kult, web

Stephen Fry.hu

Stephen Fry A víziló megjelenését követően szerencsére van miről beszélni Stephen Fry és hazánk vonatkozásában: nem olyan régen elindult ugyanis a stephenfry.hu oldal, ami igyekszik némi figyelmet lopni a nagyszerű brit kultúrikon tevékenységének. Ugyanis míg Fry világszerte ismert és népszerű akár mint színész, akár mint író, vagy mint közéleti személyiség, kicsiny hazánkban meglepő módon még akkor is kevesen tudják pontosan, ki is ő, és mit is csinál, ha már hallottak az Oscar Wilde szerelmei, a Gosford Park, a V mint vérbosszú vagy a Tim Burton-féle Alice csodaországban című filmekről, a Fekete vipera sorozatról, vagy ha éppenséggel hallottak arról, hogy jelenleg is fut egy csatornán valami “doktorházos-vicces-angolhumoros” sorozat, ami történetesen az A Bit of Fry & Laurie címnek örvend. Tehát miután már létezik Fry-kötet magyar nyelven, és Mr. Fry munkássága azért mégiscsak eljutott már a Kárpátok történelem által tépázott medencéjébe, talán itt az ideje, hogy legyen egy olyan kiindulópont is, amely magyar nyelven ad hírt Mr. Fry tevékenységéről, vagy csupán segít az érdeklődőknek a szerteágazó tevékenységi körrel bíró művész munkásságában történő eligazodásban. Tehát akkor, ahogyan Stephen Fry köszönti olykor kedves közönségét: “Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok!” – elérkezett az idő, hogy ellátogassatok a folyamatosan bővülő stephenfry.hu oldalra, csatlakozzatok a Facebook-on is, megmutassátok magatokat, amint részesei vagytok Fry művészetének fogyasztásának, vagy éppenséggel töltsetek fel olyan videókat, amelyek Fry-jal bármilyen módon kapcsolatosak!

Standard
digitális, web

A jövő, ami azután következik, hogy a MySpace és a Facebook leitta magát egy partin és összejöttek

A fura cím egy jövőbeli üzenetből vétetett, amelyben az általunk nagyra tartott Stephen Fry (ejtsd: sztephen frí) klónja üdvözli korunkat, és az egymilliomodik Twitter-követőt. Csak hogy értsük, hol is tart majd a jövő: a címbéli afférból született a MyFace, ami aztán persze összefeküdt az áldott Twitterrel, és az ő frigyük gyümölcse lesz a megváltó (bár az iPhone továbbra sem kezeli a flash tartalmakat…). De inkább lássuk magát az üzenetet:

Standard
hír, könyv

Ted bácsi pimasz levelesládája

Stephen Fry - A víziló Már nem első olvasat Stephen Fry A víziló című regénye, de magyar nyelven mégiscsak az első Fry-kötet, amit kézbe vehetünk. Amikor anno angolul olvastam, szinte csak szuperlatívuszokban fogalmaztam, és nagy megkönnyebbülés, hogy a magyar verzió tudja tartani a színvonalat – ami nem kis teljesítmény, lévén, hogy Fry zsenialitása nagy részt nyelvi teljesítményében rejlik. Ami azonban sokkal inkább tudatosult most, a magyar változat olvasása közben: tényleg bevállalós szöveg, sokkal erőteljesebben hatnak a káromkodások, és sok helyütt talán szokatlanok a fordulatok, amelyek olyannyira anglicizmusnak tűnnek, hogy aki érti, már csak azon is fetreng a röhögéstől, hogy ilyen leleménnyel sikerült átültetni. Szokatlan szöveg, szokatlan és friss, rendkívül szókimondó, semmi köntörfalazás, és hát ugye minden pillanatában oltári pimasz – de talán ami fontos, hogy számomra sikerült Fry-t visszaadnia. Könnyedén el tudom képzelni, hogy vannak, akik már az első oldal után felháborodottan vágják a sarokba a könyvet, de persze még könnyebben tudok olyasmit vizionálni, hogy valaki előre tervezett programokat mond le az olvasás miatt. A lényeg az, hogy közömbösen nem hagy senkit. Manapság valószínűleg már önmagában ez a tény is kiemelkedővé teszi Fry regényét, de azért ne higgyük, hogy ennyi az egész. Nem szeretném ismételni önmagam, de továbbra is fenntartom – immár szerencsére a magyar nyelvterületet is beleértve -, hogy “Fry köteteivel csupán egy probléma van: a következő olvasmány nagyon ritkán tudja felvenni vele a versenyt, mert valami olyan olvasói élményt nyújtanak, hogy az elvárások jóval az átlag fölé kerülnek…” Azon fohászom, miszerint jó lenne, ha végre “a magyar könyvkiadás felfedezné Fry-t, és elárasztaná a piacot a regényeivel” meghallgattatott, és itt a kezemben a kötet. Mindenkit, aki vágyik arra, hogy egy olyan könyv kerüljön a szeme elé, ami igazán, keményen bevállalós, és nem fél nevén nevezni a dolgokat, csak bárorítani tudok: tegye meg az első lépést Fry világa felé! Ahogyan hősünk, a vízilónak titulált Ted ajánlja sajátos módon szövegét:

