digitális, egyetem

Ha ma lennék gólya

Azon gondolkoztam nemrég, vajon milyen lenne, ha ma kezdeném az egyetemet, vajon mit és hogyan csinálnék másként a mai eszemmel, és főleg a mai technikai háttérrel. Arra gondolok, hogy anno a kérdés az volt, vajon spirálfüzetbe vagy külön lapokra jegyzeteljek – egyáltalán, hogy a francba is kell jegyzetelni, miről is van szó: csak kulcsszavakat írjak, vagy tanuljak gyorsírást, mert másképp nem megy? Vegyem fel az előadást diktafonnal (igen, akkor is volt ilyen, bár ugye akkor apró kazettákkal vacakoltunk), aztán otthon, hatszor visszajátszva próbáljam kiszűrni a lényeget? Egyáltalán mi a lényeg, honnan tudom, hiszen itt nincs vastagon szedett szövegrész, meg apró betűs plusz információ? Kardinális kérdésként éltem meg továbbá a megfelelő íróeszköz használatát is: ha pánikszerűen jegyzetelek, a golyóstollat egyre jobban rányomom a papírra, elfárad, megfájdul a kezem – legyen inkább klasszikus töltőtoll, az jobban siklik, vagy inkább az akkor megjelent zselés a nyerő, netán kerámia betétes toll? És akkor még nem beszélünk arról a sokkról, amikor először kellett esszét írni és – figyelem, életem első kemény megrázkódtatása – gépelve beadni! Arról a hőskorról van itt szó, amikor PC-t csak szülők munkahelyén láttunk, és a Windows 95 nevű csúcstechnológiát nem tudom hány floppy diskről kellett telepíteni, a fájljainkat parancsorból lekérdezni a DOS-ban – vagyis automatikusan egy kivénhedt, bilikék vagy bilizöld színű, hordozhatónak titulált mechanikus írógéppel versenyeztem még. Arról a hőskorról van itt szó, amikor UNIX rendszeren Mozaic böngészővel kerestünk az Altavistán, és Pine-ban kaptuk az elhanyagolható számú emailt. A fénymásolást családilag, munkahelyi gépekkel lehetett megoldani, máskülönben kifejezetten luxuscikknek számított, vagyis inkább kézzel írtuk át egymás jegyzeteit (ha sikerült kisilabizálni a másik írásképét).

Bővebben…

Standard
digitális

Szoftvertudatosság

Kicsit talán furcsán hat maga a kifejezés, de remélhetőleg fedi azt, amire célozni igyekszik: mégpedig arra, hogy a felhasználó legyen érett annyira szoftver ürügyén, hogy ki tudja választani a saját maga számára legoptimálisabb szoftvert adott területen. Nem egyszer találkozik az ember olyan reakciókkal, hogy “miért X/Y szövegszerkesztőt használod, mikor Z sokkal jobb?” vagy – például nemrég az Opera 10 megjelenésével kapcsolatosan – “Miért nem használják az Operát, mikor sokkal gyorsabb, jobb, stb. mint a többi böngésző a piacon?”. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy bár sokan megpróbálnak okos fejtegetéseket közzétenni hasonszőrű témában, egy aspektust nem vesznek figyelembe: a felhasználók nagy többségét egyszerűen nem érdekli, milyen szoftvert illetve alkalmazást használ mindaddig, amíg azzal feladatát teljesíteni tudja. Ilyenkor az sem érv, hogy a másik termék segítségével gyorsabban/hatékonyabban tudná ugyanazt elvégezni – a megszokás nagy úr, de saját operációs rendszerük, infrastruktúrájuk, szoftveres lehetőségeik ismeretének hiányában eleve nem is gondolkodnak váltáson vagy változtatáson.

