könyv

Misi szörnykávézója

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy évfolyam az amerikaniszikán, akik közül sokan igen közel kerültek a szívemhez, mert hát nyilván bohó, ifjú oktató voltam, ráadásul szentül meg voltam győződve arról, hogy tele vannak tehetséggel és lehetőséggel. Most nem azért mondom, de nagyon úgy tűnik, hogy nem csalatkoztam, hiszen ahogy nézegetem a közelebb és távolabb élő ismerősök életvonalait az algoritmikus jósda virtuális falára vetülve (khm… érted… Facebook), látom, hogy egytől-egyig szépen boldogulnak, és ahogy azt remélni lehetett, sorban bontakoznak ki. És akkor hirtelen beugrott ez a videó is:

No kérem, arról van szó, hogy Orodán Mihály nevezetű volt hallgató bizony a világhír felé lépdel, és egy igazán jól kitalált crowdfundingos projekt egyik feleként nagyon menő mesekönyvet illusztrál. Már rég terveztük egyébként, hogy egyszer majd megírok egy csomó mesét, és azt ő fogja illusztrálni, amolyan egyenértékű szöveg-kép viszonylatban, de szerencsére egy nálam jóval tehetségesebb (és szorgalmasabb) mesélővel hozta össze a sors, így most van kinek-minek drukkolni, hogy sikerüljön, és kézben lehessen tartani egy igazán minőségi és csodás kötetet. Ide tessék kattintani, ha érdeklődés esete forog fenn, és persze utána a “pledge” gombot lehet intenzíven kattintani, hogy létrejöjjön a projekt. Vagy itt, alant is lehet ügyködni:

Hajrá, Misi! 🙂

Standard
blog

Munkás Pisti eltitkolt élete – egy újabb mese egy instagramról

Még a múltkori medvehagymaszedés alkalmával ütötte ki a szemem az úton ez a tábla, ami a satufék-kiszáll-fényképezkedik automatikus mozdulatsorban teljesedett ki, annyira meglepett (minden kedves epöli lakostól ezúton is elnézést, de földrajzi járatlanságom egészen korán kiderült tanáraim számára – ez azóta sincs orvosolva). Talán érthető, hogy nem tarthattam magamban mindazon, egykor titkosként kezelt információt, amit ott szereztem – jöjjön hát Steve Jobs, vagy ahogy arrafelé mindmáig emlékeznek rá, Munkás Pisti eltitkolt élete! Csak itt, csak most, csak…!

Standard
blog, mellesleg

A varázslatos játszóház

Instagram mesék #2

– Ma ellátogatunk egy játszóházba, ahol még sosem jártunk! – közölte Anya a két tévé előtt punnyadó gyerekkel egy nyári reggelen. – Sőt, Barna is jön velünk! – tette hozzá, ami fokozta a beígért kaland iránti várakozást, mert az unokatestvérek igencsak szerették egymást. A három gyerkőc az autó hátsóülésére applikált ülésekbe szorította magát – a fehér szedánt nem nagy családokra tervezték, a három gyerekülés igazi Lego-virtuozitást igényel meg attól, aki ilyen városi kalandra adja a fejét. A nap sugarai éppen azon izmoztak, hogy bemutassák, milyen erő lakozik bennük: az augusztus eleji UV sugárzás a tetőfokára hágott, ahogy a kocsival a kora délutáni forgalomban, a fővárosi verőérben pumpálódtak egyre közelebb az áhított cél felé. A parasztlégkondival hűtött beltér valójában azon pszichológiai hadviselés szerves részét képezte, mellyel az ember igyekszik elhitetni magával – és utasaival -, hogy a letekert ablakokon beáramló levegő mozgása egyenes arányban áll a légtér hűtésének hatásfokával – ami persze kimeríti az önámítás kategóriáját, főleg ha hozzátesszük, hogy mindezt izzadsággal permetezett, redőzött homlokkal, és a kánikulától véreres szemmel morogja maga elé a sofőr. Ilyenkor egy bevásárlóközpont mélygarázsa nagyjából egyenértékű felüdüléssel szolgál egy jégbarlang nyújtotta szolgáltatással – hiába, a civilizáció értőn reprodukálja a természet csodáit. A mélygarázs talaján a legkisebb gyorsításra is surrogó kerékhang, a legfigyelmesebben, legóvatosabban bevett kanyarra is csikorgó gumik válaszoltak, de a labirintusra hajazó parkolóban végül sikeresen megtalálta a helyét a kis csapat. Már csak egy kis liftezés, és meg is érkeztek a legfelső szinten elhelyezkedő célállomáshoz.