Nem várható el egy magamfajta trottytól, hogy normálisan el tudjon mondani egy történetet. Nekem az is rohadtul elég, hogy elboldoguljak ezzel az iszonytató számítógéppel. Megszámoltam a bepötyögött szavakat, ezt megcsinálom óránként, és ha a technikának hinni lehet, 94536 vár magára. Sok szerencsét. Maga akarta, maga fizetett érte, hát seggelje is végig. Ahogy mondani szokás, én megszenvedtem a művészetért, most magán a sor.

Ted kedvenc frázisával élve, basszorkányos regény – ennyit mondhatok!

Disclaimer: Elenyészően minimális mértékben, de mégiscsak részese vagyok a magyar verzió elkészültének – ha bármely megjegyzésem részrehajlónak tetszik, azt ennek is be lehet tudni.

Standard
tv

Amerikanisztika Stephen Fry vezérletével

Stephen Fry in America - © Westpark Pictures/Vanda Vucicevic Már írtam arról, hogy Stephen Fry végigutazta az Egyesült Államokat egy londoni taxival annak érdekében, hogy egy dokumentumfilm keretein belül egyfajta szubjektív, ám mindenképpen széles látókörű, kulturálisan meglehetősen kifinomult képet rajzoljon az óriási országról. Mostanra sikerült is abszolválnom a BBC-n tavaly ősszel adásba került sorozat minden epizódját, és így már nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy nem csupán az elmúlt évek egyik legkiemelkedőbb dokusorozatát hozta össze Mr. Fry, és a megszokott, élvezetes stílusban, hol vicces, hol elgondolkodtató megjegyzésekkel tűzdelte meg viszontagságait, örömteli és bánatosabb pillanatait, de mindamellett olyan informatív és háttérinformációk tömkelegével megpakolt műsorfolyam ez, amely kötelező olvasmányként is ajánlható lenne amerikanistáknak. A hatrészes sorozat ugyanis nem egy átlagos turistafilm: Fry alapvetően kerüli a sokat mutogatott látványosságokat, és csak akkor megy el egy-egy ismertebb helyre, ha annak valami konkrét célja van. Inkább lemegy a Philadelphiában a szénbányába, vagy ellátogat Georgiába egy családhoz Hálaadás napján, mint hogy a Szabadság-szobor előtt pózoljon, és előre bemagolt, fontosnak gondolt információkkal traktáljon. Személyes kalauzként magyaráz, csípős megjegyzésekkel egészíti ki a kalandokat, ugyanakkor valami végtelen nyitottsággal áll minden újhoz, gyermeki kíváncsisággal próbál ki mindent, ami valamennyire is hozzásegítheti megérteni Amerikát.

A sorozat érdekessége talán az, hogy a csillogó-villogó sikersztorik elmaradnak, és inkább a (számunkra) ismeretlen, apróbb csodák és a takargatni való, borzasztó, szégyenfoltoknak is beillő dolgok alkotják a szubjektív narratíva gerincét. Így lesz teljes a kép, már amennyire a teljességre törekszik a sorozat – merthogy bevallottan nem (olyannyira nem, hogy van néhány olyan állam, pl. Utah, ahová csak azért jut el, mert az állam határain belülre vezet egy átvezető út). Mindig helyi emberekkel beszélget – akik között adott esetben előfordul egy-két celebritás is, például Morgan Freeman, aki éppen mint kocsma tulajdonos ül le beszélgetni egy kicsit.

Mindent egybevetve mindenkinek ajánlható a sorozat, és csak reménykedni tudok, hogy egyszer majd Magyarországon is adásba kerül. Amerikanistáknak tehát kötelező, ki ne merje hagyni senki sem!

Standard
könyv

Making History

Teljesen véletlenül bukkantam rá Stephen Fry Making History című kötetére, amikor az egyik nagy könyvesboltban kutattam olvasnivaló után: az egyik alsó polc könyvei mögé volt becsúszva úgy, hogy ne lehessen elolvasni a gerincén a feliratot. Jó kezdés. A folytatás azonban felülmúlja ezt is, hiszen számomra óriási meglepetés volt Fry-t olvasni: hihetetlen jó szöveg, humor és megrendítő tartalom, nyelvi és történetvezetési lelemények egyvelege. Sci-fi paródiának titulálják hivatalosan, ami csupán kettéválasztva igaz, hiszen egyrészt olvasható sci-fiként vagy valamiféle paródiaként is, de nem kifejezetten a sci-fi mint műfaj paródiája. Inkább egy könnyedebb stílusban elővezetett alternatív történelmi regény, teletűzdelve a csak Fry-ra jellemző intelligens textussal.

