digitális, egyetem, publikáció

Requiem az árnyékkönyvtárakért

Mielőtt nagyon mély depresszióba süllyednénk: “háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!” – ahogy anno megjósolható volt, ellehetetlenítenek egy kalózoldalt, másik kettő lép a helyébe. Most nevesítve kettőt kapcsolna le, jön hát négy (remélem). A 444.hu ad hírt arról, hogy nagy kedvencem, az Elsevier ismét akcióba lendült, és bírósági határozattal támad a két legnagyobb tudományos publikációkat elérhetővé varázsló oldal, a LibGen és a Sci-Hub ellen. Anno már megfogalmaztam, miért problémás az egész kutatói oldalról, és ma sem látom másként: talán még inkább, fokozottan érvényes minden a mai helyzet kapcsán is. Az akkori botrányt követően úgy tűnt, mintha kicsit változnának az álláspontok, mintha a nagyobb kiadók engednének valamelyest a tudományos eredményekhez való szabad hozzáférés terén (lásd az egyetemesen ajnározott nyílt hozzáférés politikája, amit persze tökéletesen elkorcsosult, üzletiesített formákban vesz át most mindenki), ám jól látható, hogy nagyjából semmi nem változott igazán.

Néhány apró megjegyzést fűznék csak a beszámolóhoz, hogy bölcsészettudományi szempontból is árnyaljam a képet, és talán sikerül megvilágítani az egész publikációs hajszára épülő rendszer problematikáját.

Ahhoz, hogy megérthessük a per tárgyát, muszáj röviden átfutni a nyugati országok akadémiai rendszerének működését. Ezekben az elmúlt évtizedekben óriásira nőtt a kutatókra nehezedő publikációs kényszer. Ez a fokmérője mindennek, a szakmai előremenetelnek nincs nagyon más módja, csak az évente megjelentetett 2-3 tanulmány. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ezek hol jelennek meg, az egésznek a kulcsa az impaktfaktor: minél rangosabb folyóirat közli a kutatásod, annál magasabb az impaktfaktorod, ami aztán egyenes utat jelenthet az akadémiai ranglétrán. (444.hu)

Egyrészt nem csak a nyugati országokról van szó – illetve nem tudom, Horváth Bence oda sorolja-e Magyarországot is (nekem vannak kétségeim, de hagyjuk). Másrészt viszont fontos megérteni, hogy az impakt faktor humaniórák szempontjából egy nem létező kategória, egész egyszerűen nincs és soha nem is volt, és nem is lehet működtetni. Természettudományos és orvostudományi szempontból valóban mérőszám, van is mögötte adat, metrika, algoritmus, de ez az általános mérőszám nagyjából olyan, mintha a sajt maligánfokát kellene megmérni és feltüntetni a kereskedelmi forgalomban. Sajnos Magyarország is belement ebbe az eszetlen játékba, tessék csak vizslatni az MTMT (Magyar Tudományos Művek Tára) felületét (ami borzalmas UX és UI szempontból is természetesen), ahol még a feltöltők és adminisztrátorok számára sem mindig világos, mi hova és miért kerül, de szorgos algoritmusok számolnak mindenféle indexeket és mérőszámokat, amelyek minősítenek eredményeket és embereket olyan elvek alapján, ami nagyrészt annak a tarthatatlan és áldatlan állapot szülötte, amit az Elsevier gyakorlata fémjelez.

És jöjjön az, ami miatt azonnal ölre mehetnénk a drága Elsevierrel és társaival – de inkább simán bojkottálni lenne illendő az egész kócerájt, úgy, ahogy van:

A kiadók úgy dolgozhatnak 37 százalékos profitrátával, hogy közben a tartalom-előállítás jellemzően egy fillérjükbe sem kerül. A publikáló szerzők nem kapnak pénzt a megjelent tanulmányok után, ők csak a közvetett haszonban, azaz akadémiai karrierjük előremenetelében részesülhetnek, és ugyanígy jellemzően ingyen dolgoznak a leadott tanulmányokat ellenőrző bizottságok tagjai is.

