digitális, egyetem

Közösségi kommunikáció felsőoktatási környezetben

A The Chronicle of Higher Education hasábjain Jeff Young arról értekezik, hogy az oktatók sok helyütt máris azt tervezgetik, hogy a Google új szolgáltatását, a Google+-t milyen nagyszerűen fel tudják majd használni a hallgatókkal való kapcsolattartásra, mondván, a Facebook erre nem a legmegfelelőbb platform, hiszen ott nehézkes pontosan irányítani, ki lássa, és kihez ne jusson el egy-egy megosztani kívánt kép, videó, vagy üzenet. A Google+ ezt elvileg csodásan egyszerűen kezelni tudja, hiszen az ismerősökből “köröket” lehet létrehozni, így a megosztásokat limitálni lehet egy-egy kör elérésére. Így akár kutatási projekteket, vagy szemináriumokat is el lehet koordinálni, hiszen a járulékos megosztások – például képek vagy dokumentumok – szervesen illeszkednek a rendszerbe, nem úgy, mint a Facebook mellé betársult Docs.com esetében (bár pontos információm nincs arról, vajon mennyien és miként használják, nekem egy kissé döcögősnek bizonyult, nem is használom). Arról mondjuk kevés szó esik, hogy az egy adott kör számára elküldött információ vajon hogyan kezelhető tovább: mi a helyzet akkor, ha elküldök egy képet a kollégáim körének, akik közül egy átküldi a saját családi körének, ahonnan megintcsak vándorol, majd végül kiköt olyan helyen, ahol nincs keresni valója? Épp a minap olvastam, hogy bizony jelenleg előfordul ilyesmi: ez akkor problémás, ha bizalmas információ kerül ki így a “körből”. Én személy szerint örülnék, ha ez a rendszer szabályozható, megbízható módon működne, ugyanis a hallgatókkal folytatott kommunikációm túlnyomó része egyre inkább közösségi vonalon működik. [UPDATE: Tsabeeka jelezte, hogy a megosztásnál le lehet tiltani a további megosztást, tehát probléma kipipálva!]

Bővebben…

Standard
egyetem, vizuális, web

Na végre – már itthon is megy az egyetemi videó-hype

Párszor már jeleztem, mennyire jó lenne, ha kicsiny hazánkban is megmozdulna végre valami, és tőlünk nyugatabbra fekvő egyetemek ügyes marketinges törekvéseit átvennénk, és előrukkolnánk azzal a képpel, ami sokkal inkább megfelel egy egyetemi hallgatóság mai világképének, mint amit ki lehet silabizálni a hivatalos anyagokból. Hát, az ELTE megcsinálta – respect mindenkinek, aki involválva volt! Először ugye jöttek a nyelvészek:

És aztán itt vannak az ELTE SEAS hallgatók is, akik az általam is emlegetett utat követve kreáltak ügyes bulit:

Standard
digitális, egyetem, web

Oktatóként a közösségi hálón

Egyre többen beszélnek arról, hogy milyen furcsa vagy éppen mennyire természetes, hogy a hallgató az oktatóval már nem csupán órák vagy fogadóórák alkalmával találkozik és kommunikál, hanem a közösségi hálókon is gyakran figyelik egymás tevékenységét, adott esetben párbeszédbe is elegyednek. Kobak is ír arról, hogy milyen elvet követ, azzal érvelve, hogy igyekszik nem terhelni figyelmével diákjait, hiszen ez igen feszélyező tényező lehet számukra. Teljesen érthető álláspont, pláne felsőoktatási kontextust megelőzően, ahol a tanár-diák nexus eleve más alapokon nyugszik, mint mondjuk egy végzős évfolyam szemináriumának esetében, ahol tulajdonképpen ismerősök, felnőtt emberek ülnek össze hétről hétre, hogy megvitassanak bizonyos kérdéseket. Én egy másik oldalról világítanám meg a kérdést: én személy szerint azt érzékelem, hogy amióta hangsúlyozottan és vállaltan megjelentem például a Facebook-on, egyre több hallgató keres meg azon a felületen akár üzenetküldésen keresztül (kiváltandó az emailt egyre inkább – ez nyilván biztonsági játék is, hiszen az email változhat, a profil vélhetőleg stabil), de egyre többen chat-en is bejelentkeznek egy-egy kérdés, vagy amolyan online fogadóóra erejéig. Egy bátor kollégánál már láttam, hogy hamarosan kipróbálja a virtuális fogadóórát hivatalosan is, és gyanítom, hogy sokan kapva kapnak az alkalmon, hiszen így ugyanaz a személyes konzultáció valósul meg, mint az oktató irodájában, de nem kell kimozdulni otthonról, könnyebb pl. linkeket megosztani, példákat mutatni, vagyis adott esetben még előre is mozdíthatja a diskurzust, és hatékonyabbá teheti a kommunikációt, mint a papírra jegyzetelés, vagy fejben listázgatás. Ebből az aspektusból nézve tehát kifejezetten pozitív dolognak tűnik, ha hallgató és oktató a virtuális térben is megalapozza a kommunikáció lehetőségét (persze ez nem jelenti azt, hogy állandóan ilyen módon fognak társalogni, de mondjuk levelezős hallgatók vagy más településen élők esetén egyértelmű előnyt jelent a közösségi háló gyors kapcsolati lehetősége).

