digitális, film

A hobbit, a 48 fps és az “új látás” esete


Az Origo Filmklub számol be arról, hogy a várakozásokhoz képest minimum felemás volt Peter Jackson legújabb filmjének, A hobbit: Váratlan utazásnak a fogadtatása, hiszen az új technológiával készült film látványvilága kissé elrugaszkodik a megszokott filmképtől: a standard 24 másodpercenként lepörgő képkocka helyett ugyanis immáron 48 kép jelenik meg ennyi idő alatt, ami azt eredményezi, hogy a nosztalgiával erősen fűszerezett filmképi minőség jóval realisztikusabbá, élesebbé válik.

Bővebben…

Standard
film

Mennyeibb teremtmények

Komfortos mennyország Peter Jackson munkásságában úgy tűnik, van egy olyan tematikus pont, amihez visszatér, valami olyasmi, ami vélhetően sokkal többet elárul tehetségéről és érdeklődéséről, mint bármelyik nagyszabású vállalkozása, amiért a széles tömegek megismerhették a nevét, és amiért továbbra is emlegetik, ez pedig a leány psziché boncolgatása. Személy szerint én a Mennyei teremtmények című kiváló film kapcsán találkoztam először a nevével, így amikor tudomásomra jutott, hogy a Komfortos mennyország (The Lovely Bones) című sikerkönyv adaptációjába fog, számítottam rá, hogy valami szokatlan várható, legalábbis abban a tekintetben, hogy a mindenféle horrorszerű kötelező kellék helyett valami psziché mélyén történő turkálás veszi kezdetét, mégpedig nem akárkinél, hanem régi témájának megfelelően egy kamaszlány traumájában. Pontosabban halálában. Ugyanis a Komfortos mennyország arról szól, hogy egy halott lány hogyan kíséri figyelemmel azt, ahogyan a családja próbál tovább élni nélküle, valamint hogy a szomszédban lakó sorozatgyilkos mire készül. Valójában kliséket, érzelmes jeleneteket, sok esetben – úgy tűnik legalábbis – szándékoltan túláradóan giccses képeket és beállításokat kapunk, néhol egy kicsit hosszúra nyújtott taglalással, ám valami furcsa módon mégis képes működni az egész, mégis képes magába szippantani. Persze lehet azt is mondani, hogy az irodalmi társ mondatai azok, amelyek tulajdonképpen működtetik az egészet, de tegyük hozzá, hogy Jackson igen ügyesen válaszotta ki azokat az arcokat, amelyekhez a mondatok kötődnek, és kiváló érzékkel oldja meg azt, hogy a szavak és az arcok ne csupán összekapcsolódjanak, de egymás metonímiáiként is funkcionáljanak.

Valószínűsíthető, hogy a történet traumatikus magja az, ami igazán eladja a filmet (és sajnos az alakítások sem fognak túlságosan sokat hozzáadni a hatáshoz, hiszen a fájdalomtól zsibbadt arcokat mutató színészgárda – Mark Wahlberg, Rachel Weisz, az excentrikus hippimami Susan Sarandon, a szemei miatt kiválasztott Saoirse Ronan, és a kivételként említhető, ökölremászóan gusztustalanul perverz figurát alakító Stanley Tucci – sem tud csúcsrajárni, bábúk csupán, nem is annyira kerek karakterek), de meglepő az a keresetlen őszinteség is, amellyel Jackson a néző elé tárja fantáziáját: a megelevenedő mennyországot, amely jingjangosan kétoldalú, az amerikai hetvenes évek kertvárosi idilljét a privát boldogsággal és katasztrófákkal együtt, valamint az őrület csendes, sötét elhatalmasodását, amelyet talán csak a puszta véletlen képes felülírni, mert ép ésszel érthetetlen területet képvisel. Mondhatnánk azt is, hogy ez az adaptáció az élet nagy kérdéseit boncolgatja, néhol egészen esetlenül, ám mint minden közhelyes kijelentéssel, ebben az esetben is az a helyzet, hogy valamire nagyon rátapint, ráérez. Minden hibáját, esetlenségét meg lehet bocsátani ennek a filmnek, hiszen némely pillanatában olyan képeket képes útravalóul adni, ami csak kevés alkotásnak adatik meg. Kár, hogy sajnos egészében véve nem tud kivételeset nyújtani, nem tud tökéletessé összeállni – várható, hogy mindenki saját pillanatnyi lelki beállítottsága alapján fog ítélkezni róla, és lehet, hogy nincs is ezzel semmi baj.

Standard