film

Amikor a televízió diadalmaskodik

Frost/Nixon Nem tudom, miért van az, hogy kifejezetten élvezetes témának tartom általában az oknyomozós újságírás megannyi megnyilvánulási formáját, pláne ha filmről van szó, de így van ez már jó ideje. Éppen ezért Ron Howard filmje, a Frost/Nixon már az előzetes hírek alapján is felkerült a megtekintendő filmek listájára, és a díjeső a rengeteg fesztivál alkalmával csak abban erősített meg, hogy valami nóvum lehet ebben a filmben. A téma valószínűleg elég ismert (kommunikáció és amerikanisztika szakok környékén minden bizonnyal): Nixon lemond, megússza a felelősségre vonást, majd pár éves szünetet követően visszatérni szándékozik. Kapóra jön, hogy egy könnyed televíziós műfajokban edzett ficsúr, egy bizonyos David Frost éppen pénzt is ajánlana egy négy részből álló interjú sorozatra, amelyet a tervek szerint a volt elnök rutinosan irányítva arra használna fel, hogy tisztázza magát, és mintegy megtisztulva, helyreállt renoméval térhessen vissza a politikai csatározásokba.

A film tulajdonképpen nem tesz mást, mint egy kicsit mögé tekint az eredeti interjúknak, megmutatja a motivációkat, és felvillantja – tényleg csak érintőlegesen – a kutatómunkát, ami végülis felrúgja az elnök és stábja terveit. Az igazi hős itt ugyanis nem is annyira Frost, hanem a Sam Rockwell alakította James Reston, Jr.., akinek volt egy kitűnő megérzése, aminek utánjárva végül térdre tudják kényszeeríteni Nixont, és televízió-történetet csinálnak. A film ugyanis többször is hangsúlyozza a televízió (és egyébként áttételesen a film) erejét: a nagyközeli mindent felülíró hatását, ami minden kimondott szónál, minden megtett cselekedetnél többet mond. (Tessék csak a témában körülnézni: Balázs Bélától Roland Barthes-on keresztül Szabó Istvánig mindenki ezt az aspektust emlegeti, amikor a film erejéről beszél.) A film így nem csupán az interjú újrajátszását kísérli meg, hanem egyfajta formai állásfoglalás, a vizuális reprezentáció egyik alaptételének felemlegetése egy olyan korban, amikor már ilyesmivel rég nem foglalkozunk.

A Nixont alakító Frank Langella hihetetlen bravúrt visz véghez, hiszen a televíziózás történetének egyik leghíresebb arcjátékát adja elő olyan tökéletesen, hogy az valóban premier plánra érdemes. A nagyvilági ficsúrt kitűnően bosszantóra megformáló Michael Sheen játékával, no és a figyelemre méltó szereplőgárdával vegyítve az elmúlt év néhány legsikerültebb jelenetét hozták össze.

Standard
film

Vatikáni sztori epifánia nélkül

Angyalok és démonok Csapjunk is a közepébe, és vizsgáljuk meg, miért sikerült közepesre Ron Howard filmje. Dan Brown regényének építkezésében a ciklikus ismétlődés a feszültség fokozását szolgálja, amit úgy ér el, hogy az egyes gyilkosságok között a kulturális, művészettörténeti és emberi háttér információkat és egyéb, a történet titkait felfedő morzsákat ügyesen adagolja. A film azonban megpróbálja mindezt egyben lenyomni a néző torkán, így az első néhány perc valójában gyorstalpalóként minősíthető, ami önmagában nem is lenne baj, ha nem lenne ugyanaz az információ unásig ismételve (pl. az illuminátusok bosszújának oka legalább tízpercenként elhangzik, hogy a legostobább néző se feledje, mi indokolja a vérengzést), és nem lenne az egész valami megmagyarázhatatlanul átlátszó – és éppen ezért a kezdettől fogva hamis – politikai korrektségbe öltöztetve. Az ifjú camerlengo (Ewan McGregor) ugyanis minimum tízszer elmondja, mennyire elhibázott döntésnek gondolja az illuminátusok hajdani üldöztetését, és valójában bocsánatot is kér érte az egyház nevében (minő felvilágosultság!), amiért cserébe persze mindenki meghatódik majd a végén az egyházfő és az eleinte teljesen unszimpatikusra vett figurába burkolózó (majd egy másodperc alatt az egyetlen hithű és igaz, jámbor, bölcs és jóságos katolikussá vedlő), Armin Müller-Stahl által megszemélyesített karakter győzelmén, és az egyház újjászületésén.

Veszélyes dolog MacGuffin-t megtenni a film csúcspontjául, mert ha egyébként is sikerül mókuskerékké változtatni a feszültség narratív konstrukcióját, akkor a nyilvánvaló blöff sem fogja megmenteni a végeredményt. A MacGuffin ugye az a kiváltó ok, ami a végén már nem is olyan lényeges, akár feledésbe is merülhet, hiszen csupán arra való, hogy beindítsa a történetet, a történet szövését, ám nem tekinthető megoldásnak, feloldásnak, vagy igazi rejtélynek – tessék csak Hitchcock felé nézelődni ez ügyben (is). A regény narratívája nagyon jól kezeli a hitchcocki fogást, hiszen az antianyag tényleg csak arra szolgál, hogy az általa jelzett fenyegetés megnyissa a Vatikán kapuit, és betekintést nyerhessen a világi olvasó (naná, hogy a fokalizátor, vagyis Langdon figuráján keresztül) egy különös, rejtélyes, zárt világba, amiről vajmi keveset tud – pláne a falak mögött megbúvó véres politikai harcokról. A szöveg úgy épül fel, hogy valójában teljesen mindegy, hogy az antianyag robban vagy sem: az egyház így is, úgy is megmenekül, újjászületik, a kérdés sokkal inkább a krimi szálra tevődik át, ami pedig a háttérben megbúvó motivációkra és valós bűnügyekre koncentrál. A film narratívája Langdon-t (Tom Hanks) jófej segítővé silányítja, aki azon túl, hogy nyilvánvalóan jóval többet tud az egyház történetéről, mint bármelyik hívő és egyébként szakértő, netán vatikáni alkalmazott, vagy éppen ott szakértő karakter, sajnos nem tehet egyebet, mint intuitív módon, szoborangyalok nyilai által vezérelve végigasszisztálja a gyilkosságsorozatot.

Brown sikerének egyik titka az, hogy izgalmassá tudja tenni a szimbólumokat, a művészettörténeti-történelmi hátteret valóságos bűnügyi szövevénnyé képes tenni. Így a legfeszültebb pillanatban is képes egy-egy ikonológiai utalással még fokozni a fokozhatatlant, és mindez korántsem hat műfaj-idegennek. A forgatókönyvírók már nem tudnak mit kezdeni az anyaggal, még akkor sem, ha a szakmában igen jól ismert és ellismert David Koepp is dolgozott az ügyön: a suspense kiiktatásával sajnos nincs mit kezdeni. Az egyre durvább események így elsilányulnak, súlytalanná válnak, és a filmet már csak a látvány, a színészi játék, és a készítését körülölelő modern, ügyesen fabrikált mítosz működteti. Se íze, se bűze, de színes, széles vásznú – és az antianyag tényleg nagyot szól. Esti szórakozás gyanánt működőképes, élvezhető dolgozat, többszöri megtekintést nem indukál egyetlen aspektusa sem.

Standard