Ráadásul a kutatásokat magukat sem a folyóiratokat kiadó vállalatok finanszírozzák: ezek jellemzően közpénzből, azaz egyetemi forrásokból vagy állami-regionális alapokból készülnek.

Csak megerősíteni tudom: ha a karrierembe is kerül, nem vagyok hajlandó olyan tudományos folyóiratnál, kiadónál publikálni, amelyik megsérti a tudás hozzáférésének alapvető elveit, nyereségért cserébe ellehetetleníti a tudományos kommunikációt és ezáltal gátolja a fejlődést. Felháborító és elkeserítő, hogy a 21. században, az elvileg nyílt kommunikáció korában még nem volt annyi erő a tudományos közösségben, hogy egyszerűen izomból lenyomja az ilyen parazita vállalkozásokat, vagy egyszerűen ő diktálja a feltételeket. Minden jobb érzésű kutatónak ajánlom a jelszót: “I publish, you perish“. Kérek mindenkit, csatlakozzon Bodó Balázsék időszerű, és mai napig az egyetlen etikailag tartható és támogatható kezdeményezéséhez. Legyünk gerillák, osszuk meg az eredményeinket egymással, töltsük fel olyan online felületekre, ahonnan mások is hozzáférhetnek szövegeinkhez, hagyjuk, hogy fejlődjön a tudományterületünk, és ezáltal engedjünk utat a jövő kutatóinak – és persze segítsük magunkat is!

Share your writing – digitize a book – upload your files. Don’t let our knowledge be crushed. Care for the libraries – care for the metadata – care for the backup. Water the flowers – clean the volcanoes. (In solidarity with Library Genesis and Sci-Hub)

Standard
digitális, film

Hogy lehet szexi a magyar film?

A héten egy mozgókép-forgalmazói konferencián jártam, ahol az újmédia forgalmazást érintő kérdéseit vázoltam – mondhatni, ezzel egy mély szakadék egyik oldalán álltam, a másikon a hagyományos forgalmazásban szocializálódott szakemberek néztek rám, mint az ördög ügyvédje (lévén, hogy a torrentet és más, nem hagyományos mozis megjelenítési és terjesztési eszközt éltettem). Többször előkerült a kérdés, hogy a 2012-ben listázott 53 magyar film miért nem jutott el a szélesebb közönséghez, miért nem volt visszhangja, és főleg, a fiatalok miért nem cuppantak rá azonnal. Elhangzott, hogy már azt is sikerként könyvelték el, hogy az Urániában be tudták mutatni a filmeket egyesével, valamint a Duna televízió (gondolom, éjfél környékén) leadta őket. Ezen túl jártak a filmek vidéki művészmozikban, és rendeztek néhány filmklubot is, ahol szakértők segítségével igyekeztek bevonni a fiatalokat a diszkusszióba – kis létszámmal, de legalább sikeresen megszólítva őket. Nem tisztem bíráskodni, de véleményem szerint alapvetően elhibázott koncepció alapján vágtak bele a forgalmazási részbe, ami előre meghatározta a sikertelenséget is. Ha nem egy mélységesen mély szakadék két oldaláról magyaráznánk egymásnak, ideális esetben tíz perc alatt fel lehet építeni egy olyan stratégiát, amivel nemhogy feloldjuk a magyar film iránt érzett gátlásainkat, de egyenesen az lenne ciki, ha valaki nem ismerné ezeket az alkotásokat.

