digitális, utazás

Olvass és vonatozz!

A Könyvesblog számol be arról a kezdeményezésről, melynek eredményeként hamarosan elektronikus verzióban, részletenként elérhetővé válnak  az Alibi sorozat frissen megjelent, Sziget c. számának írásai, mégpedig úgy, hogy minden hónapban más és más szövegek kerülnek ki az első osztályú IC-kocsikba QR-kód formájában, amit az utazóközönség lelkesen beszkennel okos készülékével, és hirtelen irodalmat kezd fogyasztani. Bravó! Esküszöm, minden él és irónia nélkül, végre egy olyan ötlet, ami többszörösen is üdvözlendő (még úgy is, hogy halvány gőzünk nincs a megvalósítás minőségéről) – kivéve talán ezt a fránya első osztályú diszkriminációt: persze feltalálja magát a magyar, majd jól átsasszézik szkennelni. Egyrészt szép dolog irodalmi ügyet támogatni, olvasásra ösztönözni. Másrészt szép dolog mindezt  a digitális kultúra keretén belül tenni, a digitális mobil eszközök ésszerű, kifejezetten építő jellegű funkcióit előtérbe hozni. Nekem azért lenne még néhány javaslatom: például miért ne lehetne ezzel összekötni a MÁV – éppen most kicsit elhallgatott – wifi-bővítésével, vagyis azzal a törekvéssel, hogy az IC-kocsikon legyen vezeték nélküli internetes kapcsolat? Így már szolgáltatás szintjére lehetne ezt a kiváló ötletet fejleszteni, és – nem utolsó sorban – még bevételt is lehetne csiholni, amit aztán ügyesen vissza kellene forgatni további fejlesztésekbe, ötletek megvalósításába, satöbbi. Egyébként, ha már irodalom és MÁV, miért ne lehetne QR-kódokba rejtett verseket plántálni a vonatjegyekre? Vagy az IC magazint QR-kód segítségével letölteni a MÁV wifijén keresztül?

Standard
digitális

Online hivatkozások offline kezelése

Tsabeeka írja, hogy talán mégis lenne a QR-kód használatának értelme például olyan médiafelületek esetében, amelyek nem online interfésszel bírnak, ám online tartalmakra hivatkoznak: például egy nyomtatott folyóirat, magazin, napilap, vagy netán egy televíziós műsor eset rémlik fel, amikor egy megjegyezhetetlenül hosszú és/vagy értelmezhetetlen hiperhivatkozás nyilván elvész, hiszen a befogadó nem fogja bepötyögni a három sornyi URL-t, hogy aztán ott fellelje a forrást. Mivel szakdolgozati kérdésként merült fel az internetes források megjelölése, ezt átgondolva úgy gondolom, az ötlet egyrészt kiváló, másrészt könnyedén megvalósítható. Gondoljunk csak bele, egyrészt megkönnyítené, másrészt meggyorsítaná a hivatkozások ellenőrzését, hiszen nem csupán arról van szó, hogy nem kell bemásolgatni a linket a böngészőnkbe, de a tartalom ellenőrzése is jóval könnyebben menne – arról nem is beszélve, hogy szövegközi hivatkozásként akár YouTube videók, illetve egyéb, beágyazhatatlan tartalmak is szerves(ebb) részévé válhatnának a dolgozatoknak.

Már korábban elkezdtem használni konferencia előadások során a QR-kódokat, amikkel könnyedén ágyazhattam be a diákba és prezikbe olyan extra információkat, amelyek ténylegesen hivatkozások voltak, vagy nem kapcsolódtak teljesen szorosan az előadás szűkre szabott logikájához, ám tematikailag relevánsnak és érdekesnek tartottam – vagy egyszerűen a kontakt információkat tartalmazta egy-egy ilyen kód. Egyelőre nem vettem észre, hogy a közönség vevő lett volna a megoldásra, de ki tudja, ha egyre többen tudják, miről is van szó (márpedig alig egy év alatt boldog-boldogtalan odanyom egy QR-kódot a reklámjaira, ha kell, ha nem…), talán ez a megoldás is elterjed, és nem mellesleg tényleg hasznos is lehet.

Standard