könyv

Kiderül ugyanis, hogy amennyiben ifjúsági irodalommal szeretnénk foglalkozni (már ha tudunk találni egy kézzelfogható és használható definíciót ehhez a fogalomhoz), akkor félre kell tennünk az akadémiai körökben felszedett retorikát, és fel kell hagynunk azzal az elképzeléssel is, hogy az olvasás aktusa valami külön dimenzióban történő, szaktudáshoz és képzettséghez kötött esemény.

Elnézést, az ún. akadémiai körök már a múlt század hatvanas éveiben amellett ágáltak, hogy az olvasás aktusa korántsem szaktudáshoz és képzettséghez kötött esemény, pláne nem valami külön dimenzióban történik. Ezzel ellenben aktív és örömöt kreáló tevékenység, a szöveg és a megannyi jelentés megszületésének ünneplése.

Hivatkozás
könyv, web

Joyce / hipertext / Joyce

Kaptam egy linket (köszi, Lilla!), aminek tartalma arra utal, hogy James Joyce leginkább értelmezhetetlen enigmatikus műve, a Finnegan ébredése (Finnegans Wake), milyen szépen megtalálja helyét a jelenkor digitális interfészein, és érdekes módon nem csupán akadémikus érdeklődést képes kiváltani, hiszen szép számmal akadnak olyan olvasók, akik nem adják fel, és új módokon igyekeznek kicsiholni valamiféle megértésfélét a mű szövegének ilyen-olyan olvasásából. A cikk megemlíti, hogy van nem is egy Twitter-fiók, illetve közösségi zenei projekt, amelyek mind alternatív olvasatokat próbálnak előhozni, ezzel persze életben tartva Joyce szövegét. A számomra legnyilvánvalóbb megközelítési lehetőség azonban mintha nem bukkant volna föl eleddig (könnyen lehet, hogy azért mert vagy megvalósíthatatlan, vagy iszonyatos munka és kutatás eredményeként jöhetne létre – vagy épp ezt követően bizonyulna megvalósíthatatlannak): ez a hipertextes adaptáció. Annak kapcsán ugrott ez be, hogy a legutóbbi konferenciázgatásom közepette, Wrocławban volt szerencsém találkozni, és igen sok időt átbeszélgetni Michael Joyce-szal, a hipertext nagyapjával, ahogy őt szeretetteljesen emlegetni szokás, és borzasztó revelatív volt, amint az első, úttörő műről, az afternoon: a story regényről beszélt. Az az érdekessége, hogy kizárólag digitális platformon és interfészen olvasható, szövegtömbökből komponált, multi-lineáris narratíva, aminek elképesztő kombinációs és elágazási lehetőségei elvileg bonyolítják a szövegbéli navigációt, ám varázslatos módon az alap cselekmény nem bomlik meg oly módon, hogy az egész olvasat értelmezhetetlenné váljon.

A két példát összefűzve azon tűnődtem el, mi van, ha James Joyce (a két Joyce modernistábbika) valójában egy olyan hipertext regényt készített el akkor, amikor nemhogy a hipertext, de még a gondolata sem fogalmazódott meg, ami igazából csak abban a digitális közegben tud kibontakozni és működni, amiben Michael Joyce (a két Joyce deklaráltan hipertextuálisabbika) elkészítette az afternoont? Ha Roland Barthes lexiás-kódos (vö.: S/Z) metódusát vesszük alapul – aminek hatása letagadhatatlan az afternoon kompozíciójában – és a Finnegan ébredését szövegtömbökre vagdosnánk, majd megalkotnánk egy navigációs hálózatot, több leágazási lehetőséggel minden egyes blokknál, akkor talán kiderülhetne, hogy a két Joyce modernistábbika vajon nem volt-e már eleve hipertextuálisabb is. Brutális magnitúdójú projekt bontakozik ki a szemem előtt, amihez lehet, hogy egy élet is kevés lenne, de semmivel sem tűnik nagyobb botlásnak, vagy bitangabb olvasatnak, illetve megközelítésnek, mint egy újabb értelmezést így vagy úgy indokolgatva elővezetni.

Standard