digitális

A digitális dolgozatírásról

Épp tegnap mondtam bele egy kamerába, hogy én bizony támogatom, hogy az iskolában tanórákon használják a mobilt, és ennek érdekében tessék a pedagógusokat, tanárokat megtanítani ennek ésszerű, tantervileg is indokolt használatára, mert az mindenkinek jó lesz, ma pedig épp az a hír jön velem szembe, hogy a “Digitális jólét programért felelős miniszterelnöki biztos” 2019-re már olyan érettségit vizionál, melynek bizonyos elemeit már közelebbről meg nem határozott digitális módon lehet majd abszolválni. Hurrá, mondanám, de sajnos megint azt a koncepciótlanságot vélem felfedezni a rövid és kissé légből kapott bejelentésben, ami valami párhuzamos valóságot hivatott megjeleníteni, hiszen a magyar közoktatási állapotok korántsem vérteznek fel ilyen szintű optimizmussal. Félreértés ne essék: ha valaki, én aztán maximálisan támogatom (így, elvileg, ahogy én ezt támogatni tudom) a digitális írásbeliség kiterjesztését és fejlesztését, hiszen az egyik, ha nem épp a legfontosabb kompetenciának tartom a jövőre nézvést. Csakhogy. Egy olyan helyzetben, ahol egy iskola számára még egy átkozott e-napló bevezetése is problematikus, vagy eleve leromlott eszközparkkal és korlátozott internetes kapcsolattal, brutálisan elavult webhellyel, és ehhez kapcsolódó nézeteket valló vezetéssel, házirendben deklarált tiltásokkal operáló anti-digitális írásbeliség uralkodik, mintha kicsit nagyívűnek tűnne az elképzelés, miszerint 2019-re beköszöntene az a számomta egyénként tökéletesen értelmezhetetlen digitális jólét (megfejtéseket a szerkesztőségbe várnám, ha ilyen lenne). Megint a jéghegy csúcsát kezdik el farigcsálni központilag kiokoskodott fantazmagóriák alapján ahelyett, hogy a mindennapok alapjaival kezdenék a digitális jóléti reformot (atyaég, leírom még párszor, hátha…): például tessenek rendes számítástechnikai eszközöket biztosítani az oktatási színtér minden szegletébe, ne röhögje már körbe szegény diák az iskolai eszközparkot, mielőtt nekilát annak a nagyszerű digitális dolgozatnak, majd tessék olyan körülményeket teremteni, ahol a pedagógusok, tanárok, oktatók érdekeltté válnak ebben a fene nagy digitális jólétben, és ha mindez adott, lehet hozzá olyan alaposan kidolgozott digitális tanterveket, tananyagokat összeállítani, ami alapján lehet majd ilyen csodás kijelentéseket beleharsogni a nagyvilágba. Apró lépések, szoros együttműködés, technikai háttér és edukáció minden résztvevő oldal számára. Egyelőre ugyanis az okostelefon és a tablet szitokszó az iskolákban (tisztelet a kivételnek, de ők is tudják, hogy a szabályt erősítik), az online jelenlét gyászos (és ez még mindig eufemizmus), a digitális írásbeliség a 32-bites béka pixeles valaga alatt lenne látható, ha egyáltalán látható lenne… Merjünk nagyot álmodni, értem én, de Freud is megmondta, hogy az álmok a valóságból táplálkoznak. Vagy legalábbis úgy kéne.

Standard
köz, politika

A robotok elveszik a munkád? Végre!

A hvg.hu írt arról, hogy néhány szakember szerint már akár öt éven belül bekövetkezhet az, hogy néhány állás – pontosabban munkakör – automatizálódik, vagyis például robotok, illetve számítógép veszi át a munkavégzést az embertől. A cikk ezt abban az értelemben veszi pozitívumnak, hogy

a technológiai fejlődés ugyanis nem csak feleslegessé tesz bizonyos munkaköröket, a munkalehetőségek terén fellépő veszteségeket hamar jobb életkörülmények, majd új iparágak, így új, humánusabb munkakörök követhetik.