Bővebben…

Standard
digitális

Ahogyan a hosszabb irományok készülnek

A múltkor valaki megemlítette, hogy milyen jó, hogy sokszor írogatok arról, mire milyen szoftvert vagy alkalmazást lehet használni, de fura, hogy soha nem értekezek arról a konkrét munkafolyamatról, amelyben ténylegesen gyakorlattá válik egy-egy ötlet. Nos, a mindmap használatát tavaly egy egész előadás során láthatták a hallgatók, hiszen egy teljes félévig csak mindmap-prezentációt készítettem, sőt ugyanezen alkalmazás indult elsőnek mindenféle esszéírás vagy lista készítésénél is. Ebben a félévben a Prezi volt soron: a filmelméleti előadásaim mindegyike Prezivel készült, ráadásul igyekeztem mindegyiket más stílusban, más megoldásokkal tarkítva elkészíteni – így persze magam is sokat tanultam az alkalmazásról. A szakdolgozatok feltöltésével kapcsolatosan a kollégákkal előszeretettel használtuk a Google Dokumentumokat, mert hol én, hol más egészítette ki információval a listákat – nem volt fájl küldözgetés, minden a felhőben történt. Most pedig igencsak erőteljesen visszatér a disszertáció projektje, ahol a OneNote–Word párosa dolgozik. A OneNote-ról írtam már korábban is, akkor arra fókuszáltam, mennyire megkönnyíti a jegyzetelést. Most, amikor írni kell, a OneNote kifejezetten okos társ, ráadásul az Office 2010-ben nagyszerűen integrált is a jelenléte a szövegszerkesztőben.

Bővebben…

Standard
digitális, előadás

Szakdolgozati procedúra a közösségi háló tükrében

Facebook studentAmikor az Intézetben beindítottuk az online szakdolgozat-feltöltési rendszert, igyekeztünk minél több felöleten ott lenni, tájékoztatni a hallgatókat (és persze a kollégákat is) arról, mi is pontosan a teendő, és a hatékonyság érdekében támaszkodtunk a már kialakított közösségi felületekre – például a Facebookra. Ez eleinte csupán abban nyilvánult meg, hogy miután kellő számú “rajongóval” bírtunk, igyekeztük a Facebook lehetőségeit és csatornáit kihasználva is eljuttatni az üzeneteinket illetve felhívásainkat a hallgatók felé, de egyre inkább átcsapott interaktív “ügyfélszolgálattá”, hiszen a hallgatók immáron sokkal hamarabb keresnek meg a Facebookon chaten vagy üzenetküldés formájában, mint írnak emailt. Sőt, több kolléga is inkább ezen a felületen küldi el üzenetét, úgy tűnik, az email már tényleg kezd kimenni a divatból (vagy az lehet a tendencia mögött, hogy azt gondolják, az ember nem feltétlenül válaszol egy emailre, viszont bőszen ápolja közösségi profilját, így nagyobb a valószínűsége, hogy hamarabb válasz is érkezik). Őszintén szólva eleinte kicsit furcsa volt ez az új kommunikációs csatorna, de később szinte mindennapivá, természetessé vált: már azon sem lepődnék meg, ha legközelebb akár a szakdolgozatok vázlatai, akár szemináriumi dolgozatok, projektek érkeznének a docs.com-on keresztül. Ezzel ugyanis a kollaborációnak is egy egészen érdekes verziója valósulhatna meg, amelynek különlegessége immáron nem kizárólagosan abban nyilvánul meg, hogy valakivel megosztok egy dokumentumot, hanem abban, hogy mindezt egy jól belakott, ismerős virtuális térben teszem, ismerősöktől övezve. Persze, tudjuk, hogy nincs új a nap alatt, és nem is kell a spanyol viaszt állandóan feltalálgatni – van egy olyan sanda gyanúm azonban, hogy a Facebook a könnyed integrációival, a megosztás leegyszerűsítésével például az oktató-hallgató kapcsolatot is megváltoztatja kicsit, és ha ügyesen használjuk, bőven profitálhatunk is ebből.

