenül emberinek nevezett történetek fabrikálásának – persze mindig a normalitás oldalán elmesélve, pláne ha filmről van szó. Talán a bonyolult rendszerek, amelyeket a két terület (a görögöknél még művészet volt ugyebár mindkettő, talán nem véletlenül) működtet, az a betekinthetetlen világ, amelyet csak a beavatottak, a megszállottak ismernek, vonzza az embert, aki csak egy ici-picit akar érteni az egészből, számára már az is egy új világ. Steve Lopez Los Angeles-i újságíró téma után kutatva, véletlenül találkozott Nathaniel Anthony Ayers-szel, aki zavaros hadarása közepette megemlítette a Julliard szót, amit nyomnak vélve Lopez kideríti, hogy Nathaniel tulajdonképpen egy páratlanul tehetséges, mi több, zseniális, ám segítségre szoruló zenész, aki az ígéretes indulást követően egyszerűen eltűnt. Lopez segítségével a Beethoven-megszállott Nathaniel a figyelem középpontjába kerül, a skizofrén állapotban lévő zenész istenként tiszteli őt, de ahogy az lenni szokott az emberi történetekkel, még Hollywoodban sem tud minden teljesen happy end lenni. Nem, tragédia nem történik, sőt, valójában minden rendben is van, de feloldozást, tanulságot soha nem az őrület oldalán vonhatunk le, csak a nagyon is hétköznapi, a normalitás keretei között mozgó fő narratív nézőpont alapján: így bár Nathaniel élete valóban pozitív fordulatot vesz, tulajdonképpen Lopez morális fejlődéséről szól ez a történet.

Bővebben…

Standard
film

Szürkeségbe burkolózó paktum az ördöggel

Emlékszem, anno szóbeli vizsgán húztam Oscar Wilde regényét, a Dorian Gray arcképét angol irodalomból, és annyi mindent össze tudtam hordani róla, hogy úgy kellett leállítani. Nem önmagam ajnározása ürügyén mondom, sokkal inkább azért, mert a szöveg hihetetlen gazdag, fantasztikusan míves szövésű narratíva, mondatonként beindítja az olvasó agyát, lehetetlen semleges olvasmányélményként letudni. Naná, hogy az ördöggel paktumot kötő ártatlan ifjú története megragadta a filmkészítők fantáziáját is, és több próbálkozást követően most a Narnia krónikái második részéből megismert, Caspian herceget alakító Ben Barnes személyében meg is találták az új évezred Dorian-jét, aki azonban azon túl, hogy statikus objektumként végig pózolja a filmet, sajnos vajmi keveset tud Gray karakteréből felvillantani. Nem úgy Colin Firth, aki egyenesen tobzódik a cinikus Lord Henry szerepében: Firth talán sohasem volt ennyire erős, ennyire mindenkit és mindent elsöprően élvezetes – bár ez az aránytalanul profi alakítás most aránytalanná is tette az adaptációt, hiszen vibráló jelenlétén túl sajnos csak szürkeség, stázis, és az ügyes képi megoldásokon valamint az egyébként jól eltalált zenén túl meglepő üresség tárul a vizslató szem elé. Látszik az igyekezet, hogy a fantáziával játszó sztoriból egy izgalmas, cselekménydús thrillert csináljon a filmkészítő, ám sajnos tényleg csak az erőlködés látszik.

Bővebben…

Standard
film

Kétségtelenül indokolatlan

Beyond a Reasonable Doubt Ha valaki remake-et készít, azzal kétféle célja lehet: vagy pénzt akar kicsiholni egy új nézőgenerációból a korábbi alkotás szélárnyékában utazva, vagy át akarja értelmezni az előd tematikáját, netán formanyelvét, esetleg egyszerűen a történetet, vagy – és nyilván ez a legritkább eset, mert ehhez már bizonyos fokú átgondoltság is dukál – mindkét cél ott lebeg a filmkészítő szeme előtt, mert mondjuk ambíciózus. Mindez hatványozottan igaz, ha egy filmtörténeti jelentőségű alkotásával próbál szerencsét korunk rendezője, és teszem azt éppen Fritz Lang Kétségtelenül indokolt című drámáját kaparja elő. Peter Hyams nem kevesebbre vállalkozott tehát, mint hogy Lang klasszikusát a jelenbe helyezve apróbb kontextuális váltással “updaptálja” – sajnos maximum a lelkesedésre futotta, mert a film anélkül sem igazán maradandó élmény, ha nem hasonlítgatja az ember az 1956-os eredetivel, mert azon túl, hogy vélhetően a költségvetés nagyobb hányadát felemésztő Michael Douglas egymaga csupán két mondat hanglejtésével lemos mindenkit a vászonról (jaj, elnézést ezért az épületes képzavarért, de nem lehet ezt rendesen elmondani), sajnos többre nem futotta. A cselekményt kapkodás, esetlegesség jellemzi, olyan, mintha forgatás közben kellett volna kifundálniuk, hogy mire van pénz és mire nincs, és ennek megfelelően gyártották volna le az egyes jeleneteket, amelyek így mind intenzitásukban, mint ritmusukban kifejezetten amatőr hatást keltenek, súlytalanok, eltévedtek.