Ott van aztán a manapság sokat emlegetett alumni követés kérdése is, amely sarkallatos kérdés a felsőoktatási programok kimenetét és munkaerőpiaci pozícióját illetően, ám egyelőre vajmi kevés konkrét eredménnyel kecsegtet. Ha azonban az oktató, netalán az oktatási intézmény a diplomát követően is tartja a kapcsolatot egykori hallgatóival, akkor az a leendő vagy reménybeli hallgatók számára nem csupán jelzésértékű, de konkrét példát is mutat arra nézvést, hogy mit tudnak majd kezdeni végzettségükkel, sőt, elősegítheti a hallgatók közötti kommunikációt is. Mivel érett emberekről van szó, szerintem senkit nem feszélyez az a helyzet, hogy az oktató láthatja a hallgató megosztásait, hozzászólásait, netán bulifotóit – egyrészt be lehet állítani, hogy mondjuk ne feltétlenül lássa, másrészt a tény, hogy láthatja még nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg is nézi, és ha meg is nézi, teljesen egyértelmű, hogy semmi köze hozzá, és a hallgató-oktató viszonyban irreleváns. Arról nem is beszélve, hogy az oktató online tevékenysége is látható a hallgató számára, ami fair dolog. Ha pedig valaki a helyzet miatt kétszer is meggondolja, mit tegyen közzé, már pozitív eredménnyel számolhatunk: hozzászoktatja az embert ahhoz, hogy meggondolatlanul ne osszon meg információt se magáról, se magánéletének mindenféle aspektusáról – illetve gondosan korlátozza az ilyesféle információkhoz való hozzáférést. Ha csak egy kicsit is tudatosabb felhasználóvá válik ettől bárki is, akkor a közösségi hálón való jelenlét is az oktatás implicit részévé válik. Nem vettem egyébként még észre, hogy bárkit is feszélyezne az, hogy oktatóik (merthogy több kolléga is részese hallgatóinak kapcsolati hálójának) feszélyeznék a hallgatókat, és fordítva sem jellemző – persze ismét hangsúlyozom, hogy felsőoktatási kontextusról van ez esetben szó, és nincs tapasztalatom arra nézvést, egy ilyen típusú virtuális találkozás miként működik vagy működhet mondjuk középiskolai szinten. Persze lehet, hogy mindezt csak én látom ilyen felhőtlennek, és a hallgatók vagy a kollégák majd jól rámcáfolnak 🙂

Standard
digitális, egyetem, web

Hallgatók online aktivitása és az egyetemi online jelenlét

Amikor anno átvettem a tanszéki honlap kezelését, azonnal olyan funkciókat kezdtem beépíteni, amivel szóra lehet bírni a hallgatókat, meg lehet őket szólítani és valamiféle párbeszédet lehet beindítani. Akkor a fórum volt ez a megoldás, ami tökéletes kudarc volt – egy lélek (mégha online lélek) sem jelentkezett be, szólt hozzá. Ezt követően a Ning segítségével egy saját közösségi hálózatot szerettem volna létrehozni, ami már nagyobb siker volt, de még mindig inkább arról szólt, hogy ha meghívtam valakit email címe alapján, az elfogadta a meghívást, esetleg feltöltött egy profil képet, és ennyi. Voltak persze már olyanok, akik képeket, videókat és zenét is megosztottak, de nem sikerült fenntartani az aktivitás szintjét, nem sikerült odaszoktatni tartósan senkit – se oktatót, se hallgatót. Az Intézeti honlap első verziójánál ezért nem erőlködtem: csak az RSS és a hírlevél lett beharangozva, amit azonban meglepően kevesen használnak. A múlt héten kezdődött és nemrég befejezett ráncfelvarrás azonban mindezen tapasztalatokat követően egy pici kísérlet is volt, ugyanis az eddigi szokástól eltérően magán a honlapon nem jelentettem be az új dizájn élesítését, nem kapacitáltam senkit, hogy nézzen körül, hogy írja meg a véleményét, hogy jelezze, ha valami hibát észlel, sőt, az email értesítést is kihagytam. Azonban az Intézet Twitter fiókján keresztül egy rövid üzenettel tudattam, hogy megújult az oldal – ami aztán automatikusan ment a Facebook-ra, majd felkerült az iwiw-re is (utóbbit még az élesítés napján, 11-én küldtem körbe, és ma érkezett meg a címzettekhez – rosszabb, mint a Magyar Posta…). Perceken belül mérhetően megnőtt az oldal látogatottsága, és a nyári szünet ellenére annyian kattintottak, hogy megnézzék, miről is van szó, mint az eddigi legforgalmasabbnak számító szorgalmi időszak napjaiban. Az eredmény alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a felsőoktatási online stratégiák nagyrészt elmaradottak és továbbra is nélkülözik a hatékonyságot.

