könyv, web

Joyce / hipertext / Joyce

Kaptam egy linket (köszi, Lilla!), aminek tartalma arra utal, hogy James Joyce leginkább értelmezhetetlen enigmatikus műve, a Finnegan ébredése (Finnegans Wake), milyen szépen megtalálja helyét a jelenkor digitális interfészein, és érdekes módon nem csupán akadémikus érdeklődést képes kiváltani, hiszen szép számmal akadnak olyan olvasók, akik nem adják fel, és új módokon igyekeznek kicsiholni valamiféle megértésfélét a mű szövegének ilyen-olyan olvasásából. A cikk megemlíti, hogy van nem is egy Twitter-fiók, illetve közösségi zenei projekt, amelyek mind alternatív olvasatokat próbálnak előhozni, ezzel persze életben tartva Joyce szövegét. A számomra legnyilvánvalóbb megközelítési lehetőség azonban mintha nem bukkant volna föl eleddig (könnyen lehet, hogy azért mert vagy megvalósíthatatlan, vagy iszonyatos munka és kutatás eredményeként jöhetne létre – vagy épp ezt követően bizonyulna megvalósíthatatlannak): ez a hipertextes adaptáció. Annak kapcsán ugrott ez be, hogy a legutóbbi konferenciázgatásom közepette, Wrocławban volt szerencsém találkozni, és igen sok időt átbeszélgetni Michael Joyce-szal, a hipertext nagyapjával, ahogy őt szeretetteljesen emlegetni szokás, és borzasztó revelatív volt, amint az első, úttörő műről, az afternoon: a story regényről beszélt. Az az érdekessége, hogy kizárólag digitális platformon és interfészen olvasható, szövegtömbökből komponált, multi-lineáris narratíva, aminek elképesztő kombinációs és elágazási lehetőségei elvileg bonyolítják a szövegbéli navigációt, ám varázslatos módon az alap cselekmény nem bomlik meg oly módon, hogy az egész olvasat értelmezhetetlenné váljon.

A két példát összefűzve azon tűnődtem el, mi van, ha James Joyce (a két Joyce modernistábbika) valójában egy olyan hipertext regényt készített el akkor, amikor nemhogy a hipertext, de még a gondolata sem fogalmazódott meg, ami igazából csak abban a digitális közegben tud kibontakozni és működni, amiben Michael Joyce (a két Joyce deklaráltan hipertextuálisabbika) elkészítette az afternoont? Ha Roland Barthes lexiás-kódos (vö.: S/Z) metódusát vesszük alapul – aminek hatása letagadhatatlan az afternoon kompozíciójában – és a Finnegan ébredését szövegtömbökre vagdosnánk, majd megalkotnánk egy navigációs hálózatot, több leágazási lehetőséggel minden egyes blokknál, akkor talán kiderülhetne, hogy a két Joyce modernistábbika vajon nem volt-e már eleve hipertextuálisabb is. Brutális magnitúdójú projekt bontakozik ki a szemem előtt, amihez lehet, hogy egy élet is kevés lenne, de semmivel sem tűnik nagyobb botlásnak, vagy bitangabb olvasatnak, illetve megközelítésnek, mint egy újabb értelmezést így vagy úgy indokolgatva elővezetni.

Standard
könyv

Budapesti összeesküvés, avagy az alternatív történelem tanulságai

Az ember akkor is szereti az összeesküvés-elméleteket, akkor is megborzong az aprólékosan összehordott történeteken, ha egyáltalán nem hisz bennük, pláne akkor, ha egyrészt saját környezetére vonatkoznak, tehát tud valamiképpen kapcsolódni a feltártakhoz, másrészt pedig – mint minden rendes összeesküvés esetében – ha a kiinduló ötlet, a történet magja rendelkezik némi valóságalappal is. Mindez hatványozódik, ha az adott történet olyan szinten reflektál a valóság mindennapjaira politikai és társadalmi szinten, hogy az már félelmetes – Adam LeBor pedig éppen ezt teszi Budapest Protokoll című regényében. Az egész projektet ráadásul az teszi még érdekesebbé, hogy a szerző nem egyszerű kívülállóként, külső szemlélőként, kutatóként ismeri Budapest és a honi illetve a környező országok helyzetét, hanem belülről, hiszen – főhőséhez hasonlóan – éppen egy angol nyelvű újság munkatársaként dolgozott hazánkban: ennek hozadéka az, hogy jól észrevehetően kiváló és felettébb pontos ismeretekkel rendelkezik a magyar pszichéről is. A Budapest Protokoll ebben a tekintetben nem csupán fikció, sokkal inkább – legalábbis végig ez volt az érzésem – látlelet, amelynek alternatív valóságsíkján nagyon is beazonosítható, jelen valónkra reflektáló mozzanatokat fedezhetünk fel: egy hazai olvasó számára ez már önmagában is thrillerbe illő, tessék elhinni.

