film

Dráma a Holdon, avagy a klónok nem háborúznak

Moon A Moon című film egy már régen nem létező ember klónjainak öntudatra ébredéséről, és a saját halálok megéléséről, elfogadásáról szól, amit persze szépen sci-fi köntösbe is öltöztettek, nehogy véletlen túlságosan megülje a kedves néző gyomrát, nehogy túlságosan is traumatikusan hasson. Sam Rockwell egy személyben jeleníti meg három önmagát, és talán abból lehet lemérni színészi kvalitásait, hogy egy pillanatra sincs jobban hiányérzetünk, mint amennyit maga a film egyébként kontextusként megkövetel. Az egész vállalkozásban egyébként a szerénység és az ötletes megvalósítás a legmegkapóbb: semmi arcba tolakodó CGI effekt, semmi grandiózus jelenet – minden azt sugallja, mintha egy jövőbéli lét unalmas mindennapjaiba csöpentünk volna bele, annak minden monotonitásával és magányával együtt. Rendkívül jól sikerült megalkotni a film rideg atmoszféráját, ami kifejezetten hangsúlyozza Rockwell játékának legapróbb rezdüléseit is. A Kevin Spacey hangjával felvértezett Gerty nevű robot rémisztően akkurátusan tartja magát a robotika törvényéhez, sok esetben már-már ijesztő is higgadt eltökéltsége, ami mondjuk minimum Hal-re emlékeztet, mégis emberivé tud válni a film végére. Nyálas happy endről és a szétzilált, talán sosem volt család (Sam családja, akiket már több, mint egy évtizede nem látott, és akikkel – a gonosz Cég zavaró eszközei miatt – soha nem is tudott élőben kommunikálni) egyesüléséről, nagy leleplezésről, vagy bármi, tipikusan hollywoodi – és egyben végtelenül és végérvényesen felszabadító momentumról – nem tudok beszámolni, és csak áldani tudom a film készítőit, hogy bevállalták ezt a konstrukciót a box office kontójára. Vigyázat, gondolkodós, de nem durván moralizálós sci-fi!

Standard
film

Amikor a televízió diadalmaskodik

Frost/Nixon Nem tudom, miért van az, hogy kifejezetten élvezetes témának tartom általában az oknyomozós újságírás megannyi megnyilvánulási formáját, pláne ha filmről van szó, de így van ez már jó ideje. Éppen ezért Ron Howard filmje, a Frost/Nixon már az előzetes hírek alapján is felkerült a megtekintendő filmek listájára, és a díjeső a rengeteg fesztivál alkalmával csak abban erősített meg, hogy valami nóvum lehet ebben a filmben. A téma valószínűleg elég ismert (kommunikáció és amerikanisztika szakok környékén minden bizonnyal): Nixon lemond, megússza a felelősségre vonást, majd pár éves szünetet követően visszatérni szándékozik. Kapóra jön, hogy egy könnyed televíziós műfajokban edzett ficsúr, egy bizonyos David Frost éppen pénzt is ajánlana egy négy részből álló interjú sorozatra, amelyet a tervek szerint a volt elnök rutinosan irányítva arra használna fel, hogy tisztázza magát, és mintegy megtisztulva, helyreállt renoméval térhessen vissza a politikai csatározásokba.

A film tulajdonképpen nem tesz mást, mint egy kicsit mögé tekint az eredeti interjúknak, megmutatja a motivációkat, és felvillantja – tényleg csak érintőlegesen – a kutatómunkát, ami végülis felrúgja az elnök és stábja terveit. Az igazi hős itt ugyanis nem is annyira Frost, hanem a Sam Rockwell alakította James Reston, Jr.., akinek volt egy kitűnő megérzése, aminek utánjárva végül térdre tudják kényszeeríteni Nixont, és televízió-történetet csinálnak. A film ugyanis többször is hangsúlyozza a televízió (és egyébként áttételesen a film) erejét: a nagyközeli mindent felülíró hatását, ami minden kimondott szónál, minden megtett cselekedetnél többet mond. (Tessék csak a témában körülnézni: Balázs Bélától Roland Barthes-on keresztül Szabó Istvánig mindenki ezt az aspektust emlegeti, amikor a film erejéről beszél.) A film így nem csupán az interjú újrajátszását kísérli meg, hanem egyfajta formai állásfoglalás, a vizuális reprezentáció egyik alaptételének felemlegetése egy olyan korban, amikor már ilyesmivel rég nem foglalkozunk.

A Nixont alakító Frank Langella hihetetlen bravúrt visz véghez, hiszen a televíziózás történetének egyik leghíresebb arcjátékát adja elő olyan tökéletesen, hogy az valóban premier plánra érdemes. A nagyvilági ficsúrt kitűnően bosszantóra megformáló Michael Sheen játékával, no és a figyelemre méltó szereplőgárdával vegyítve az elmúlt év néhány legsikerültebb jelenetét hozták össze.

Standard