pszichoanalízis, publikáció

Extimitás és sci-fi

Régóta foglalkoztatott a kérdés, hogy miként lehetne Jacques Lacan egyik neologizmusát, az extimitást beemelni a filmelmélet területére úgy, hogy ne pusztán értelmezési segédletként jelenjen meg, hanem magára a filmélményre is vonatkoztatni lehessen. Aztán az Apertúra sci-fi számának előkészítésénél Benczik Vera felkérését követően bevillant, hogy lehetne első kísérletként próbát tenni: a sci-fi tematikailag, formailag, stilárisan is adja magát, onnan kiindulva pedig sikerülhet megfogni a nézői azonosulás folyamatában ezt a furcsa jelenséget. Ennek eredménye az “Extimitás: a kortárs amerikai sci-fi és a nézői szubjektum” című tanulmány, ami ennélfogva leginkább első gondolatkísérlet (a szerkesztőknek köszönhetően rendezett formában) a témában, reményeim szerint további aspektusokat sikerül feltárnom majd a jövőben a kérdéskörben.

Standard
könyv, publikáció

Magyar sci-fi az Amazonra?

Sokat halljuk, hogy az e-könyvek azért nem terjednek kicsiny hazánkban, mert egyelőre minimális a vásárlóerő. Bár ezzel simán vitába szállok bármikor, most nem ez a lényeg: sokkal inkább az, hogy mi lenne, ha végre a magyar szerzők e-könyvei elindulnának a világhír felé? És mi lenne, ha épp egy olyan szegmensben indulna el valami, ahol eddig nem sok keresni valónk volt? Az SFportal E-book csapata, élükön Junnal úgy döntött, belevág, és elindul a Budapest Bank Valóraváltó pályázatán, amit ha megnyernek, első körben két, magyar szerzők által produkált e-könyvet fordítanának le angolra – ha minden igaz, egy regényt és egy antológiát -, vinnének az Amazon.com-ra, és promóznák rendületlenül. Ha ebből jön a bevétel, akkor valami beindulhat – és ez lenne a lényeg! Ha az SFportal E-book eddigi hazai missziója szimpatikus volt, vagy csupán szeretnéd, ha e-könyv fronton valami jelentős történjen, segítsd őket a szavazatoddal – és ne riasszon el a Bank meglehetősen nyomulós Facebook appja…! (A vállalkozók ötleteinél keresd meg Miyazaki Jun ötletét, és szavazz rá!) További infó itt és itt. Hajrá!

Standard
film

Bábútlanítás

Hasonmás

Bábu vagy, nem te lépsz,
valaki irányít.
Jól vigyázz, mi lesz majd,
ha megun és leállít?
Elszakad, elszakad
a zsinór, és leülsz.
Jól teszed, ha talpra állsz,
és mielőbb menekülsz.
(KFT: “Bábú vagy”)

Napjaink egyik legfelkapottabb témáját próbálja meg feldolgozni illetve sajátos megközelítésben tálalni a Hasonmás (Surrogates) című dolgozat, amely nagyjából arra vállalkozik, hogy egy logikát több tekintetben is nélkülöző narratívát kreál agyonjáratott kliséhalmokból, hátha Bruce Willis régi fénye megcsillan annyira, hogy minél többen meg is fogják nézni a filmet. Hát, nem nagyon csillan itt semmi, vagy inkább a semmi csillan meg: átgondolatlan, mind cselekményesítésben, mind diegetikus világát tekintve is összecsapott munka kerekedett Jonathan Mostow irányítása alatt, amely megelégszik azzal, hogy a összegyúrja a Mátrix alapötletét a Szárnyas fejvadász némely problematikájával, de nemhogy nem ad hozzá semmit, még értelmezni, pláne átértelmezni sem tudja azokat. Nem tudom, mert nem ismerem, a film alapjául citált képregény film noir stílre hajazó mivolta (amiből a filmnek még a vizuális kliséket sem sikerült megfelelően-megnyugtatóan átültetnie, ha célja volt egyáltalán – bár lett volna, azzal legalább eye-candy-vel szolgáltak volna) mennyire meggyőző, mindenesetre a film sem narratíva, sem vizualitás terén nem tűnik még csak távoli rokonnak sem, pláne nem egy egészséges tech-noir-nak, amit a téma posztulálna.

