film

A nemzetközi helyzet egyre fokozódik, majd úgy is marad

A bűn árfolyama Valójában nagy öröm olyan színészekkel találkozni egy láthatóan nagy költségvetésű filmben, akik többnyire már puszta jelenlétükkel garantálják, hogy a történet idejére bizony megfeledkezhetünk minden napi nyűgtől, és átadhatjuk magunkat a mozi varázsának. A bűn árfolyama nem csak címében nemzetközi, hiszen a helyszíneken túl a színészek maguk is egy nívós, országhatárokon és generációkon átívelő gárdát alkotnak, elég említeni például Clive Owen, Armin Müller-Stahl, Ulrich Thomsen vagy Naomi Watts nevét, és a megannyi mellékszerep kivételesen jól sikerült alakításait. A történet vérbeli összesküvős-pénzpiacos-korrupciós-fegyverkereskedős szálon fut, melynek motorja az owen által alakított egykori brit nyomozó, aki most az Interpollal a háta mögött folytatja mára már becsületbeli üggyé fajult tevékenységét. El is jut persze a hal fejéig, ahol akkora a bűz, hogy teljesen nyilvánvalóvá válik (ha valaki nem értené, ki is mondják), hiába füleli le a nyomozati anyagban megnevezett fejeseket, a metódus tovább fog működni, csak éppen más bábúk töltik be majd az egyes szerepeket. A korrupció felszámolására szakosodott történetek mindig is megtalálják a közönséget, és a kliséktől ez a film sem tud jelentősen elszakadni, talán csak annyiban, hogy Owen karaktere teljesen tisztában van azzal, hogy egy ponton túl nemhogy nem lehet a törvényes eszközökkel élve célba érni, sajnos önmagunk is korrumpálódunk a nemes ügy hajszolása közben.

Valamiért a sötétebbre és agyasabbra sikeredett Sziriána ötlött fel párhuzamként, bár kétségtelen, hogy ott felvállalták a legreménytelenebb és kilátástalanabb lezárást – jelen produkciónak sajnos csak egy apró pukkanásra futotta a végén. Egy végtelenül jól és szövevényesen építkező filmet ugyanis bűn úgy lezárni, ahogyan azt Tom Tykwer rendező tette, bár a nézői azonosulás révén sikeresen erősíti meg vászon-ideálunkat, amennyiben nagyjából egyforma értetlenséggel az arcunkon próbáljuk feldolgozni a történteket. Persze lehet, hogy éppen ez is volt a cél: a totális döbbenet, a be nem tölthető hiányérzet, az egész ügy felgöngyölítését övező határtalan hiábavalóság, aminek olyan olaszos lazasággal vet véget, mintegy félresiklott deus ex machina-ként, a két lövés, melyre a jó isztambuli lakosok még csak az orrukat sem dugják ki az ablakukon. Kár érte, ígéretes munka egészen az utolsó jelenetig.

Standard