könyv

Budapesti összeesküvés, avagy az alternatív történelem tanulságai

Az ember akkor is szereti az összeesküvés-elméleteket, akkor is megborzong az aprólékosan összehordott történeteken, ha egyáltalán nem hisz bennük, pláne akkor, ha egyrészt saját környezetére vonatkoznak, tehát tud valamiképpen kapcsolódni a feltártakhoz, másrészt pedig – mint minden rendes összeesküvés esetében – ha a kiinduló ötlet, a történet magja rendelkezik némi valóságalappal is. Mindez hatványozódik, ha az adott történet olyan szinten reflektál a valóság mindennapjaira politikai és társadalmi szinten, hogy az már félelmetes – Adam LeBor pedig éppen ezt teszi Budapest Protokoll című regényében. Az egész projektet ráadásul az teszi még érdekesebbé, hogy a szerző nem egyszerű kívülállóként, külső szemlélőként, kutatóként ismeri Budapest és a honi illetve a környező országok helyzetét, hanem belülről, hiszen – főhőséhez hasonlóan – éppen egy angol nyelvű újság munkatársaként dolgozott hazánkban: ennek hozadéka az, hogy jól észrevehetően kiváló és felettébb pontos ismeretekkel rendelkezik a magyar pszichéről is. A Budapest Protokoll ebben a tekintetben nem csupán fikció, sokkal inkább – legalábbis végig ez volt az érzésem – látlelet, amelynek alternatív valóságsíkján nagyon is beazonosítható, jelen valónkra reflektáló mozzanatokat fedezhetünk fel: egy hazai olvasó számára ez már önmagában is thrillerbe illő, tessék elhinni.

Bővebben…

Standard
film

A svéd modell

Egészen kellemes meglepetés azt látni, hogy egy svéd filmnek ekkora hájpja van, mint amit most A tetovált lány kapcsán észlelhetünk, de már az elején szögezzük is le: alapvetően meg is érdemli. Én ugyan nem látom éreztem azt a mindent elsöprő forradalmi újdonságot, amit többen is többféle megközelítésben emlegetnek, de egy nagyon élvezhető, kifejezetten profi munkát kap a néző. Persze értem én, hogy a Millennium-trilógia első részének adaptációja most egyfajta Dan Brown-vonulatot helyettesít a könyvipar megmentőjének is titulált amerikai szerző teljes ötlettelenségének és kifulladásának láttán, amire ráadásul a svéd szerző, Stieg Larsson hirtelen, korai halála is rendesen rásegített, ám mindezeken túl a filmadaptáció magában maximum üde színfoltot képvisel azzal a természetességgel és a néhol vele járó sutasággal is, amit Hollywood eleddig csupán importált rendezőkkel tudott elérni. Amit mindenképpen ünnepelhetünk a film kapcsán az egy olyan filmgyártás jeladása, amelyről valljuk meg őszintén, még akkor is keveset tudunk, ha néha látunk felőlük egy-egy filmet: a svédeknek (oké, a rendező dán, de akkor is) már megint sikerült egy kendőzetlenül, keresetlenül őszinte, önkritikus és önreflexív történettel előrukkolni, amelyet véletlenül sem próbálnak meg annak feltüntetni, amit a hollywoodi remake-től várhatunk majd (igen, lesz remake, ráadásul azért lesz érdemes kivárni, mert az a Fincher fogja rendezni, akinek néhány stílusjegyét bizony felfedezni vélheti a néző A tetovált lány adaptációjában is!).

Bővebben…

Standard
film

Hidegrázás

Vakító fehérség

Az volt a tél
Szörnyű tél
Dimitrij legendát mesél
Hallgatom: Léna eltűnt egy hajnalon
Többé nem várt, s a trojka állt a friss havon
(Omega: Léna)