A történet úgy kezdődik, hogy a narrátor nem tudja, hogy kezdődjön… Elcsépelt posztmodernkedésnek is vélhetnénk a fordulatot, azonban olyan keresetlenséggel és humorral tárja elénk dilemmáját narrátorunk, aki protagonistánk, Michael Young hangja, miközben a koffeinmentes kávéból koffeinest varázsol, hogy bármit elhiszünk neki. Épp elkészült doktori disszertációjával, amit csak Das Meisterwerk címmel illet, és ráadásul másnapos is, plusz későn kelt, és késésben van az egyetemről (a jó öreg Cambridge), ahol le kellene adni a mesterművet témavezetőjének, és még vizsgáztatni is ideje lenne már. A baj nem jár egyedül: miután a koffeinessé varázsolt kávé hatni kezd, Michael arra is rádöbben, hogy barátnője elhagyta. És még a Renault Cliot is elvitte a gaz, pedig az közös…

Az egyetemre érve nem elég, hogy az ő postaládájába szorult egy másik professzor óriási borítékja, egyéb bonyodalmak is megnehezítik az ifjú oktató életét: miután megtalálja a Cliot, és a motorházra rápingálja nem éppen hízelgő üzenetét (“I am stolen by a mad bitch!”) ex-kedvesének, épp összeütközik említett professzorral, miközben táskája is abban a pillanatban hagyja cserben – és a mestermű lapjai a gondozott gyep fölött a szélben táncolva keringenek, majd a koszos úton landolnak… A Prof azonban látszólag hevesen érdeklődni kezd a dolgozat iránt, miután beleolvas a szöveg egy kis részletébe.

Innentől kezdve kész őrületté válik minden (ha eddig nem lett volna az): mulatságos időutazás nem annyira mulatságos folyományokkal, üldözés, kémkedés gyanúja, homoszexualitás, bődületes amerikai reggelik, alternatív valóság – felsorolni is nehéz. A történet másik szála azonban a Meisterwerk előtörténetét eleveníti fel: Hitler megszületésének előzményeit olvashatjuk (mint az fokozatosan kiderül). A professzor és Michael traumatikus kimenetelű beszélgetését követően elhatározzák, hogy valahogy megakadályozzák Hitler megszületését, ami nyilván egy sokkal jobb világot fog eredményezni, mint amiben jelenleg élünk. Nem lesz világégés, Auschwitz, zsidóüldözés, semmi. Egyszerűen elmarad…

A szándék jó, a kivitelezés – mint ilyenkor lenni szokott – picit hibádzik: a 20. század végén is még csak kísérleti stádiumban lévő férfi fogamzásgátló (pontosabban: végérvényesen spermicid) tablettát küldenek Brunnau megfelelő utcájának vízellátó rendszerébe, ami nyilván észrevétlenül elvégzi feladatát, és nem engedi, hogy Hitler megszülessen. És lám: nem is születik meg. Az időutazási momentumot követően azonban furcsa világban ébred Michael barátunk: Princetonban tanul, filozófia szakos, amerikai múlttal – és tökéletes brit akcentussal… Miután rádöbben, mi történhetett, igyekszik amerikai akcentust erőltetni magára (hát nem furcsa, hogy Fry nagy cimborája és egyben sokszoros szerzőtársa, Hugh Laurie éppen tökéletesen imitált amerikai akcentusa révén jutott a Doktor House címszerepéhez?!), de nem akar sikerülni (azok a fránya idiómák…).

A lényeg azonban az, hogy ez a szép új világ sajnos arról szól, hogy Hitlernél is nagyobb szörnyeteg uralja Európát (igen, az egészet!)… Nagyon szeretném lelőni a rengeteg döbbenetes fordulatot, de itt megállok, mert úgysem tudnám visszaadni azt az érzést, amikor az olvasó őrülten lapoz tovább és tovább és tovább, és ő is majdhogynem alternatív valóságba csöppen. Apropó: persze, alternatív történelmi regény, de ne várjuk tőle azt, amit mondjuk Philip K. Dick Ember a fellegvárban című regényétől: itt azért a végén – persze amúgy angolosan – eljő a boldogság.

Ha egy mód van rá, kéretik felvenni az olvasmánylistára ezt a könyvet – kihagyhatatlan élmény!

Standard