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem, könyv

Kalózok mentik meg a szakdolgozókat

Nagyjából két éve siránkoztam azon, hogy lekapcsolták az akkoriban pótolhatatlan, szakirodalmi források tekintetében kiapadhatatlan, bár kétségkívül illegális library.nu-t, így olyan lehetőségtől estünk el, ami óriási űrt hagyott maga után. Persze meg lehetett már akkor is jósolni, hogy nem vész el minden, maximum átalakul, és mostanra ismét egészen jól állunk, de fájó belegondolni abba, milyen fantasztikusan is állhatnánk, ha a library.nu a mai napig gyarapodna. (Mielőtt valaki felhorkanna, és az illegális töltésekre felbujtó, lázító, szerzőket meglopó közellenségnek minősítene, kérem, olvassa el az imént linkelt írásomat és/vagy tájékozódjon kicsit a kontextusról.) Az utánpótlás, ami ráadásul már ügyesen megsokszorozva, folyamatosan bővülve ontja a nélkülözhetetlen, és számunkra – egyre inkább – elérhetetlen szellemi táplálékot (erről némi háttér információt lehet olvasni Bodó Balázs nagyszerű cikkében – jelen bejegyzés címe is onnan parafrazálódott), már megtalálta útját az új generáció felé is. A korábbi forrás kiiktatása kapcsán is megjegyeztem, hogy nem csupán a professzionális kutatók, tudósok munkája válik nehezebbé (mint akkor is utaltam rá, nyilván vannak durvábban és alig észrevehetően érintett tudományágak persze), hanem a hallgatóké is, hiszen a szakdolgozat megírása optimális esetben komoly kutatómunkát, szakirodalmi jártasságot igényel, ezt pedig forrásművek híján meglehetősen problematikus felmutatni.

Most vettem észre, szakdolgozatok értékelése közben, hogy bizonyos témák esetében szinte teljesen lecserélődött a szakirodalmi hivatkozások listája: teszem azt filmadaptáció tematikában könnyedén be lehetett azonosítani egy adott szakdolgozat megírásának helyét az adott könyvtári lehetőségek mentén, majd a library.nu áldásos hatására egy újabb szakirodalmi kánon kezdte felütni fejét, ami nagyjából tavalyig tartotta is magát, és most ismét egy újabb lista dominál, az újabb elérhetőségekből eredően. Borzasztó érdekes látni, ahogyan a kalózok tulajdonképpen megmentik a tudományos írást, már szakdolgozati szinten, így a hallgató jelen pillanatban a legkurrensebb szakirodalmat tudja bevonni munkájába, nyilvánvalóan emelve ezzel tézise színvonalát is. Ami számunkra nagy tanulsága ennek a folyamatban lévő sztorinak az pedig nem más, mint a szakirodalmi kánon átalakulásának új premisszája: a torrent, az illegális archívum lassan, de biztosan felülírja mindazt, amit a hagyományos elgondolások diktáltak.

Standard
film

Műfaj kontra diktatúra

Amikor egy diktatúrával kapcsolatban valami vicces(nek vélhető) alkotás készül, az a diktatúra szemében természetesen nem vicces. Akkor sem, ha mindenki tisztában van vele, hogy ez itt fikció, nem a valóság, és nem is azért, mert tudjuk, hogy a fikcióban mindig elkerülhetetlenül ott a valóság is. Egy diktatúra szemszögéből ugyanis nem ez az igazi veszély: a probléma az, hogy a valóságban rejlő fiktív magot tárja fel az ilyesféle komédia. Márpedig ezen áll vagy bukik, hogy az ember miként éli napjait. És még mindig csak egy apró műfaji kérdésen akadunk fel, holott micsoda érdekes technológiai-társadalmi-gazdasági háttér készülődik itt a filmek és a közönség kapcsolatának jövőjének vonatkozásában (ti. hogy fogja még annál is több ember látni a filmet – igen, még a diktatúrában is! – mint amennyi egyébként megnézte volna, és ez mit jelenthet Hollywood és a torrent relációjában)!

Standard
digitális, egyetem

Jogvédők, ti… és a ti algoritmusaitok…

Az talán könnyedén belátható, hogy kínai munkások tömegei éhbérért dolgozva sem képesek egy hét alatt 4,5 millió címet kilistázni. Ehelyett a háttérben egy algoritmus dolgozik, amely folyamatosan ontja magából a valószínűleg jogvédett tartalmakra mutató linkeket. Innen talán már egész könnyen kitalálható, hogy több óriás filmkiadó vállalat (Viacom, Paramount, Fox és Lionsgate) listájába, amely a törölni kívánt linkeket tartalmazza, valahogyan bekerült az egyébként szabadon és ingyenesen terjeszthető Pirate Bay film is. Ennél nagyobb öngólt szándékosan sem tudtak volna lőni.
(Média 2.0)