Standard
digitális

Windows 7 a netbookon

Windows Mivel igyekeztem mindenféle kifejezetten netbookra fejlesztett Linux disztribúciót tesztelgetni és bemutatni (pusztán felhasználói szemszögből, ohne geekery), talán úgy fair, hogy a Windows is sorra kerüljön. Már csak azért is, mert – jöhet a cenzúrázatlan gúny és szidalom – a Windows 7 jelenleg az a rendszer, ami tartósan ott van a gépemen, leváltva a gyári XP-t. Eleinte persze ódzkodtam attól, hogy a bevallottan nem netbookokra fejlesztett rendszerrel egyáltalán próbát tegyek, de egy nagy levegő, és már váltottam is – egyelőre a megbánásnak nyoma sincs. Az egész ott kezdődik, hogy az új Windows energiagazdálkodása meglepően jó, így az eredeti félelmem, miszerint az akkumulátor nem fogja kibírni a vonatozást, merthogy feleannyi ideig fogja bírni, mint az XP-vel, nem igazolódott be, és legalább ugyanolyan rendelkezésre állást produkál most, mint az egyébként nLite-osított nyugdíjba vonuló rendszer. Mindezt egyébként úgy, hogy az eye-candy, vagyis az Aero-s vizuális megoldások alapbeállításban működnek, nincsenek lekapcsolva vagy lebutítva, és a kijelző fényereje ugyanabban az állásban van, mint korábban. Vagyis a Windows 7 minden előzetes riogatás ellenére sem terheli meg jobban az akkut, mint elődje, és jobb időt produkál sok, korábban tesztelt Linux disztrónál is (persze elképzelhető, hogy a továbbra is töretlen fejlesztés már ebben a régióban is eredményes, és nem pusztán a boot időre koncentrálnak a fejlesztők, ami ugyan nyilván divatos kérdés, de szerintem tökéletesen irreleváns).

Vizuális kidolgozottság tekintetében nem szükséges túlságosan sok példát emlegetni arra nézvést, hogy mit hoz a 7-es, netbook tekintetében csupán annyi érdekes, hogy már a telepítés folyamán zökkenőmentesen beállítja az 1024×600-as méretet, amit pár kattintással az automatikusan eltűnő és egérmozdulatra előtűnő tálcával kell csak megspékelni ahhoz, hogy a szűkösre szabott “screen real estate” ki legyen használva. Ehhez a Chrome minimális felső sávja csak pluszban segít, és ugye itt is egy ctrl+b tovább növeli a helyet a kedvencek toolbarjának minimalizálásával. Az Office csomag (érdemes próbát tenni a jelenleg is ingyen letölthető 2010 Beta-val) szalagmenüjét is minimalizálhatjuk, ha sok helyet foglal és nincs használatban, de akár teljes képernyőre is tehetjük a dokumentumot, ami már-már klasszikus remediációs érzést ad (a fehér lap vs. a felhasználó/író). Ilyen apróbb trükkökkel lehet kompenzálni a szűkösebbre szabott képernyőméretet, és a Windows 7 eddig minden tekintetben tolerálta a beállításokat, egy-két kattintással mindent meg lehetett oldani, minden különösebb keresgélés illetve kutatás nélkül. A Microsoft termékei villámgyorsan indulnak, nem csak az Office, hanem a Security Essentials vagy akár a Photosynth is.

A viszonylag gyengébb (1,6 Ghz) Atom processzornak mintha meg sem kottyanna a Windows 7 működtetése: persze lehet, hogy az Asus végzett rendes támogató munkát processzorkezelés terén a Super Hybrid Engine-nel (a Windows 7 megjelenésekor nem csupán a drivereket készítették el az új rendszerhez, de BIOS frissítést is kiadtak, valamint a segédprogramokat is újrahangolták). Kellemes érzés, kényelmes felhasználói élmény a Win7+netbook kombó, akárki akármit mond. Bár vannak megoldások az USB-ről történő telepítésre is (mert ugyebár a netbookokban általában nincs optikai meghajtó), alap esetben külső meghajtóról lehet telepíteni a rendszert, ami kifejezetten gyors és zökkenőmentes (bár minden telepítés más, így ki tudja, ki mibe szalad bele). Ha valaki szereti tweakelgetni a rendszerét, mert elégedetlen, vagy szimplán kalandvágyó, akkor a Windows 7 igen sok lehetőséget ad a finomhangolásra, de ha ez nem elég, akkor a SMART Utility megbízható segítséget nyújt, ha minimalizálni szeretnénk a felesleges szolgáltatások háttérben való futását, stb.