A szerencsétlen honi címadási gyakorlatéknt fogkrémreklámmá silányított megjelöléssel ellátott Vakító fehérség tulajdonképpen akár jó film is lehetne, ha ki tudná használni az Antarktisz atmoszférájának utánozhatatlan jegességét és klausztrofóbáját, és nem erőltetné a bináris oppozíciók geográfiai allegóriáját (Miami – napsütéses – izzadós – bűn versus Antarktisz – sötét – jeges/hóviharos – vezeklés/felépülés), és nem erőltetné a főhősnő misszióval párosuló terapeutikus célzatú önkétes száműzetésének értelmetlenségét. Sajnos azonban nagyon mondani akar valamit (mit?), és sikeresen felvonultatja a kelléktárban fellelhető klisé-rengeteget, mégpedig válogatás nélkül. Az, hogy már az elején egyértelmű, ki a jó lány és ki a rossz fiú, nem segít az ügyön, így a néző alig várja, hogy valami rendes hóvihar betemesse a helyszínt, vége szakadjon a szenvedésnek. A sztori érdektelenségét is bebiztosítják egy történelmileg tökéletesen átgondolatlan és hiteltelen apropóval (szovjet gyémántcsempészek, akik egymást gyilkolásszák a hidegháború kellős közepén, no és persze hol máshol, mint a Déli-sark környékén, nehogy számottevő populáció közelében zuhanjanak le?!), és logikai bukfencektől hemzsegő, ad hoc jelleggel kapcsolódó jelenetsorokkal spékelik meg – nem is tud becsületes thrillerként funkcionálni a film.

Pedig az atmoszféra megteremtése eleinte jól sikerül: az ember szinte fázni kezd a külső jelenetek láttán, a kékes-fémes, rideg felületekkel telepakolt kutatóbázis épületében barangolva, és hálás minden melegebb színtónusért, de a film végére még a hóvihar is hiteltelenné válik (arról meg pláne ne beszéljünk, milyen Jedi-erővel bír az, akinek ugyan odafagy a keze a kilincsre, le is jön jó adag bőrréteg, de a tenyere egy óra múlva már nemhogy nem fáj, de a kezét tökéletesen használja is; vagy hogy van az, hogy eleinte gondos előkészületek után lép ki bázisról, spéci védőfelszereléssel, de a végén már simán lát a hófúvásban -50°C-ban szemüveg nélkül is, anélkül persze, hogy minimális arcpír keletkezne – és lehetne sorolni), hiszen fúj-fúj, tonnányi havat röpít a kamerába is, de a az arcok, a ruhák, az épületek, a felületek – mintha nem tapadna rájuk a fránya jég és a hó… A nyomozás végkifejlete mégis visszahozza a reményt, hiszen egy ügyes fogással a hóvihar kellős közepében egy kötélpályához pányvázva kergethetik egymást hőseink és antihőseink: mindebből azonban inkább a botladozás marad meg, hiszen feszültséget sajnos nem tud felépíteni a rendező.

Standard
film

Hát így állunk

A dolgok állása Mindig is kedveltem az újságírós-nyomozós politikai thrillereket, főleg azért, mert agymunkára építenek a talmi szórakozást nyújtó mindenféle tűzerővel ellátott opuszokkal szemben, és mert az ítélet soha nem egyértelmű, legalábbis minimum két, de sokszor még több oldala van, vagyis sok-sok kis igazság (amelyek közül persze a perspektíva miatt egy mindig hangsúlyosabb a többinél). A dolgok állása meglepően jó ritmusban és szerkesztéssel nyit, elliptikusan építkezik, mi fenntartja a néző figyelmét és érdeklődését, ráadásul éppen annyit enged láttatni, amennyi továbblendíti a történetet és kellőképpen kíváncsivá teszi az embert. Ha egy kissé túlságosan is kliségyanúsan megjelenő Russel Crowe és egy hasonlatosan kliségyanús Ben Affleck vívja meg az ilyenkor szokásos csatáját és az új idők hangjaként feltűnik a nyomtatott sajtóval szembeni felületes bloggerina nem kevéssé kliségyanús (és meglehetősen sarkosan megrajzolt) Rachel McAdams is, akkor pláne kevés okunk lehet panaszkodni (főképp, ha ott van még támogatólag Helen Mirren, Robin Wright Penn és Jeff Daniels is). Jó arányérzékkel, kitűnő ritmussal és merész vágásokkal operáló filmre ülhet be a közönség, amely azonban sajnos annyira el is van foglalva a felépítéssel és a sztori tekergetésével, hogy a csattanó, a nagy reveláció kissé sekélyesre sikeredik.