Más szempontból is furcsa, sőt, idjét múlt vállalkozás a film tematikájának erőltetése, hiszen nem látszik túlságosan átgondoltnak maga a surrogate fogalma és alkalmazása sem. Miközben minden arrafelé igyekszik, hogy az anyagiság, a materiális kiterjedés helyét és szerepét átvegye a virtualitás (most ne menjünk bele, hogy egyrészt technikailag és anyagilag is több érv szól mellette), a filmkészítők egyszerűen érthetetlen görcsösséggel ragaszkodnak a tökéletesen értelmetlen duplikációhoz: kell a test az avatar/hasonmás irányításához, kell a virtuális interfész, amely az avatar/hasonmás működését szavatolja, majd visszacsatolja az információkat a gazdatestbe, de sajnos nem igazán világos, mitől más ez a gazdatestnek (és léleknek, ha van még olyanja), mintha puszta virtualitásból kapná ugyanazeket a visszacsatolt stimulusokat. Számomra úgy tűnik, az avatar/hasonmás testeknek ebben a filmben annyi a kiemeltnek tetsző szerepük, hogy a nap végén a szekrénybe lehet irányítani őket, majd az irányító alkalmatosságból felkelve a gazdatest/valós személy megnyugodva rápillant a tökéletesre csiszolt szerkezetre. Innentől kezdve persze az is furcsa, hogy ha az agy ugyanazokkal az impulzusokkal irányítja az élettelen testeket, amelyekkel az élőt, vajon miért botladozik Bruce Willis, amikor az agya a saját testét kell, hogy irányítsa – elvileg minden nap megteszi, mit ád a jó ég, épp akkor gyengélkedik, amikor úgy dönt (már megint ez a fránya szabad akarat…), elég az avatar/hasonmás testből? És miért csak az ő agy-test kommunikációjával történik meg ez a gikszer – a többiek esetében miért tűnik zökkenőmentesnek az átállás? Ezer sebből vérző logikai bukfencek sora fejthető fel az átgondolatlan, önmagát túlságosan is komolyan vevő dolgozatból, amely így sajnos maximum elégséges lehetne (már persze ha azt vesszük, hogy az ötlettelen alkotók szerencsére arányosan rövidre vágták a filmet).

Standard
film

A tűzszekér újra száguld

Star Trek Őszintén szólva nekem nagyon kimaradt a trekkiség, mert akárhányszor is láttam sorozatbéli epizódot, vagy éppen valamelyik (fogalmam sincs, melyik) moziba szánt verzióját, valahogy mindig idegen terület maradt. Gyerekkoromból annyi maradt meg, hogy moralizálgatnak, komoly arccal néznek, nincs benne semmi humor, és állandóan nagyon camp cuccokban lófrálnak, amikor pedig végre kimásznak a stúdióban felépített kutricájukból (borzalmasan zavart a klausztrofób megvalósítás), terepidegenként jobbítják a világot a lehető legidétlenebb módokon. Ezért soha nem is hozott lázba az egész: a főbb elemekkel és karakterekkel persze tisztában voltam, de a távirányítóért sem nyúltam soha, hogy ha netán egy másik csatornán valahol felbukkant a Star Trek – egyszerűen nem érdekelt. Erre jön J. J. Abrams, és a saga-t beleteszi egy maximális fokozatra pörgetett mixerbe, megfűszerezi humorral, szünetmentes akcióval és persze nagy költségvetésű látványkészlettel, majd a produktumot egy szerethetően retrós körítéssel tálálja – és nyer! Az új Star Trek ugyanis egyszerre a kor gyermeke és minden fricskája ellenére (vagy éppen ezért) tiszteletteljes főhajtás az elődök és a kulturális tényezővé vált univerzum előtt.