Bővebben…

Standard
digitális

Interaktív történet a Twitteren

Gaiman on Twitter A Mashable számol be arról, hogy Neil Gaiman a BBC Audiobooks America felkérésére a Twitter segítségével indította útjára azt a kísérletet, aminek során a felhasználók csiripelik össze egy készülő regény egyes mondatait. A #bbcawdio hashtag-re érkező egysorosokat összegyűjtik, és megpróbálják belőle kihozni a legjobb történetet, amit aztán hangoskönyvként ingyenesen elérhetővé tesznek az interneten is. A formálódó szöveg első, indító mondatát maga Gaiman küldte be kedden, és ha valakit érdekelnek a mondatok, szövegdarabkák, akkor a Twitter keresőjével másodpercre pontosan követheti a beérkező sorokat. Számomra mondjuk akkor lenne igazán kísérlet íze az egész vállalkozásnak, ha egy erre kidolgozott algoritmus hozná létre a mondatok összekapcsolását, és esetleg több alternatív szálat is tudna mozgatni a produktum, hiszen így válna igazán interaktívvá az egész, és a Twitter így nem puszta gyűjtőhelyként, hanem filterként tudna működni, de a próbálkozás így is érdekes – majd kiderül, mi jön ki belőle. Twitterre fel, tehát, bárki elindulhat az irodalmi magasságok útján az ő saját 140 karakterével 🙂

Standard
könyv

Magyar noir

Budapest noir Többnyire két irányvonalat észlel az egyszeri olvasó, amikor egy szerző több művével ismerkedik: megjelenik az első regény, ami mondhatni magnum opus-ként telepszik a további szövegekre, amelyek így silány utánérzésnek tűnnek csupán, vagy éppen ellenkezőleg, a kezdeti botladozásokat követően egyre kiforrottabb, mívesebb, élvezetesebb szövegekkel rukkol elő a szerző, és mintegy az olvasói elvárási horizontok határait maga feszegeti. Előbbire meglehetősen sok példát tudnék hozni – túl sokat talán; utóbbi viszont ritka, mint az a bizonyos fehér holló. Veszélyes üzem ugyanis a második út: egyre nagyobb elvárásokkal vértezi fel az olvasót, aki ennek megfelelően hamar megsértődik, ha nem üti meg a mércét az újabb és újabb iromány. Márpedig Kondor Vilmos ezt a neház utat választotta, ráadásul egy olyan műfajban, ami eleddig nem is létezett igazán hazánkban, így nem csak saját határait kénytelen feszegetni, hanem a szövegei által megrajzolt műfajét is. Arról van ugyanis szó, hogy a Budapest noir, Kondor első regénye igen magasra tette a lécet megjelenésekor, olyannyira, hogy félő volt, ennél magasabbra már nem lehet ugrani az adott keretek között. A Bűnös Budapest aztán bebizonyította, hogy nem csupán lehetséges felülmúlni a sikert, de tizenkilencre lapot is lehet húzni néhanapján (csak hogy maradjunk tematikailag némi közelségben a citált regénnyel).

Én fordított sorrendben olvastam a két regényt, tehát nem kell újra elővennem az elsőt, hogy lássam, hová jutott a második, mert elég jól látszik, hogy Kondor hihetetlen sokat csiszolt a cselekményszövésen és a stíluson is a Bűnös Budapest kötetben, ami azért is dicséretes, mert már a Budapest noir is feltűnően kidolgozottnak bizonyult. Retrospektíve viszont látszanak a hiányosságai is, nyitóköteti minőségének megannyi botladozása. Bár Kondor ügyesen keveri a kártyákat, a Budapest noir egy könnyen követhető, egyenes, vérbeli hard-boiled műfajszöveg, ahol a politika szokásához híven a korrupció melegágyaként jelenik meg, ahol a rossz megbűnhődik, és ahol azért érezzük, hogy hősünk, az Est zsurnalisztája, Gordon, bizony nem feltétlenül hibátlan figura – talán ezért is szimpatikus persze. Csakhogy a Bűnös Budapest már komolyan veszi az atmoszféra végletekig történő pontosítását, a politika itt már mélyen beleszól a mindennapokban, nem puszta háttér-klisé, ami elé elég egy-két figurát rajzolni, ráadásul a több szálon futó cselekmény és találkozási pontjai olyan fantasztikus ritmust és feszültséget varázsolnak, amilyen a Budapest noir egyszerűen szerkezeti felépítése miatt nem tud felmutatni.