Tulajdonképpen klasszikus jó vs. rossz történetet mutat be a film, amelyben a Crowe által alakított klasszikusan igénytelen, ám annál maximalistább és profibb öreg rókának számító újságíró egy olyan ügyben kezd nyomozni, amelyben legjobb barátja, a képviselővé avanzsált Affleck-figura kerül kényes helyzetbe. Ahogy ez lenni szokott, semmi sem az, aminek látszik, hiszen a jó ügyekért felszólaló, népszerű politikus áldozatnak tűnik első blikkre, és persze barátja is így próbálja meg felgöngyölíteni az ügyet: meg akarja védeni a politikust. Csakhogy közben egyre inkább úgy tűnik, a politikusok egyszerűen nem képesek kievickélni a skatulyából, és persze a korrupció gyanúja egyre inkább bizonyítottá válik. McAdams, az újság online változatának népszerű bloggere a nyomtatott sajtóval szépen konnotáló “minőségi, oknyomozó” újságírást tanul Crowe-tól, persze mindezt anélkül, hogy valaha is elhangozna a bűvös megállapítás, hogy a minőség nem mediális kérdés – ezt most hagyjuk is, nyilván gondja volt az alkotóknak a blogokkal, másként ugyanis nehezen magyarázható az ellenszenv ebben az irányban. A lényeg, hogy a múlt és a jelen gyermekei összefognak és szerencsére anélkül viszik végig az ügyet, hogy rózsaszínen csöpögős mázzal burkolva érjenek szerelmetes révbe. Bár sajnos mindennemű katarzistól és epifániától meg van a kedves néző fosztva mindezzel együtt, ugyanis egy ilyen pergő film végén egy klaviatúrát csapkodó, majd simán távozó Crowe elég minimál lekerekítése az egyébként jól felépített cselekménynek.

Standard
film

Kiadott szoba Hollywoodban

Vacancy Antal Nimród hollywoodi rendezése, a Vacancy kitűnő motelben-maradós-gyilklós-rettegős zsánerdolgozat annak minden nyűgjével, kliséjével és kiszámíthatóságával, ugyanakkor hibátlan ritmusával feszültségével, atmoszférájával együtt. Működik, mégpedig nem is rosszul, és annál jobban, minél inkább tudja a néző, hogy most milyen variációk jöhetnek számításba egy-egy jelenet kimenetelét illetően. Az eleinte kicsit erőltetettnek tűnő videókazettás epizód ugyanis megteszi hatását: ha addig nem is sikerül a főszereplő párnak a maga oldalára állítania a nézőt, ha már az arcukba is üvöltenénk az első megállónál, hogy ne menjenek oda, mert… tudjuk, mi fog történni, ha egyszerűen bosszankodunk is a szokásos klisédarabkák szokásos módon történő összeragasztgatása miatt – együtt nézzük a videókat a motel szobájában, és ha nem is direktben, de nagyon is jól érezzük, hogy bizony mi is nézzük az egészet, és a bekamerázott szobában mi is foglyok vagyunk. Antal kitűnően alkalmazza ezt az átlátszó trükköt is, igazi filmes Rodolfóként nem árul zsákbamacskát, hiszen a látványos tipográfiával megspékelt címszekvenciát követően már csak annyit jelez, hogy a kezét figyeljük, mert csal. Szerencsére ügyesen csal, és a kapaszkodhatunk a székben rendesen, őszinte felindulásból bosszankodhatunk hőseink bénázásán, miközben persze szorongásunk leginkább abból táplálkozik, hogy megannyi hasonszőrű filmen túl sincs túl sok fogalmunk arról, hogy mi vajon mit tennénk hőseink helyében.

Kár persze a hollywoodi kötelező történet végső térnyeréséért, hiszen sem logikailag, sem narratológiailag, sem műfajilag nem indokolt a happy end, és sztárok ide vagy oda, rontja is a gondosan felépített hangulatot a hason szúrt Luke Wilson másnap reggeli ébredése (mintha csak rossz álom lett volna, na persze…). Kate Beckinsale immáron ne csupán vámpírként bizonyítja, hogy nem szerencsés kikezdeni vele, és ügyes női taktikájával másfél perc alatt elvégzi feladatát, amit mondjuk az első vészjósló pillanatban megtehetett volna persze, csak akkor meg nem lenne film. Ha ez volt Antal Nimród álomgyári vizsgafilmje-belépője, akkor viszont azt kell mondani, hogy jól megfelelt, hiszen a kitűnő tempóban vágott másfél óra becsületes munka, sőt – ne féljünk kimondani – néhány műfajtársát magasan veri, ami egy nem éppen elhanyagolt zsáner esetében önmagában is nagy szó.