A nemrégiben újratervezett SZTE honlap már végre elindult abba az irányba, amerre már néhány évvel ezelőtt kellett volna érkeznie, és kihasználva a képernyőt, valamint az RSS-t, végre követhetővé tette a hírfolyamot (hírek, események, stb.), ám továbbra sem épít a közösségi színterekre: egy központilag összeállított hírlevél az RSS alternatívája. A fenti példa alapján úgy látom, ahhoz, hogy elérjük a hallgatókat, és rávegyük őket, hogy figyeljék a bejelentéseket, híreket, hogy látogassák a honlapot, és hogy netán meg is nyilvánuljanak irányunkban, sőt, hogy esetleg terjesszék a hírt, bekapcsoljanak másokat is a láncba, bizony szükség van arra, hogy aktívan megjelenjünk a közösségi hálózatokon. Ez nyilván mind triviális online marketing szempontjából, de ne feledjük, hogy a felsőoktatás még most ismerkedik azzal a helyzettel, hogy egyáltalán “el kell adnia” magát egy célközönségnek, most kezdi felismerni, hogy a jövő potenciális hallgatója már egyértelműen online tájékozódik, és az online jelenlét alapján (is) formálja véleményét, választását – ami azonban már egyáltalán nem mindegy az egyes intézmények szempontjából, mert innentől kezdve pénzügyi kérdéssé válik egy ici-pici, kézlegyintéssel elintézett apróság is.

Ahogy elnézegettem a tanszéki honlapok felhozatalát, egyre többen váltanak valamiféle tartalomkezelő használatára az eddigi statikus html oldalakról, ám az is látszik, hogy sok esetben semmiféle megfontolás, stratégia nincs a lépés mögött. Ugyanis nagyrészük még mindig kvázi-statikus honlapként kezeli a tartalmat, és nyoma sincs a hallgatók aktív bevonásának. Valószínűleg egy központilag támogatott, de nem csak onnan irányított stratégia lenne a legmegfelelőbb, ami alapján az egyes Karok, Intézetek és tanszékek össze tudnák hangolni az online stratégiákat, megjelenést, stb., mint ahogy azt a tőlünk nyugatabbra fekvő egyetemek jó néhánya már régóta gyakorolja is. Tanuljunk tőlük, nem szégyen!

Standard
digitális, egyetem, előadás

Egyetemi katedra online

Az Academic Earth kezdőlapja Az Eduline cikkét olvasva döbbentem rá az imént, hogy az egyetemi előadások online követhetősége mennyi lehetőséget kínál: már legalább két éve gondolkodtunk néhányan hasonló, bár kétségkívül kisebb volumenű megoldáson, de sajnos azóta sem léptünk ezen a fronton. Mi egyébként inkább amolyan PR-céllal gondoltunk egy-egy előadást, szemináriumot megtekinthetővé tenni, amiből a potenciális jelentkező láthatja, miként mennek a dolgok mifelénk, és egyáltalán az egyetemi oktatásban. Sajnos a szép elképzeléseket azonnal röghöz is köti a valóság, hiszen kicsi az esélye annak, hogy hazánkban egy hasonló projekt egyáltalán elinduljon, vagy ha el is indul, huzamosabb ideig működjön. Pedig egyértelműen mindenki csak profitálna belőle – és ezt a cikkben jelzett, és egyéb, már hálózatokat is magában foglaló rendszerek tapasztalatai és eredményei egyértelműen bizonyítanak.

Ha nagyon optimista vagyok, azt mondom, már az is óriási eredmény lenne, ha a hazai szakmai műhelyek (most itt elsősorban természetesen saját szakmai érdeklődésembe tartozó területekről gondolkodom) például a megannyi meetup mintájára a konferenciáikon elhangzott előadásokat szépen megjelentetnék online. Ezzel egyrészt magukra vonhatnák a figyelmet és szélesebb körben ismertté tehetnék eredményeiket, másrészt remek hírverést is csaphatnának saját tanszéküknek, intézetüknek, kutatócsoportjuknak. Ezt lehetne aztán tovább bővíteni az előadások felvételeinek közzétételével, ami aztán hozná a látogatottságot, vonzaná a leendő hallgatóságot, és a jelenlegi hallgatók sem gondolom, hogy ellenkeznének, ha príma lehetőségük lenne egy-egy kihagyott előadás pótlására vagy éppen nehezen elsajátítható-értelmezhető rész ismétlésére. 2009-et írunk, és talán ki is jelenthetjük, hogy mindez már nem pénz vagy infrastruktúra kérdése, csupán az elhatározásé. Talán nem utópia: előbb-utóbb kénytelenek leszünk ebbe vagy hasonló irányba mozdulni – az egyetlen kérdés valószínűleg az, hogy ki, melyik intézmény teszi meg az első lépést? Persze minden új dolognak megvannak az előnyei és a problémái is – ki mit gondol erről?

Standard