Az optimizmus dicséretes, a konklúzió elkeserítő – legalábbis ha azt vesszük figyelembe, hogy a gazdasági-kulturális erőtér éppenséggel olyan szintű válságban van, hogy a munkát, munkavégzést és a munkaerőpiaci működést is át kellene gondolni jó alaposan, például az ember életének, az emberi élet értékének tükrében. Hogy ne rébuszokban beszéljek: a kapitalizmus térnyerésével, majd a jelenkori válságot is elhozó neoliberális gazdasági berendezkedés megszilárdulásával végérvényessé vált, hogy a munka az emberi élet egyetlen célja: csak úgy lehet hasznos tagja valaki a társadalomnak, ha dolgozik, adózik, no és persze ha minél kevesebbet kell rá költeni (szociális és egészségügyi oldalon). Minél többet dolgozik valaki, annál hasznosabb – még ha beledöglik is (és ha konkrétan beledöglik, az is hasznos, hiszen akkor nincs több kiadás az állami oldalon).

Tovább

Standard
digitális, politika, web

Az online petícióról

Az elmúlt időszakban annyi online petíciót írtam alá, hogy már lassan ez vált normává, holott – mindamellett, hogy pontosan tudom, mikor mit írok alá, és főleg miért – valójában egy percig sem áltatom magam azzal, hogy bármelyiknek, bármikor, bármi hatása lenne, vagy csupán önmagukban megközelíthetnék céljuk elérését. Valahogy odáig fajult ez a megnyilatkozási forma, mint a Facebook like: kényelmesen, az otthoni székből egyetlen kattintással jelezhetem, hogy egy adott ügy mellett állok ki (vagy netán valami ellenében, de ez most mindegy), de ennél többre senki nem kér – és nem is számíthat. No és ott motoszkál az agyamban, hogy a címzettként megnevezett szervezet/kormány/egyén ugyan megkapja-e valaha a petíciót úgy en bloc aláírásostul? Bármily szimpatikusak is azok a kezdeményezések vagy követelések, amikhez a nevemet adom, valahogy úgy érzem, tökéletesen mellé megy az egész: éppen az elhivatottság, a bevonódás élménye, az aktivitás, az aktív kiállás, és persze mindennek a hatása marad ki az egész folyamatból. Pedig lehet ezt másképp is csinálni, az eszközök tulajdonképpen adottak.

Tovább

Standard
egyetem, politika

Szakbezárás generátor

Az elmúlt hetekben megszokhattuk már, hogy napról napra más és más szakok kerülnek veszélybe, szinte követhetetlenné vált, épp most mely szakokat kívánja a kormány megszüntetni, és azt sem igazán lehet érteni, pontosan miért. A felsőoktatásban dolgozók vakarják ugyan a fejüket, hogy lépést tudjanak tartani ezzel a tempóval, de lássuk be, nyilván nem lehet egyszerű munka az sem, hogy minden áldott nap más szak bevégeztét lengessék be, és ezt még valamilyen formában meg is indokolják. Nos, ennek a nehéz időszaknak vége: itt a szakbezárás generátor, ami kényelmessé és hatékonnyá teszi a kormányzati munkát. Nem mellesleg az oktatók, hallgatók, illetve az egész felsőoktatási kollektíva használhatja ugyanezt az eszközt arra is, hogy felkészüljön az eleddig váratlan támadásokra. Jelszó: nincs biztonságban lévő szak! Izzítsuk!

Teljes, dedikált oldal »

Standard
egyetem, politika

Az őszinte ideológiáról

Olvasom a Republikon egy rövid elemzésében, amit a társadalomtudományi szakok védelmében fogalmaztak meg, hogy a szakokkal kapcsolatos, józan ésszel és gazdasági-munkaerőpiaci racionalitás mentén nem indokolható döntések mögött valamiféle “őszinte ideológiai meggyőződés” bújik meg, ami egyébként, írja a szerző, a legtöbb kormányra jellemző jellegzetesség. Vagyis:

A Fidesz nem azért gondolkodott a nemzetközi kapcsolatok vagy éppen a társadalmi tanulmányok alapszak megszüntetéséről, mert fél attól, hogy rezsimjére a nemzetközi és társadalmi folyamatokat értők veszélyt jelentenének. Ha az utóbbi év folyamatai irányadók, mire az idén szeptemberben e szakokat kezdő hallgatók lediplomáznak, a rezsim az ő segítségük nélkül is megdőlt. A helyzet bizonyos szempontból rosszabb: a kormány alighanem elhiszi, hogy az a helyes, ha ő dönti el, ki mit tanul – és hogy a társadalomtudományok haszontalanok.

