egyetem, politika

Az őszinte ideológiáról

Olvasom a Republikon egy rövid elemzésében, amit a társadalomtudományi szakok védelmében fogalmaztak meg, hogy a szakokkal kapcsolatos, józan ésszel és gazdasági-munkaerőpiaci racionalitás mentén nem indokolható döntések mögött valamiféle “őszinte ideológiai meggyőződés” bújik meg, ami egyébként, írja a szerző, a legtöbb kormányra jellemző jellegzetesség. Vagyis:

A Fidesz nem azért gondolkodott a nemzetközi kapcsolatok vagy éppen a társadalmi tanulmányok alapszak megszüntetéséről, mert fél attól, hogy rezsimjére a nemzetközi és társadalmi folyamatokat értők veszélyt jelentenének. Ha az utóbbi év folyamatai irányadók, mire az idén szeptemberben e szakokat kezdő hallgatók lediplomáznak, a rezsim az ő segítségük nélkül is megdőlt. A helyzet bizonyos szempontból rosszabb: a kormány alighanem elhiszi, hogy az a helyes, ha ő dönti el, ki mit tanul – és hogy a társadalomtudományok haszontalanok.

Kicsit kételkedem a fenti logikai menetben: ha annyira őszinte és mélyen gyökerező ideológia vagy meggyőződés lenne a szakokkal kapcsolatos elgondolás, akkor nehezen lenne magyarázható, hogy óráról órára másként és másról nyilatkoznak a kormányzati szereplők, valamint más és más szakok kerülnek föl-le a megszüntetendő szakok listájának elemeiként. Mindez azt sejteti, hogy az egyetlen azonosítható karakter az elmúlt napok felsőoktatást érintő döntésféléivel kapcsolatban éppenséggel az ideológia és a meggyőződés teljes hiánya. A mély, őszinte ideológiai meggyőződéssel ugyanis, az a helyzet, hogy biztos alapokon nyugszik, követhető, és víziót ad: múlt, jelen és jövő tökéletes narratív fonalat alkot, a döntések pedig világosan levezethetőek ebből. Ha látható lenne ilyen, akkor arra pedig akár gazdasági, akár társadalmi összefüggéseket is fel lehetne – és kellene is persze – vezetni, amiről jól láthatóan szó sincs. Maradjunk tehát annyiban, hogy egy bődületes hiátus tátong az egész mélyén – ami nem ad reményre okot. Ebből a nézőpontból (vagyis annak abszolút hiányából) ugyanis hiába próbál bárki bármivel érvelni akár pró, akár kontra. Előbb az űrt kellene megtölteni. Ennek pedig vajmi kevés köze van az egyes szakokhoz, vagy úgy általában a felsőoktatáshoz, pláne annak tervezett, sokadszori átalakításához.

Standard
mellesleg, politika

Szakok és jövőjük

A közéletet ismét a felsőoktatást érintő átalakítások foglalkoztatják, ami nem lenne önmagában rossz dolog, de ahogy azt már megszokhattuk, a felháborodás és a kétségbeesés hangját hallhatjuk egyik oldalról, a kapkodós, magyarázkodós, cinikus riposztokat a másikról. Az sem zavar már senkit, hogy teljesen nyilvánvaló, valaki nem mond igazat (ha valaki látta tegnap Baló György műsorában Palkovics államtitkár úr megnyilvánulását, és az őt követő Tausz Katalin világos válaszát, nem kérdés, ki a hunyó) – a lényeg ismét az érdekcsoportok azonosítása és szétzilálása, a megosztás politikája, a tesztelés, hogy ki meddig tud vagy mer elmenni. A helyzet percről percre változik (látszólag), és ma már tudjuk (?), hogy az előre belengetett, nagy bázissal rendelkező szakok úgymond megmenekülnek, a sajtó a kormány visszakozásától hangos. Arról kevesebb szó esik, hogy ennek mi az ára. A – nem véletlenül – sokat hangoztatott egyetemi autonómia kérdése mellett ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy a felháborodást kiváltó szakmegszüntetések farvizén a kisebb, így mozgósításra, tömegbázisra nehezen bazírozó szakok léte vált kérdésessé: például a filmtudomány és a vizuális kultúra – azért emelem ki ezt a kettőt, mert egyrészt félelmetesen nagy a csend körülöttük, hallgatnak róluk, másrészt nyilván személyes és szakmai érintettséget is bejelenthetek. A két tudományterület napjainkban a kultúrkritika vezető csapását jelentik nemzetközi szinten, és mára sikerült a témát lefedő, világszínvonalú képzéseket kialakítani itthon is. Pontosan ezt veszélyezteti a csönd, a kompromisszum rosszabbik felén való tengődés: alapvetően nem lehet alkupozíció az, hogy egyik szak megmarad, de a másik kárára. Ragaszkodni kell ahhoz, hogy megalapozott, szakmai alapú, indokolt döntések szülessenek, és ne a napi politikai érdekek vagy hasfájások (jelen pillanatban ez utóbbi tűnik az egyetlen érvrendszernek a kormányzatot képviselők mondandójában, mert se szakmai, se észérvek nem hangzottak még el) határozzák meg a felsőoktatás kínálatát! Ragaszkodni kell a szabad egyetemhez, a jövő nemzedékeinek azon jogához, hogy szabadon dönthessen, mit és hol akar tanulni! Egyszer már elengedtük a lehetőséget – nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ismét a fejünk fölött döntsenek a sorsunkról.