A történet nincs túlbonyolítva, pontosabban eléggé érthető és világos ahhoz, hogy egy-két izgalmas csavart elbírjon anélkül, hogy megterhelné az agytekervényeket, így nincs szükség agyonmagyarázásra, szájbarágásra, és a készítők egy percre sem ejtik ki a kezükből a gyeplőt: fantasztikusan gazdaságosan vágott filmet hoztak össze, kitűnő ritmussal, minden egyes beállítást kellő körültekintéssel és odafigyeléssel raktak össze, így tulajdonképpen sehol nem bicsaklik a sztori. Külön plusz pont jár a hangra vágott stáblistáért, a retro bolygóképekért amelyek igényes, minden apróságra odafigyelő nüanszok: mégis ezek teszik teljessé az egyébként is nagyszerű alkotást. Könnyedén és sallangmentesen sikerült megtölteni a két órányi időt, amiben ráadásul a motívumrendszereket, a cselekmények apró részleteit biztos kézzel működtetik, így a nézőnek egy pillanatra sem lesz idegen a film – ráadásul minden egyes jelenetnek sikerült a rendszerben jelentősséget találni. Talán a legszembetűnőbb példa erre a gyermek Jim autós jelenete, amelynek végén a szakadék szélén kapaszkodva találjuk: küldetései során újrajátsza néhányszor a kapaszkodósdit, és a repetitív szerkezetből azonnal le is szűrheti a néző, hogy Kirk erőssége a vert helyzetből való ötletes kilábalás lesz (ezt aztán persze ügyesen más narratív szinteken is megtámogatja Abrams, így teljesen kerek rajzot tud készíteni Kirk-ről anélkül, hogy hosszasan ecsetelné traumáit, életét, stb. – egyszerűen nincs rá szükség). Az év egyik legélvezetesebb filmje!

Standard
film

Dráma a Holdon, avagy a klónok nem háborúznak

Moon A Moon című film egy már régen nem létező ember klónjainak öntudatra ébredéséről, és a saját halálok megéléséről, elfogadásáról szól, amit persze szépen sci-fi köntösbe is öltöztettek, nehogy véletlen túlságosan megülje a kedves néző gyomrát, nehogy túlságosan is traumatikusan hasson. Sam Rockwell egy személyben jeleníti meg három önmagát, és talán abból lehet lemérni színészi kvalitásait, hogy egy pillanatra sincs jobban hiányérzetünk, mint amennyit maga a film egyébként kontextusként megkövetel. Az egész vállalkozásban egyébként a szerénység és az ötletes megvalósítás a legmegkapóbb: semmi arcba tolakodó CGI effekt, semmi grandiózus jelenet – minden azt sugallja, mintha egy jövőbéli lét unalmas mindennapjaiba csöpentünk volna bele, annak minden monotonitásával és magányával együtt. Rendkívül jól sikerült megalkotni a film rideg atmoszféráját, ami kifejezetten hangsúlyozza Rockwell játékának legapróbb rezdüléseit is. A Kevin Spacey hangjával felvértezett Gerty nevű robot rémisztően akkurátusan tartja magát a robotika törvényéhez, sok esetben már-már ijesztő is higgadt eltökéltsége, ami mondjuk minimum Hal-re emlékeztet, mégis emberivé tud válni a film végére. Nyálas happy endről és a szétzilált, talán sosem volt család (Sam családja, akiket már több, mint egy évtizede nem látott, és akikkel – a gonosz Cég zavaró eszközei miatt – soha nem is tudott élőben kommunikálni) egyesüléséről, nagy leleplezésről, vagy bármi, tipikusan hollywoodi – és egyben végtelenül és végérvényesen felszabadító momentumról – nem tudok beszámolni, és csak áldani tudom a film készítőit, hogy bevállalták ezt a konstrukciót a box office kontójára. Vigyázat, gondolkodós, de nem durván moralizálós sci-fi!