Standard
film

Meginvitált borzongás, mely csak nem jön

Hívatlan vendég Egy horror film, kérem tisztelettel, minimum ijesszen meg, különben nem horror film. Legalábbis mint horror film alapvetően bukásra áll. Tegyük rögtön hozzá, hogy a főhős nézőpontjára szűkített látómező, az atmoszféra zajaival és kötelezően nyavíkolós hegedűkísérettel nem ijeszt meg, sőt, idegesít, hogy ennyire könnyűnek gondolja az igen tisztelt filmkészítő a kedves nézőt mint prédát, mert hogy az majd úgyis fél a sötétben. Hát nem. Sem a Hívatlan vendég, sem a Hívatlanok nem tudod hatást kifejteni rám, pedig nagyon igyekezett minden rémséget felvonultatni – csakhogy a sablonok mechanikus módon történő felvonultatása végtelen unalomba fulladt mindkét esetben. Pedig alapvetően nem indult rosszul egyik dolgozat sem. Míg a Hívatlan vendég egy remake (lásd: Ji-Woon Kim Két nővér c. filmje), amely megpróbálja újraértelmezni, átkontextualizálni az alapjául szolgáló filmet egy másik kultúrkör, másféle filmtörténeti hátterével és zsánerkészletével, ami mondjuk elég érdekességre adhatna okot, addig a Hívatlanok állítólag egészen váratlan sikert ért el a tengerentúlon, mondjuk éppen Antal Nimród hasonló jellegű filmjének nyomában. Egy filmet azonban, bárki bármit is mond, soha nem a körítés határoz meg igazán, így mindezeket félretéve két igencsak laposra, néhol a rémisztgetés helyett inkább kínosan viccesre sikerült termékkel van dolgunk. Címük és kivitelezésük alapján is egy kalap alá lehet venni őket.

Hívatlan vendég

Amikor egy tini azzal szabadul a pszichiátriáról, hogy “meggyógyult”, mégpedig egy olyan traumát tudott feldolgozni, amely tényleg trauma, vagyis kimondhatatlan, elbeszélhetetlen törés a pszichében, nos akkor kár arra várni, hogy valamiféle irdatlan nagy elbeszéléstechnikai csavarral kell szembesülni a film végén. Ugyanis ilyen feltételek mellett már előre borítékolni lehet, hogy 1) a tini nem gyógyult meg, hiszen a kimondhatatlan továbbra is ott lappang; 2) ha felrobbant egy ház, és ebben a robbanásban meghalt a tini nővére és édesanyja, akkor – bár minden jel az időközben mostohává avanzsált nővér közbenjárására utal, ám mégis – a tini a hunyó. Narratológiailag is egyértelműsítve vagyon, hogy kinek a szemszögéből látunk, és ebben azért elég következetes a film – néhány jelenetben annyira nyíltan nincs rendben a dialógus, a tekintetek metszése, hogy fel kell tűnnie a trükknek. Innentől kezdve azonban nincs mit tenni, a film egyszerűen ennyi. Nincs ötlet, nincs innováció, de még csak derék iparos munkának is nehezen lehet minősíteni – inkább amolyan mekkmesteri szint, még akkor is, ha David Strathairn mindent megtett néhány jelenetével a film magasabbra történő pozícionálásáért. Remélem, legalább megfizették kilátástalan küzdelméért.
★★☆☆☆

Hívatlanok

Liv Tyler in The Strangers Jön aztán Liv Tyler, és párjával felmondja a bárdolatlanul ostobára faragott, de szerencsére azért minimálra fogott dialógust, hogy aztán csak sápítozzon és néha sikítozzon. Néha földön mászik, mert megsérül a lába, majd hirtelen mégis feláll, és úgy megy tovább, de olyan is van, hogy átöltözik, majd mégis ismét előző szerkójában tűnik fel – és nem, nem azért, mert alternatív cselekményvezetéssel lenne dolgunk. Jönnek aztán kellőképpen idétlen maszkokat viselő alakok (ugye minél nevetségesebb, annál ijesztőbbé is válhat), akik kopogtatnak, zörögnek, hol bemennek a házba, hol kimennek, ki tudja, miért. Ijesztgetik hőseinket, aztán ráállnak arra, hogy kínozva oltják ki az életüket. Sajnos azonban annyira céltalan és vontatott az egész mese, hogy az ember azt figyeli, mikor döfik már a kést valamelyik hasba hirtelen, hogy végre vége legyen a szenvedésnek – nem a főhösökének, hanem a nézőének, mert bizony beásít az ember, ha semmi nem történik. Az egyetlen értékelhető motívuma a filmnek talán a hanghatások néhol egészen üdítően ötletes használata: az alakok nem is jelennek meg, viszont a folyamatosan variálódó és váltakozó pontokról érkező zörejek egészen jól megteremtik az atmoszférát – amit aztán gyorsan rombol a lassan hömpölygő, tét nélküli műsorszám. Vigyázat, érik a második rész, mert Liv Tyler örök és halhatatlan!
★★☆☆☆

Standard