Az óriási, félkör alakú tér baloldali cikkelyébe volt alagútszerűen bevájva a játszóház színes, fényes, villogó bejárata. A pultnál egy furcsa, bohócszerű alak ült, aki unottan csócsált valami szívószálra emlékeztető piros műanyag darabkát, és a számítógép monitorjára meredt. A beléptető kapun vidám figura invitálta a gyerekeket, oldalt pedig üvegvitrinben sorakoztak az olcsó vásárfiákra emlékeztető műanyag babák. A belépő borsos árát a korlátlan tartózkodási idő (akart valaki valaha örökké egy játszóházban dekkolni?), valamint az igényes és tiszta környezet, amibe még a meglepően higiénikus és nem csupán gyerekekre szabott mellékhelyiség, valamint a tengernyi játék használata kompenzál. Máté, a legnagyobb gyerek, már befelé tekintgetett, és az első játékszigetként eléjük táruló játékgépek kavalkádját figyelte és kommentálta.
– Azta, még pisztolyos is van! Meg Xbox!
– Látom, tetszenek a gépek… – súgta-búgta a bohócnak öltözött, életunt pénztáros, miközben vékony ajkai mosolyra húzódtak. – Na, nesze, itt van egy zseton, ezzel bármelyik gépen tudsz egy ingyen menetet játszani! De vigyázz, jól költsd el, némelyikük igen komisz tud lenni! – sziszegte furcsa, rendezetlen kerítés benyomását keltő, sárga foltos fogsora között. Azzal Máté kezébe nyomta a könnyű kis érmét, és visszatért a monitor bámulásához.

A történet folyatatása az Instagram mesék oldalán »
Standard
mellesleg

A sárga kacsa meséje

A sárga alapon narancssárga kacsás sapkájú sárga kacsa nem tudta, mitévő legyen. Lenézett narancssárga, gumírozott műanyag kezeire, és az egészből nem értett semmit. Hát nem szárnyai vannak egy kacsának? Persze a tollai helyett a bolyhosodni képtelennek tűnő plüss tapintása is furcsának hatott. És ahogy mindezen morfondírozott – vajon miből készült a sárga alapon narancssárga kacsás sapka alatt kitömött sárga kacsa-agy? – egy puha, párnás kis kéz hirtelen megragadta, és a sárga alapon narancssárga kacsás sapkájú sárga kacsafej máris eltűnt egy feltűnően nyáladzó, falánk, kicsiny kis szájacskában.

Standard
film

Requiem New Orleans-ért

A hercegnő és a béka Sokan vannak úgy, hogy a számítógép animáció korszakában a hagyományosnak mondott rajzilmnek tulajdonképpen befellegzett, ám – naivitás vagy sem – én még mindig azok közé tartozom, akik bíznak abban, hogy a kézművesek bizony képesek meglepni bennünket, és olyan varázslatot tudnak elénk tárni, aminek tökéletesen mindegy, hogy két dimenziója van vagy több – a lényeg a mese. Ezzel a várakozással ültünk be a Disney legfrissebb animációs műsorára, mely A hercegnő és a béka címmel egy hagyományosabb vonalú mese ígéretével kecsegtetett. Hogy mi sikeredett belőle, röviden összefoglalható: New Orleans olyan arcában jelenik meg, amilyennek Stella és Stanley láthatta A vágy villamosában, vagy amilyennek a nagy Satchmo trombita futamai alapján képzeljük el; a Disney-rész azonban sajnos alulmúlja önmagát. Az egész történet tulajdonképpen egyfajta requiemként hat, amelyben az animátorok hihetetlen atmoszférateremtő képességükről tesznek tanúbizonyságot, leginkább persze az art deco fantáziaszekvenciákban, ami színvilágában, textúrájában és ötletességében is lenyűgöző, ami sajnos a mese komponensbe már nem tudott átcsurrani. Pedig az alapötlet nem rossz. Adott a klasszikus béka vs. hercegnő/királylány meccs, amiből persze hetedhét országra szóló lagzi kerekedik, mert ugye az a mesekönyvekben is szépen le vagyon írva, hogy a csók elcsattanásának pillanatában a varangy hirtelen daliává minősül át, és ez ünneplésre ad okot. A Disney csavart egyet a klisén, és inkább a varangy kap párt – vagyis a hercegnő nyálkás (bocsánat, váladékos) békává avanzsál.

A hercegnő és a béka sajnos ötlettelen, lapos, mindennenemű karakterfejlődést nélkülöző dolgozat, nincs narratív csúcspontja, nincs felépítve, átgondolva, és összességében hiányzik az a pici varázslat, amitől a Disney az lett, ami: intézmény. Olyan, mintha kötelező feladatként a stúdió kiadta volna a megrendelést egy munkára, amit a készítők nem túl sok meggyőződéssel és lelkesedéssel, és minimális erőbedobással teljesítettek ugyan, de kifelejtették a titkos összetevőt az egészből. Túl sok a dal, túl kevés a humor, és a gonosz francia még a vuduval sem tud meggyőzően ijesztgetni – sajnos egy pillanatig sem hiszi senki sem, hogy a háta mögött ött az árnyvilág, és hogy az árnyékcimborák komolyan veszélyeztetik hőseink életét. Kár érte, mert így csak New Orleans-ért sírhatunk.

Standard