Számomra az akku időn túl fontos szempont volt a külső kivetítő kezelése is, ami XP-n a funkciógomb nyomogatásával volt megoldható: a Windows 7 automatikusan rááll a projektorra, de ha nem így lenne, akkor a Win+p billentyűkombinációval egy pillanat alatt minden beállítható (a Lifehacker mutat be néhány hasznos gyorsbillentyű beállítást). Felesleges a Windows 7-et összehasonlítgatni akár a Linux disztrókkal, akár a Hackintosh-sal, amelyek a netbook ligában versenyeznek, mert mindegyiknek megvan az előnye és a hátránya is (ahogyan a Szélessáv blogban kimondatott, a linux “nem jobb, mint a windows, csak másképp rossz”), és a felhasználó igényeitől függ, melyik rendszer lesz a megfelelő. Esküszöm egy fillért nem fizetnek érte, de azt kell mondjam, jelenlegi állapotában a Windows 7 stabilabb és felhasználóbarátabbnak bizonyul netbookon, mint a korábban próbálgatott Linux hajtások (Eeebuntu, Jolicloud, Moblin, Ubuntu, Kubuntu, ezek netbook remixei, és az Easy Peasy), amelyek viszont naponta változnak, fejlődnek.

Standard
digitális, utazás

Nem csak a húszéveseké a digitális világ

Mai vonatozásom meglepő másfél órával telt, ugyanis egy hetvenes éveikben járó kis csapat igyekezett osztálytalálkozóra, és a vonatút monotonitását ellenpontozandó nem csupán felelevenítették a hajdan volt szép időket, de egy ponton rátértek arra, hogy ki milyen operációs rendszert használ és miért. Az egész úgy kezdődött, hogy megegyeztek, telefon helyett már emailen és Facebook-on kellene szervezni a találkozót, mert az egyrészt olcsóbb, másrészt hatékonyabb. Itt emeltem fel a fejem, és illetlen módon hallgatózni kezdtem. Ezután jött az, hogy az email nagyszerű ötlet, viszont mindenki figyeljen oda, hogy állítsa be a karakterkódolást, mert kifejezetten bosszantó azt bogarászni egy rossz kódolás esetén, hogy az üzenet küldője mit is akart mondani, mire az egyik úriember jelezte, hogy ő KMailt használ, és ott még nem fordult elő vele semmiféle probléma. Ekkor következett a Windows 7 kontra Ubuntu, majd az odt kontra docx kérdéskör – itt már szemtelenül bámultam, mert nem pusztán maga a tény volt érdekes, hogy 70 éven felül ilyesmi egyáltalán felmerülhet és heves magyarázatokban, tapasztalatokban manifesztálódhat, hanem az, hogy hihetetlen értő módon vázolták az élményeket!

Tegyük szívünkre a kezünket, igen tisztelt fiatalok, vajon hányszor taglaltuk egymásnak értőn az Ubuntu alatt történő Windows emulációt, vagy az Open Office és a Word 2010 (!) fájlkiterjesztései közötti különbséget, és mindezt nem pusztán értelmesen, de nagyszerű usability szempontok alapján? Mikor hozakodtunk elő firmware update-ekkel, amelyekkel végre sikerül megoldani a Windows 7 telepítését? Mikor beszélünk arról, hogy hálózatot konfigurálunk (sic!) otthoni környezetben, hogy minden családtag könnyedén megoszthassa fájljait egymással anélkül, hogy usb-vel kelljen rohangálni? Mikor tudunk higgadtan reflektálni a Linux kontra Windows kérdésre szépen sorra véve az összehasonlítási pontokat, megbeszélve a vírusírtás lehetőségeit illetve a tűzfal jelentősségét, valamint a portok kezelését? Na ugye. Mielőtt valaki arra az apróságra mutatna rá, hogy nyilván informatikus végzettségű emberekkel hozott össze a sors – hát nem, nem informatikusok voltak, ahogy elcsíptem a beszélgetéseket (csúnya dolog, tudom…), az élet megannyi területére kerültek a közös osztályt követően. Hihetetlen élmény volt, ilyenkor érezni, hogy a digitális szakadék, mely nem csupán társadalmi, de generációs is, talán tényleg jó eséllyel hidalható át, vagy legalábbis csökkenthető valamicskét.

Standard