film

„Tronkövetelő”: digitalizált ödipalizáció

Becsület szavamra, szeretni akartam a Tron: Örökség című filmet, persze valószínűleg azért, mert annak idején belém égett néhány kép a Tronból, még ha maga a film nem is ragadott meg igazán. Abban bíztam, hogy ezt a filmtörténeti örökséget komolyan véve a narratív örökség is felnő a hátrahagyóhoz, hiszen az a digitális technológia, amelyet ma Hollywood be tud vetni egy alapvetően digitális kontextus megalkotására, fényévekre van attól a minimalizmustól, amit az előd fel tudott mutatni – azt reméltem, végre megtalálja a téma a számára legkedvezőbb formát, és a technológia végre ki tudja bontani a történetet úgy, ahogy illik. Sajnos hiú ábránd maradt mindez, mert az új Tron nem követeli a trónt – még arról is lemond, amit a nyolcvanas években kivívott. Olyan, mintha az öreg Flynn (Jeff Bridges) továbbra is eltemetve-elfeledve meditálna valahogy a kódok alkotta diegetikus-digitális térben, és meggyőződéssel bólintana felénk: azt csináljuk, hogy nem csinálunk semmit. Nagyjából ezt a filozófiát követte a Disney égisze alatt elkészült film alkotógárdája is – így a néző leginkább szétunja a fejét, vagy feszeng, vagy szimplán értetlenkedik, és már a film nézése közben is azt a néhány akciódús jelenetet pergeti le újra és újra a fejében, amit korábban látott. Hiába, sajnos ritmustévesztés áldozata ez a dolgozat a maga egyébként is feleslegesen nyújtott két órányi játékidejével.

Bővebben…

Standard
film

Igenemberek, igen, emberek!

Nem, nem a Jim Carey-féle vígjátékról van szó (csak hogy nemmel indítsam a csupa igenes bejegyzést), bár komikus elemek jelen esetben is nagy számban fordulnak elő, ám kicsit karcosabb formában. A Yes Men duója (őrült, de igazán szeretni való figurák) világméretű médiahackelést folytatnak, őrült hoax-okat dobnak be, mindezt pedig azért, mert elegük van a képmutató, profitorientált, az embereket eltipró üzleti-gazdasági magatartásból. Nem, nem Michael Moore epigonok ők, egyrészt finoman adagolják az ideológiát, sokkal inkább a józan ész diktátumait sorolják, és az emberséget helyezik előtérbe – ezzel magyarázzák az óriásvállalatok és államszervek elleni fellépéseiket. A fellépések pedig igen nagyot szólnak, minthogy minden esetlenségük mellett is fantasztikusan kreatív srácok az Igenemberek, akik ártatlan arccal égbekiáltó baromságokkal igyekeznek cukkolni a közönséget – aztán ők döbbennek meg leginkább, amikor a nyilvánvaló hülyeségről szakemberek elkezdenek okosakat mondani, elkezdik komolyan venni a sületlen innovációkat, magukévá teszik az ellenük irányuló, saját ostobaságukat kifigurázó ötleteket.

Bővebben…

Standard
film

Kinek és minek – egyél, szeress és imádkozz, hogy valaki megnézze

Furcsa dolog azzal kezdeni egy alapvetően pozitív, feltöltődésre sarkalló intencióval készült alkotásról írni, hogy tulajdonképpen semmi pozitívat nem tudok mondani. Lelkiismeret furdalásról nincs szó, mert ehelyütt nem egy olyan filmről van szó, amely megpróbálta ugyan a hozzáadott értéket felmutatni, csak a csetlés-botlás nem engedte ezt kifejezésre juttatni – itt ugyanis az elejétől kezdve egy házi feladat jelleggel bemutatott kötelező körről van szó, amit jobb érzésű szakember ki sem ad a kezei közül. A regényként nagy sikerű, Elizabeth Gilbert által elkövetett Eat, pray, love, azaz Ízek, imák, szerelmek (mily furcsa is a magyar nyelv, hogy az eredetileg cselekvés orientált angol címet passzív, a cselekvőtől eltávolított főnevekké silányítja – nincs gond egyébként, ugyanezt teszi Hollywood is, ami már csak azért is furcsa, mert ugye az álomgyári portékák elvileg alapvetően cselekményközpontúak) egy vívódó nő spirituális felépülését mutatja be, azt, ahogyan kilép megszokott és beszűkült világából, és elindul egy éves útjára, amelynek végére azt a célt tűzi ki, hogy megtalálja önmagát. Tegyük félre az ilyesféle lőzungokkal teli mondások iránt megnyilvánuló görcseinket, ám legyen, de ha már filmről van szó, akkor tessék velem elhitetni, hogy ez így menni is fog, Hollywood vesse be diegetikus kung-fu-ját, kápráztasson el, hogy úgy mondjam, etesse meg velem, szerettesse meg velem, hogy imádkozzak a folytatásért. Mondanom sem kell, a dolgozat elégtelenre sikerült. Elaludtam ugyanis.