Ha a magyar noir Kondor Vilmos nevéhez fűződik, és a kezdetek a Budapest noir megjelenésére datálódnak, akkor egyértelmű azonban, hogy nincs mitől tartanunk. Ha “csak” olyan kiváló regények születnek még, mint ez, akkor is elégedett olvasótábor lapozgathat, ám egyelőre úgy tűnik, többre hivatott ez az út – még akkor is, ha egy szerző két könyvéről van csupán szó (már maga a tény, hogy jövőbelátásra ingerel akár egy olvasót is, önmagában eredmény szerintem). Kondor a Budapest noir megírásával tulajdonképpen megteremtette a talajt ahhoz, hogy az atmoszférát legyen honnan kibontania, a cselekményeket legyen mihez képest formálni, vagyis a kötet már csak indítókötetként is a lehető legjobb – mindemellett persze letehetetlen olvasmány is. Ha ez így folytatódik, kénytelenek leszünk külön polcot szabaddá tenni a magyar noir-nak – de nem kell túlságosan sokat magyarázkodni, szívesen, örömmel tesz ilyesmit az ember.

Standard
könyv

Bűnös Budapest

Kondor Vilmos: Bűnös Budapest Megmondom őszintén, kicsit kétkedve és bizalmatlanul vettem kézbe Kondor Vilmos új regényét, amely a Bűnös Budapest címet viseli, mert amikor egy új szerző körül akkora hype és ugyanakkor olyan jól felépített titokzatosság leledzik, akkor mindig valami beugratós trükkre gyanakszom. Mea culpa, és rögtön le is kell szögeznem, hogy a hype nem véletlen, és Kondor regénye méltán számít kitörő sikernek immáron külföldön is! Meg merem kockáztatni, hogy évek óta ez a legjobb magyar regény – nem csupán krimi kategóriában, mert ha valaki veszi a fáradtságot és elolvassa a szöveget, hamar rádöbben, micsoda végtelenül pontos, mégis hihetetlenül élvezetes nyelvezettel és cselekményszerkezettel építkezik a több szálból összetevődő történet. Olyan alapos, pontos leírást és korrajzot kapunk körítésként, amiből sugárzik a mélyre nyúló kutatómunka, aminek atmoszférája egyszerűen pillanatok alatt olyan észrevétlenül szippantja be az olvasót, hogy az bizony addikciót eredményez. A könyv egyszerűen letehetetlen, tartalma egyszerre érdekes, élvezetes és izgalmas, ugyanakkor minden mondata műalkotás – csodálatosan szép magyar szöveg, letisztult, sallangmentes, mégis gyönyörű, a korabeli fordulatok olyan bravúrosan ízesítik a párbeszédeket, hogy az embernek szinte kedve lenne beemelni azokat hétköznapi beszélgetésekbe is. A történet kellőképpen csavaros és tökéletes ritmusban bontakozik ki, ráadásul szervesen illeszkedik a regény kulturális-társadalmi kontextusába. Két szálon indul látszólag két különböző nyomozás, amelyek egy ponton szükségszerűen összeérnek, azonban Kondor tartózkodik attól, hogy a két vezéralakot mintegy dacszövetségbe esketve szuperhőssé avanzsálja, és így az utolsó szóig sikerül is hitelesnek maradnia.

A Budapest Noir című krimiben megismert Gordon Zsigmond újságíró beszólásaiban és narratív élettörténetében felsejlik az amerikai hard-boiled detektívek alakja, ám hamar kiderül, hogy igen távoli rokonnal van dolgunk, hiszen Gordont egyszerűen más fából faragták, más hajtja, mások a módszerei is. Itt még a femme fatale is jellegzetesen magyar, következésképpen másként alakul sorsa és szerepe is – még akkor is, ha nem egyszer történik utalás Dietrich vagy akár a saját jogán megjelenő Karády alakjára. A másik szálon induló Nemes Sándor nyugdíjba vonult detektív, konok, konzervatív, módszeres, alapos ember, aki megrögzötten kutatja traumájának előidézőjét – minden ügyben saját életét megkeserítő ellensége után koslat. Ebben a furcsa ügyben, amely összetett politikai háttérrel rendelkezik, végre meg is találja azt, aki annak idején pokollá tette életét és megnyomorította családját. Mindeközben a nyilasok választásra készülődnek, Hitler és a háború egyre közelebb van, és Budapest is egyre bűnösebbé válik. Nosztalgikus noir ez a legnemesebb fajtából – bízzunk benne, hogy lesz még folytatás!

Standard