Standard
digitális

Megfigyelők és megfigyeltek

Egy nyomasztó, de kötelező kis dokumentumfilmre hívnám fel mindenki figyelmét: arról szól, hogy a technológia segítségével, hogyan váltunk (az angolnak itt a befejezett jelenje óriási kifejezőeszközként szolgálna) mindannyian megfigyelés alanyaivá (megint angol: subject, ami ugye mindenfélét jelent…) – ráadásul a legtöbb esetben önként és dalolva. Nem akarok most Appelbaumként “stasibookozni”, amikor Facebookról van szó, de talán érdemes elgondolkodni azon, hogyan válhat egy kutató-oktató pusztán kutatási témája miatt potenciális nemzetbiztonsági fenyegetéssé. Extrém példák? Hát, annyira azért nem. Tessék csak nézni:

Standard
digitális, film, publikáció

Bűnök, ítéletek

A Facebookon leltem ezt a gyöngyszemet, amit mondhatnánk akár a demagógia csúcsproduktumának is, de nem mondunk, mert sajnos tényleg így van, akár tetszik, akár nem. Épp a hétvégén láttam a Végzetes hazugságok című filmet (amit ne nézzetek meg, szörnyű csalódás, holott a téma adta magát), ami nagyjából témába is vágott: a Tim Roth alakította, Hazudj, ha tudsz-ból importált nyomozó azon igyekszik, hogy egy menő Wall Street-i mágnást csípjen el, hogy végre legyen valaki, akire sikerül rábizonyítani a sok manipulációt, a kárt, amit mindenkinek okozott, de természetesen (?) nem sikerül – ő is kicsit megkerüli a törvényes bizonyítási utat, mondván, hogy ő igazán nem ártott senkinek, ellenben a fószer segédkezett a gazdasági válság kirobbantásában, és érdekelt az elhúzásában, miközben emberek milliói mennek tönkre szerte a világon. Swartz is hasonlóképpen járt el: tudta, hogy valamit tennie kell annak érdekében, hogy érvényesüljön az az elv, amit minden valamire való tudós, kutató, fejlesztő magáénak vall, és persze tisztában volt azzal is, hogy ennek érdekében bizony törvénytelenül kell eljárnia – mindezt azért, hogy cselekedetével változást hozzon el mind tudományos publikációs gyakorlat, mind pedig az ehhez kapcsolódó törvénykezések terén (erre utal az is, hogy nem értékesítette, nem szórta szét a letöltött adatbázisokat, hanem visszaszolgáltatta, és megegyezett az egyik vádlóval). Nem véletlen, hogy az Occupy Wall Street olyan szimpatikus volt az embereknek, és az sem, hogy Swartz cselekedetét is csak “kötelességtudatból” kommunikálta bűncselekményként a JSTOR (majd gyorsan vissza is lépett).

Standard
egyetem, köz, politika

A felsőoktatás gyászmunkája

Slavoj Žižek arról ír Living in the End Times című könyvében, hogy vajon mi történik mostanság, amikor mindenki tisztában van azzal, hogy a jócskán becsődölt globális gazdasági-pénzügyi, és persze politikai rendszer a végét járja – miért nem látjuk be, hogy ennek annyi, és lépünk tovább, formáljuk már most a következő modellt, és miért nem akarjuk még mindig bevallani magunknak, hogy ez így, ahogy most megy, nem tud tovább funkcionálni. Elemzése bevezetőjében egy érdekes párhuzammal igyekszik rávilágítani a helyzet logikájára, mégpedig a Kübler-Ross-féle modellel, ami szerint a halállal szembesülő beteg öt fázison megy keresztül: az elutasításon, a dühön, az alkun, a depresszión, majd végül az elfogadáson. Az elutasítás fázisában az ember tagadja a nyilvánvalót (“nem, ez nem történhet meg, velem biztosan nem”); a düh fázisát az elutasítást követő felismerés indukálja (“hogy történhetett ez meg velem”); az alku fázisában az ember igyekszik húzni az időt (“csak lássam a gyermekem felnőni”); ezt követi a depresszió, ami egyfajta libidinális megvonásból ered (“minek foglalkozzak bármivel is, úgyis meghalok”); és végül jön az elfogadás (“ha már nem tehetek ellene semmit, legalább felkészülök rá”).

Bővebben…

Standard