Bővebben…

Standard
film

A Nagy Mafla, a Matriárka, és a Védekező Ösztön

The Blind Side Előre szólok: kicsit fanyalogni fogok. A The Blind Side csakis azért került fel a megtekintendők listájára, mert a fránya Oscar® miatt mégiscsak illendő – bár azt már előzetesen is éreztem a sztori alapján, hogy nem fedi az ízlésvilágom a film által kínált tematika ilyeténképpeni realizálását. Becsülettel megnéztem, és csak megerősíteni tudom: tényleg nem nyert (nálam). Félreértés ne essék, nincs komolyabb baj a filmmel, nyilván szerethető is lehetne, de számomra azon túl, hogy egy hányatott sorsú, finoman szólva sem kiemelkedő okos, ámbár igen szeretetreméltó fekete srác sportbéli felemelkedését egy brutálisan politikailag korrekt (és ha még nem lenne elég, valódi történet alapján idevarázsolt) környezetbe és családba integrálva, egy matriárka által vezérelve különösebb narratív csúcspontok és meglepetések nélkül bemutassák, nos ezen túl tényleg nem tudok mit hozzátenni. Sandra Bullock teljesen profin hozza a profiljába nem nagyon igazodó figurát, tényleg jó színésznő, akárki akármit is mond, de az állandóan moslygós és érthetetlenül nyugis férj már kevéssé illik a képbe, és az egész PC-máz furán anakronisztikus már (no persze, a fesztiválzsűrik még mindig szeretik az ilyesmit, gondolom).

Bővebben…

Standard
film

Vihar a pszichében

Egyszer régen én, Csuang Csou azt álmodtam, hogy pillangó vagyok, csapongó pillangó, amely szabadnak és boldognak érzi magát, s mit sem tud Csouról. Hirtelen azonban felébredtem, és íme, én voltam az, a valóságos Csou. Most aztán nem tudom, vajon Csou álmodta-e, hogy pillangó, vagy talán a pillagó álmodja éppen, hogy ő Csou?
(Tőkei Ferenc fordítása)

Viharsziget Csuang Csou álma nem egyedi eset, és bizonyos műfajok előszeretettel nyúlnak az itt taglalt narratív csavarhoz, hiszen kitűnő lehetőség arra, hogy a külső és belső nézőpontot, az objektív és szubjektív fókuszt a néző szeme előtt cserélgessék, aminek az lesz a hatása, hogy az ember hátán a hideg futkos, és már ő maga sem biztos abban, hogy a leleplezést követően minden rendben van-e. Philip K. Dick is erre játszik rá tömérdek művében: hiába mondja a regény, hogy most akkor minden rendben, megérkeztük arra az ontológiai szintre, amit stabilnak és valóságnak nevezünk, a kisördög nem hagyja békén az olvasót, és csak súgdossa, hogy “mi van, ha mégsem…?” – nos, a Dennis Lehane regényéből készült Martin Scorsese-film pontosan ezzel a trópussal igyekszik megteremteni a feszültséget és értelmet adni a történetnek, ráadásul okosan építkezve, hibátlanul adagolva a képeket és verbális információkat. A film persze közismert klisékből építkezik mind narratív, mind képi szinten, ám valahogy a kombinációk nagyon is működőképesek, és az elejétől a végéig képesek fenntartani az érdklődést és a feszültséget. Az álomjelenetek vizuális megjelenítése nagyban épít Robert Richardson kézjegyeire, nem csodálkoznék, ha Scorsese egyszerűen ráhagyta volna a kompozíciót itt-ott, bár a néhol túlstilizált, agyonesztetizált képek még beleférnek abba a szerksztésbe, ami néhol egészen Pabst álomszekvenciáját vette alapul – rémálmoknak kétségtelenül jól sikerültek, és a film vége felé egyre inkább sikerült is az álom és a vélt valóság képi megformálásait összemosni – csak hogy tényleg ne lehessen biztos benne az ember, hogy melyik szekvencia a valós ontológiai talaj.

Bővebben…

Standard
film

Pénzéhes pénzszállítók

A szállítmány A Hollywood visszahódítására irányuló szervezkedésünk egyetlen kézzel fogható eredményeként elkönyvelhető Antal Nimród egy olyan színészgárdát instruálhatott A szállítmány forgatásakor, amellyel nagyot bukni valószínűleg nem lehet, még akkor sem, ha egy pontosan kiszámolt és adagolt másfél órából legalább negyven percig, vagyis a játékidő feléig az égadta egy világon semmi, de tényleg semmi nem történik: pontosabban éppen annyi, amennyit egy bátor húzással maximum tíz percbe lehetne sűríteni. Értem én, hogy valójában az indítékokat és a kontextust igyekszik a film megalapozni és bemutatni, de egy ilyen jellegű, később is inkább az akcióra, a feszültségre építő vállalkozásnál ez bizony indokolatlanul elvesztegetett idő, arról nem is beszélve, hogy aránytalanná, kiegyensúlyozatlanná teszi az egész projektet. Az első rész (bocs, sajnos két, markánsan elkülönülő filmet, na jó, tételt láthatunk) ráadásul dialógusban sem igazán erős: olyannyira elcsépelt mondatok és helyzetek sorjáznak egymás után, hogy már éppen menekülni kezdtem az Elhagyott szoba felé, hogy felidézzem, ott hogy játszott el a rendező oly bravúrosan a hasonló közhelyekkel úgy, hogy az még élvezetes is volt. Félreértés ne essék, Antal Nimród semmivel nem tud kevesebbet, mint Hollywoodban szokás – szerintem épp ellenkezőleg, legalábbis az eddigi megmozdulásai erre engednek következtetni. Na ahhoz képest A szállítmány minimum egy ziccer kihagyásával ér fel.

Bővebben…

Standard