Bővebben…

Standard
film, könyv

Év végi – év eleji zanza

Happy New Year (photo copyright by Prince Charles Cinema)Az ünnepi belassulásban kissé elmaradtam – mármint nem igazán (értsd: sehogyan sem) jeleztem, mi minden kulturális termék került elibém, és hogy miként is vélekedem róluk, így most a teljesség igénye nélkül, néhány keresetlen szóval illetném ezeket. Kezdjük az olvasmányokkal: bár kétségtelen, hogy az év lezárása jóval több dolgozatot, zh-t illetve szakdolgozatot tartogatott sajnos, mint tervbe volt véve, így kevés idő jutott a betűfalásra, azért néhány könyvet csak sikerült abszolválnom. Az egyik egy újrázó: Stephen Fry Csináljunk történelmet című kötete kötelező olvasmány, többször is megjegyeztem már, most is csak arra tudok mindenkit buzdítani, hogy ha eddig ódzkodott is ettől az ürgétől, akkor többet ne tegye – legyen számára 2011 Fry éve (ez most úgyis divat – minden év valaminek az éve… mondjuk nálam 2011 valószínűleg 2011 éve lesz, de ezt csak félve merem leírni, bár el tudom képzelni, mekkora Facebook fan page lájk-halmazt lehetne egy kis kitartással egy ilyesmi köré rittyenteni…)!

Bővebben…

Standard
film

Óvodai zsarnokság, avagy játékos háború

Tegnap Mátéval megtekintettük a várva várt Toy Story 3-at, mégpedig a mostanra szinte obligát 3D-ben, és bár Buzz Lightyear-os figurával díszített üdítős pohár már nem volt, azért sikerült megkaparintani az utolsó Woody-sat, így az első akadályt vettük. A második akadály általában a 3D-s szemüveg: valami kiismerhetetlen okból a gyártók (vagy épp mindig az a  mozi, amelyet útba ejtünk) még nem jöttek rá arra, amire mondjuk a napszemüveg gyártók már évtizedekkel ezelőtt: a gyereknek nem akkora a fejmérete, mint a felnőttnek. Következésképpen meglehetősen körülményes dolog egy felnőtt méretű, egyébként is órmótlan kiképzésű 3D-s műanyagizét ráformázni a gyermek fejére – ezen mondjuk józan ész birtokában nem lenne rossz dolog változtatni. Hogy a 3D-s ügyet gyorsan rövidre is fogjam: nem a Toy Story 3 az a film, amelyet 3D-ben kell látni – megkockáztatom, totálisan felesleges 3D-ben megnézni, ugyanis a mélység-élesség hangsúlyosabbá tételén túl egyszerűen nem találtak neki funkciót, nem volt elképzelés mögötte sajnos. Szapulhatjuk az Avatar-t, de ott legalább nagyon is ki volt találva, miért muszáj 3D-ben nézni az egészet. Ha sikerül a 3D kérdésen túllendülni, akkor el lehet mondani, hogy a Pixar ismét kitett magáért, és okosan felépített, zsáner-referenciákkal és áthallásokkal rendkívül ügyesen megtűzdelt játákidőt biztosít kicsinek és nagynak egyaránt.

Bővebben…

Standard
film

A svéd modell

Egészen kellemes meglepetés azt látni, hogy egy svéd filmnek ekkora hájpja van, mint amit most A tetovált lány kapcsán észlelhetünk, de már az elején szögezzük is le: alapvetően meg is érdemli. Én ugyan nem látom éreztem azt a mindent elsöprő forradalmi újdonságot, amit többen is többféle megközelítésben emlegetnek, de egy nagyon élvezhető, kifejezetten profi munkát kap a néző. Persze értem én, hogy a Millennium-trilógia első részének adaptációja most egyfajta Dan Brown-vonulatot helyettesít a könyvipar megmentőjének is titulált amerikai szerző teljes ötlettelenségének és kifulladásának láttán, amire ráadásul a svéd szerző, Stieg Larsson hirtelen, korai halála is rendesen rásegített, ám mindezeken túl a filmadaptáció magában maximum üde színfoltot képvisel azzal a természetességgel és a néhol vele járó sutasággal is, amit Hollywood eleddig csupán importált rendezőkkel tudott elérni. Amit mindenképpen ünnepelhetünk a film kapcsán az egy olyan filmgyártás jeladása, amelyről valljuk meg őszintén, még akkor is keveset tudunk, ha néha látunk felőlük egy-egy filmet: a svédeknek (oké, a rendező dán, de akkor is) már megint sikerült egy kendőzetlenül, keresetlenül őszinte, önkritikus és önreflexív történettel előrukkolni, amelyet véletlenül sem próbálnak meg annak feltüntetni, amit a hollywoodi remake-től várhatunk majd (igen, lesz remake, ráadásul azért lesz érdemes kivárni, mert az a Fincher fogja rendezni, akinek néhány stílusjegyét bizony felfedezni vélheti a néző A tetovált lány adaptációjában is!).

Bővebben…

Standard