film

Egye meg a főztjét!

Julie & Julia Töredelmesen be kell vallanom, hogy a televíziók (nem is olyan széles) programskálájából néhány alapvető klasszikuson túl maximum gasztronómiai jellegű műsorokra vagyok kíváncsi, és azoknál is egyre inkább hullik a férgese, és egyre nehezebben találok olyat, amit érdemes is nézni. Általában a mérce az, hogy éhes leszek-e a műsor közben, vagy nem, és közben szórakoztat-e az egész műsor, vagy sem. Mivel érdeklődési köröm meglehetősen egysíkú, lapos és kiszámítható, ezért talán nem véletlen, hogy gasztronómiában az ultimate hero Gordon Ramsay (aki a konyha Dr. House-a vagy Kal Lightman-je, lássuk be), és majd’ minden esetben várom, hogy más műsorokban is megjelenjen váll felett lebegő gonosz kis piros ördögként, természetesen hosszasan szitkozódva. A Két nő, egy recept – Julie és Julia című film audiovizuális kóstolgatása közben azonban a jó skót szakácsfenomén nem, vagy csak nagyon kis mértékben hiányzott, és azonnal, előre szeretném követelni, hogy Meryl Streep igenis kapjon még egy Oscar-díjat! Mert ugyan a film tulajdonképpen semmilyen tekintetben nem mutat fel semmi kiemelkedőt, szokatlant, emlékezeteset – mégis működik. Kicsit hosszabb a kelleténél, néha kifejezetten súrolja a lapos, unalmas jelenet meghatározását, ám akkor a kajatematika ürügyén Julie (Amy Adams üdítő alakításában) nekilát blogba ojtott tevékenységének, és szépen, alaposan átgondolt párhuzamos történetsíkon “szólítja meg” Juliát (Meryl Streep felülmúlhatatlan megformálásában), akinek életéből már-már blogszerűen kipécézett pillanatai kellően klappolnak az ifjú gasztroblogger rekordkísérletének mindennapjaival.

Furcsa volt egyébként együtt látni azt a páros (Streep-Adams), akik nemrégiben a Kétely című filmben is hasonló nexusban jelentek meg, és az intertextuálisnak mondható áthallások azért érdekesen működtek, még akkor is, ha nyilvánvalóan semmi köze a két produkciónak egymáshoz. A két színésznő alakításának viszonya most is ezt a hierarchiát hozta, ám kétségtelen, hogy Adams laza játéka sokkal élvezhetőbb lett, mint az előző filmjeiben – még akkor is, ha itt is többször hozta a hisztis csajszi kliséfigurát. A film ritmusa eleinte kellemes, igazi feel-good mozizásra van kalibrálva, ám a filmkészítők még a film félideje előtt egyre inkább aprózzák a jeleneteket, körülményessé válik egy-egy átvezetés is az idősíkok között, és a vágás is lelassul (érdemes lenne megszámolni egyébként a vágásokat a film egyes szakaszaiban: nem lennék meglepve, ha ellustultak volna a végére…). Nagyjából fél órával kurtábban, jobb tempóban vágva lehetne ez kitűnő film is, de így maximum egyszer nézhető délutáni elfoglaltság. A jó osztályzat inkább az emlékezetes pillanatoknak, az alapötletnek, és persze Streep zsenialitásának tudható be, ami nélkül – valljuk be – keserű szájízzel távoztunk volna a filmszínház nemes intézményéből.

Standard
film

Kétségtelen kételyek

Kétely A dráma illetve színház és a film viszonya az uralkodó adaptációelméleti meglátások szerint minden problémát nélkülöz, hiszen például a dialógus ürügyén rokon művészeti ágak, így nagyon nem is lehet mit beszélni róluk. Ha ezt így gondolja valaki, akkor talán John Patrick Shanley munkája némi kételyt ébreszthet benne, hiszen az igen sikeres színpadi mű még a felvonultatott színészóriások prezentálásában sem tud filmként funkcionálni. Attól ugyanis, hogy a színpad kötött belső képeihez képest beiktatunk (egyébként teljességgel funkciótlan, így felesleges) külső snitteket, még nem tágítottuk a teret, még nem lesz film a leírtakból. Pedig Meryl Streep és Philip Seymour Hoffman hihetetlen jól formálják meg a konfliktust generáló szerepeket, minden pillanatuk kitűnő alakítás, ám a kamera nem tud elszakadni a “filmre vett színház” alapvető formai sutaságaitól. Nem elég ugyanis a téma körül való lebzselés, nem elég felmondani a (vélhetően) traumatikus tartalmaktól hemzsegő szöveget, és nem elég egyetlen, hangsúlytalanul megmutatott momentumra alapozni egy egész problémát. Az nagyon jól látszik, hogy a Kétely kitűnően működik drámaként, de sajnos ebben az is benne van, hogy minden erénye ellenére sem képes filmmé válni. Hiányzik a vágás, a formanyelv, az atmoszféra megteremtése. Tetszik, nem tetszik, a dráma és a film közötti rokonság csak felületes, és ha jobban megkapirgáljuk, kiderül, vajmi kevés köze van egymáshoz a kép reprezentációs mechanizmusnak. Shanley állítólag foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy ő rendezhesse a filmet, és hogy egy szó nem sok, annyi változást sem engedélyez a dráma szövegéhez képest (tagadja ezeket a pletykákat, de kit tudja…). Ezzel egyébként el is döntötte a dilemmát: vaskalapossága, a progressziót elvető munkamorálja feloldja a film által indukált kételyt.

Standard