Standard
film

Űrlényesdi a kilencedik kerületben

District 9 A District 9 olyan erősen kezdett a mozin kívül, hogy őszintén szólva félő, hogy – sok más hasonló esetben is – mire a néző beül a székébe és vászonra emeli tekintetét, nem marad más, csak a marketing morzsák utóíze. Bár a Johannesburg fölött ragadt és gettósított idegenek története nem az évszázad filmje, kétségtelenül frissen hat és elgondolkodtat – mindamellett, hogy ügyes sci-fi akciófilmként is nagyszerűen funkcionál. Az ötlet maga zseniális: jönnek az UFÁ“-k, jön a csúcstechnika is, de valami nagyon elromlik, így az űrhajó épp Dél-Afrika egén dekkol, míg az idegenek jobb híján kénytelenek élelem után nézni – és ennek már 28 éve. Azóta csak eszkalálódik a probléma, és a District 9 elnevezésű körbezárt gettó nem kis fejtörést okoz a felügyelő szerveknek. Át is akarják költöztetni az idegeneket az áldatlan állapotokat felmutató területről egy Johannesburgtól távolabbi táborba (ez lenne a District 10, és nagyon félek, hogy lesz folytatás…), de a mozgósítás közben – ahogy sejteni lehet persze – nem éppen parányi probléma adódik. A(z ál)dokumentarista alapstílusban fogant mű ügyesen és nem hivalkodóan ötvözi a realista, híradásokra és interjúkra alapozott cselekményleírást a látványos, de túlzásba egy pillanatig sem vitt, vizuális effekteket felvonultató sci-fi elemekkel, így még a kettő átjárásakor keletkező kérdőjeleket is meg lehet bocsátani Neill Blomkamp csapatának. Én legalábbis elnézem.

A film egyébként, amint arról az SF Protálon olvashattunk már, Blomkamp 2005-ös Alive in Joburg című, hat percnél alig hosszabb film kibontása – érdemes ezzel melegíteni a kilencedik kerületi kaland előtt:

Klasszikus narratív építkezést kapunk, ahol az elején találkozunk a főhőssel, az idétlen, nem túl közkedvelt MNU ügynökkel, akit apósa éppen előléptet, hogy levezényelje az idegenek költöztetését. Ahogy a kisemberrel lenni szokott, a kelleténél nagyobb mellénnyel igyekszik a tudósítást saját érdemeinek kidomborítására fókuszálni, azonban egy óvatlan pillanatban, elővigyázatlanságának köszönhetően végérvényesen megpecsételődik a sorsa. Egyre durvább helyzetekbe keveredik, és persze jellemfejlődése testi átalakulásának párhuzamaként csúcsosodik ki, miközben végül egy idegen apával és gyermekkel nagy tettet hajtanak végre.

Support Non-Human Rights A District 9 tulajdonképpen azoknak is a fejébe veri, hogy a sci-fi nem csillagképek közt cikázó űrhajók lézerszellentéseiről szól, akik eddig nem akartak hallani a társadalmi kritika ilyen formában történő megfogalmazásáról, és persze egyszerűen kihagyhatatlan ziccer Dél-Afrika kapcsán az apartheid felemlegetése és rávetítése a film tematikai mezejére. A film szerkesztésének köszönhetően azért persze mindenki kénytelen elgondolkodni saját társadalmi-politikai kontextusán, miközben egyre kilátástalanabbnak tűnik az ember vs. idegen, és az ebből továbbgyűrűző bináris oppozíciók harca: és persze a lényeg az, hogy bizony stabil pozíciónkból hősünk segedelmével libbenünk át a másik degradált és undorodva gyűlölt helyzetébe. Okos és látványos sci-fi, mely a humort, az iróniát sem nélkülözi (sőt, olyan cinikusan mutat rá emberi gyarlóságunkra, hogy csak na) minden komolynak tűnő témájával, felvetésével együtt.

Standard