Több hasonló öngóllal is elszórakoztatják a jogvédők algoritmusai az egyszeri júzert: például szeretnek olyan fenyegető leveleket írogatni, aminek nem hogy jogi, még technikai alapja sincsen. Történt, hogy egy olyan egyetemi gép felhasználójához intéztek dörgedelmes, angol nyelvű jogi blablát, megnevezve a Transformers II c. örökbecsű alkotás egy DVDRipjét, mint jogtalanul letöltött és tárolt tartalmat, aki nemhogy nem torrentezett soha (pláne nem az egyetemi gépen, amit ottani rendszergazdák felügyeltek és tettek rendbe), de még csak egy árva – és egyébként legálisan használható! – torrent kliens sem volt a gépén. Sőt, az előzékeny jogvédők még a gépen feltételezett mappát is megjelölték, hogy azt sürgősen töröljük – az apró pici problémát nyilván ki is lehet találni ezek után: még csak hasonló file hierarchia sem volt a gépen, nemhogy az a mappa és ott, amit és ahol a jogvédők által használt algoritmus citált.

Én speciel kellőképpen felháborodtam az eljáráson, így küldtünk egy korrekt, minden feltételezést alaposan cáfoló, ékesszóló, de a felháborodásnak hangot adó hivatalos válaszlevelet – azóta is várjuk a választ, amivel cáfolnak bennünket és alátámasztják a teljesen nyilvánvaló vádakat. Öngól ez is, öngól az is, jól példázzák ezek a hibák, hogy ez a rendszer, így, ebben a formában leginkább saját magát fogja eltemetni, de a kalózkodást nem képes megtörni. És ez már jóval tovább mutat annál, mint amit a TPB jogi kálváriája apropóján hallunk, hogy ti. a jog még nincs felkészülve a digitális technológiában akár hétköznapokban is használt, standard megoldások és protokollok elbírálására: sajnos azok sincsenek képben, akik pontosan technológiai alapon igyekeznek rendőrösdit játszani. Csoda, hogy így egyre inkább ők tűnnek fel a rossz fiúk szerepében?

Standard
blog, digitális, könyv

E-könyv torrentről – legálisan

A Techcrunch számol be arról, hogyan is használta ki Tim Ferriss új könyvének terjesztésekor a torrent technológiát és megosztási lehetőséget – és hogy mekkora sikernek tűnik a modell. Amikor ugyanis kiderült, hogy a Barnes & Noble azért nem hajlandó forgalmazni a könyvet, mert azt Ferriss az Amazonon publikálta, belépett a képbe a BitTorrent, és nemes egyszerűséggel torrentre tették a könyv néhány fejezetét, valamint jó sok kiegészítő anyagot, ami így 2 millió letöltést eredményezett. Miért jó ez? Talán mert ennek hátán evezve gyorsan el is adtak 250000 példányt a könyvből is. És bár állítása szerint a BitTorrentnek esze ágában sincs kiadóvá válnia, azért gyorsan összeállítottak egy kis anyagot arról, hogyan is lehet meghekkelni a kiadói, illetve könyvterjesztői praxisokat, hogy sikeres legyen az egyszeri szerző. Tulajdonképpen Ferriss és a BitTorrent nem tett mást, mint egy jól összeállított csomagot tett közzé, amit aztán a felhasználók (értsd: potenciális olvasók) szépen letöltöttek, belekóstoltak, és úgy látták, érdemes nem csupán megvásárolniuk a portékát, de mások figyelmét is igyekeztek felhívni erre a lehetőségre. Egyszerű, ugye? Annyira egyszerű, hogy manapság már szinte senki nem foglalkozik ezzel. Pedig, ahogy Amanda Palmer is megmondta nemrég, csak kérni kell, és nem kriminalizálni azt, aki egyébként szívesen a zsebébe is nyúl, ha számára értékes termékre lel. (Ha valakit érdekel, nem ez volt az első BitTorrent Bundle akció, hiszen tavaly már sikeresen próbálkoztak pl. zeneipari alternatív modellen is.)

Standard