film, könyv

Év végi – év eleji zanza

Happy New Year (photo copyright by Prince Charles Cinema)Az ünnepi belassulásban kissé elmaradtam – mármint nem igazán (értsd: sehogyan sem) jeleztem, mi minden kulturális termék került elibém, és hogy miként is vélekedem róluk, így most a teljesség igénye nélkül, néhány keresetlen szóval illetném ezeket. Kezdjük az olvasmányokkal: bár kétségtelen, hogy az év lezárása jóval több dolgozatot, zh-t illetve szakdolgozatot tartogatott sajnos, mint tervbe volt véve, így kevés idő jutott a betűfalásra, azért néhány könyvet csak sikerült abszolválnom. Az egyik egy újrázó: Stephen Fry Csináljunk történelmet című kötete kötelező olvasmány, többször is megjegyeztem már, most is csak arra tudok mindenkit buzdítani, hogy ha eddig ódzkodott is ettől az ürgétől, akkor többet ne tegye – legyen számára 2011 Fry éve (ez most úgyis divat – minden év valaminek az éve… mondjuk nálam 2011 valószínűleg 2011 éve lesz, de ezt csak félve merem leírni, bár el tudom képzelni, mekkora Facebook fan page lájk-halmazt lehetne egy kis kitartással egy ilyesmi köré rittyenteni…)!

Bővebben…

Standard
film

Ludwig van Ayers

A szólistaVan valami őrült dimenziója a matematikának és a zenének, ami unos-untalan táptalajt szolgáltat végtelenül emberinek nevezett történetek fabrikálásának – persze mindig a normalitás oldalán elmesélve, pláne ha filmről van szó. Talán a bonyolult rendszerek, amelyeket a két terület (a görögöknél még művészet volt ugyebár mindkettő, talán nem véletlenül) működtet, az a betekinthetetlen világ, amelyet csak a beavatottak, a megszállottak ismernek, vonzza az embert, aki csak egy ici-picit akar érteni az egészből, számára már az is egy új világ. Steve Lopez Los Angeles-i újságíró téma után kutatva, véletlenül találkozott Nathaniel Anthony Ayers-szel, aki zavaros hadarása közepette megemlítette a Julliard szót, amit nyomnak vélve Lopez kideríti, hogy Nathaniel tulajdonképpen egy páratlanul tehetséges, mi több, zseniális, ám segítségre szoruló zenész, aki az ígéretes indulást követően egyszerűen eltűnt. Lopez segítségével a Beethoven-megszállott Nathaniel a figyelem középpontjába kerül, a skizofrén állapotban lévő zenész istenként tiszteli őt, de ahogy az lenni szokott az emberi történetekkel, még Hollywoodban sem tud minden teljesen happy end lenni. Nem, tragédia nem történik, sőt, valójában minden rendben is van, de feloldozást, tanulságot soha nem az őrület oldalán vonhatunk le, csak a nagyon is hétköznapi, a normalitás keretei között mozgó fő narratív nézőpont alapján: így bár Nathaniel élete valóban pozitív fordulatot vesz, tulajdonképpen Lopez morális fejlődéséről szól ez a történet.

Bővebben…

Standard
film

Zakkantabb, mint valaha: Holmes öklétől ments meg uram minket!

Sherlock Holmes Nem voltak felfokozott várakozásaim Guy Ritchie Sherlock Holmes-értelmezésének tekintetében, hiszen az előzetes híresztelések, a plakátok, a videók alapján egyértelmű volt, hogy ez a Holmes nem az a Holmes, tehát igazságtalan lenne elvárni tőle mindazt, amit volt időnk megszokni a klasszikus figurától. Jó hír, hogy ha nem is tudja (pontosabban valószínűleg nem is akarja) azt az ötletességet és virtuózitást hozni a rendező, amit korai durranásainál megszokhattunk, azért finoman felvillantja felismerhető kézjegyeit, amit viszont meglepően finom stílusérzékenységgel és a szokásosan ütős ritmusban tálal. Egy fura Londont kreált környezetnek, amiben a hintó épp úgy veszi be a kanyart, mint egy tuningolt gengszterverda, ahol az öltözet nem a korhűségre, hanem kifejezetten a trendi anakronisztikus mivoltára erősít rá, és ahol az agymunka szintjére pumpálódik az izomerő, s mindez dandy-s könnyedséggel párosul a feltűnően felvilágosult környezetben. A főgonosz (Mark Strong) éppen úgy lép az emelvényre a parlamentben, mint Pink A fal című klasszikusban a tömeg elé, még a kosztüm és a frizura is stimmel, Holmes Robert Downey Jr. megtestesítésében olyan, mintha a Holmesról mintázott Dr. House-t oltanák vissza a klasszikus detektív figurájába némi Bourne-nal megspékelve, amire egyébként Watson (Jude Law) Wilsonszerű jelensége is erősít (a párkapcsolati anomália egyenesen intertextust hoz létre – akár a Holmes-Adler (Rachel McAdams), akár a Watson-Mary (Kelly Reilly) párt nézzük).

Dicséret illeti a hangulatteremtést is, hiszen egy gondosan felépített, finoman steampunk jellegű Angliába csöppenünk, ahol Holmes angolosan szipogja végig a menetet, és az elektromosság, a rézcsövek és a technika lehetőségein mélázik néhol igen vicces beszólásaival. A misztikus vonaltól egy kissé megidéződik Langdon is, csak ez a Holmes távolról sem hajlandó annyira komolyan venni magát mint akár a jó amerikai professzor, akár Jeremy Brett ikonná vált fizimiskája. A verekedések egyszerre idézik meg a Blöff jeleneteit és Bud Spencer szebb napjait, néha egészen Benny Hill-ig megmártózva a komikum fürdőjében, amit olyan óvatosan jeleznek a film alkotói, hogy véletlenül se billenjen ki a néző a pörgésből.

Talán egy dolog hiányzik: a mesterdetektív elméjének, zsenijének pusztán szimbolikus feszültségteremtése, ami Holmes-t és a hozzá hasonló figurákat oly magasra emelte. A kifejezetten amerikai importnak számító hard-boiled elemekkel ugyan kellemes egyensúlyt sikerült kialakítania Ritchie-nek, de Holmes sava-borsa, a mindent agyban megoldó zseni mítosza ezennel szertefoszlott: ez a Holmes is zseni, nem menekül az agymunkától, de nélkülözi a felsőbbrendű eleganciát, ráadásul elméleteit igyekszik gyakorlati tesztek segítségével ellenőrizni, ami a klasszikus Holmes figurától rettentő távol állt. A film így semmi maradandót nem tud nyújtani, viszont amit vállal, vagyis a vagány, trendi, pörgős, stílusos szórakoztatást, azt azért teljesíti.

Standard