Kicsit kételkedem a fenti logikai menetben: ha annyira őszinte és mélyen gyökerező ideológia vagy meggyőződés lenne a szakokkal kapcsolatos elgondolás, akkor nehezen lenne magyarázható, hogy óráról órára másként és másról nyilatkoznak a kormányzati szereplők, valamint más és más szakok kerülnek föl-le a megszüntetendő szakok listájának elemeiként. Mindez azt sejteti, hogy az egyetlen azonosítható karakter az elmúlt napok felsőoktatást érintő döntésféléivel kapcsolatban éppenséggel az ideológia és a meggyőződés teljes hiánya. A mély, őszinte ideológiai meggyőződéssel ugyanis, az a helyzet, hogy biztos alapokon nyugszik, követhető, és víziót ad: múlt, jelen és jövő tökéletes narratív fonalat alkot, a döntések pedig világosan levezethetőek ebből. Ha látható lenne ilyen, akkor arra pedig akár gazdasági, akár társadalmi összefüggéseket is fel lehetne – és kellene is persze – vezetni, amiről jól láthatóan szó sincs. Maradjunk tehát annyiban, hogy egy bődületes hiátus tátong az egész mélyén – ami nem ad reményre okot. Ebből a nézőpontból (vagyis annak abszolút hiányából) ugyanis hiába próbál bárki bármivel érvelni akár pró, akár kontra. Előbb az űrt kellene megtölteni. Ennek pedig vajmi kevés köze van az egyes szakokhoz, vagy úgy általában a felsőoktatáshoz, pláne annak tervezett, sokadszori átalakításához.

Standard
mellesleg, politika

Szakok és jövőjük

A közéletet ismét a felsőoktatást érintő átalakítások foglalkoztatják, ami nem lenne önmagában rossz dolog, de ahogy azt már megszokhattuk, a felháborodás és a kétségbeesés hangját hallhatjuk egyik oldalról, a kapkodós, magyarázkodós, cinikus riposztokat a másikról. Az sem zavar már senkit, hogy teljesen nyilvánvaló, valaki nem mond igazat (ha valaki látta tegnap Baló György műsorában Palkovics államtitkár úr megnyilvánulását, és az őt követő Tausz Katalin világos válaszát, nem kérdés, ki a hunyó) – a lényeg ismét az érdekcsoportok azonosítása és szétzilálása, a megosztás politikája, a tesztelés, hogy ki meddig tud vagy mer elmenni. A helyzet percről percre változik (látszólag), és ma már tudjuk (?), hogy az előre belengetett, nagy bázissal rendelkező szakok úgymond megmenekülnek, a sajtó a kormány visszakozásától hangos. Arról kevesebb szó esik, hogy ennek mi az ára. A – nem véletlenül – sokat hangoztatott egyetemi autonómia kérdése mellett ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy a felháborodást kiváltó szakmegszüntetések farvizén a kisebb, így mozgósításra, tömegbázisra nehezen bazírozó szakok léte vált kérdésessé: például a filmtudomány és a vizuális kultúra – azért emelem ki ezt a kettőt, mert egyrészt félelmetesen nagy a csend körülöttük, hallgatnak róluk, másrészt nyilván személyes és szakmai érintettséget is bejelenthetek. A két tudományterület napjainkban a kultúrkritika vezető csapását jelentik nemzetközi szinten, és mára sikerült a témát lefedő, világszínvonalú képzéseket kialakítani itthon is. Pontosan ezt veszélyezteti a csönd, a kompromisszum rosszabbik felén való tengődés: alapvetően nem lehet alkupozíció az, hogy egyik szak megmarad, de a másik kárára. Ragaszkodni kell ahhoz, hogy megalapozott, szakmai alapú, indokolt döntések szülessenek, és ne a napi politikai érdekek vagy hasfájások (jelen pillanatban ez utóbbi tűnik az egyetlen érvrendszernek a kormányzatot képviselők mondandójában, mert se szakmai, se észérvek nem hangzottak még el) határozzák meg a felsőoktatás kínálatát! Ragaszkodni kell a szabad egyetemhez, a jövő nemzedékeinek azon jogához, hogy szabadon dönthessen, mit és hol akar tanulni! Egyszer már elengedtük a lehetőséget – nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ismét a fejünk fölött döntsenek a sorsunkról.

Standard