utazás

Egyszer már volt WiFi a szegedi IC-n!

Óriási meglepetésemre a héten Szeged felé utazva egy furcsa matricát vettem észre az IC-kocsi WC lámpácskája alatt:

Hurrá, tehát van WiFi – s lőn, tényleg volt! Túltettem magam az első nüanszon, miszerint nekem a captive elnevezésű subdomainen keresztül kellene autentikálni magam, majd elégedetten figyeltem, ahogy szakít a sávszélesség – egészen Budapest határáig, onnantól kezdve ugyanis finoman szólva is inkább promóciós jellegűvé vált a projekt: a “hol volt, hol nem volt” mesei kezdetei derengtek fel fáradt szemeim előtt. Mivel egyéb módon nem jelezték a WiFit (a MÁV honlapon oltári nagy, átfestett kocsikat mutogatnak, ez meg egy szokványos, kék, nem igazán felújított benyomást keltő kocsi volt), így el tudom képzelni, hogy csak tesztüzemben volt a rendszer (tudom, a fránya optimizmus), ebben az esetben innen is üzenem, van mit javítani a működésen! Egyébként azt sem igazán értem, hogy vajon mi járhatott a MÁV dizájnerei fejében, amikor a WiFi matricát megálmodták, pláne oda, ahova kanyarították végül: több értelmezés is megfordult a fejemben (ezt osztottam meg végül, mint leginkább szalonképesebb verziót: “Ha nem dohányzol, a WC alól jön a WiFi!”) – de talán elindulhattak volna a kitaposott ösvényen, és hagyhatták volna a nemzetközileg elfogadott, bevált, és főleg ismert jelek egyikét, hadd fejtsük meg rögvest, miről is van szó, és ne kelljen találgatni, hogy nekünk, MÁV-val kokettálóknak bizony lefelé sugároz, nem a megszokott módon felfelé, pláne így féloldalra (lehet, hogy csak az egyik üléssor kapja a jót, a másik, ami felé nem mutat az ikon, internet nélkül marad?!), plusz nem feltétlenül a WC alatt gondolnám a legoptimálisabb tájékoztatási síkot sem. Ius murmurandi műsorunkat hallották – ha valaki találkozik még a szegedi vonalon WiFi-képes IC-kocsival, ne legyen rest megosztani a tapasztalatait!

Standard
digitális, utazás

Olvass és vonatozz!

A Könyvesblog számol be arról a kezdeményezésről, melynek eredményeként hamarosan elektronikus verzióban, részletenként elérhetővé válnak  az Alibi sorozat frissen megjelent, Sziget c. számának írásai, mégpedig úgy, hogy minden hónapban más és más szövegek kerülnek ki az első osztályú IC-kocsikba QR-kód formájában, amit az utazóközönség lelkesen beszkennel okos készülékével, és hirtelen irodalmat kezd fogyasztani. Bravó! Esküszöm, minden él és irónia nélkül, végre egy olyan ötlet, ami többszörösen is üdvözlendő (még úgy is, hogy halvány gőzünk nincs a megvalósítás minőségéről) – kivéve talán ezt a fránya első osztályú diszkriminációt: persze feltalálja magát a magyar, majd jól átsasszézik szkennelni. Egyrészt szép dolog irodalmi ügyet támogatni, olvasásra ösztönözni. Másrészt szép dolog mindezt  a digitális kultúra keretén belül tenni, a digitális mobil eszközök ésszerű, kifejezetten építő jellegű funkcióit előtérbe hozni. Nekem azért lenne még néhány javaslatom: például miért ne lehetne ezzel összekötni a MÁV – éppen most kicsit elhallgatott – wifi-bővítésével, vagyis azzal a törekvéssel, hogy az IC-kocsikon legyen vezeték nélküli internetes kapcsolat? Így már szolgáltatás szintjére lehetne ezt a kiváló ötletet fejleszteni, és – nem utolsó sorban – még bevételt is lehetne csiholni, amit aztán ügyesen vissza kellene forgatni további fejlesztésekbe, ötletek megvalósításába, satöbbi. Egyébként, ha már irodalom és MÁV, miért ne lehetne QR-kódokba rejtett verseket plántálni a vonatjegyekre? Vagy az IC magazint QR-kód segítségével letölteni a MÁV wifijén keresztül?

Standard
digitális, utazás

A MÁV és az otthon nyomtatott jegy kacifántos modellje

Azt tartja a mondás, hogy modernizálni, fejleszteni csak akkor érdemes, ha megtakarítást, vagy valamilyen szempontú előrelépést szeretnénk elérni. Ez még akkor is igaz szokott lenni, ha éppen a Magyar Államvasutak Zrt-ről van szó, és még akkor is, ha nevezett cég egyre több online kényelmi szolgáltatás bevezetésén munkálkodik az utazó közönség nem kis örömére. Néha azonban felüti fejét az a fázis a megvalósításban, amikor kiderül, hogy az egész inkább csak nehezít, indokolatlanul bonyolít, kényelmetlenné válik mindenkinek. Az ilyen fejlesztést az implementáció előtt abortálni illik, vagy legalábbis alaposan átdolgozni. Bár a MÁV most nagy örömmel jelentette be az otthoni menetjegy nyomtatós opcióját, látni kell, hogy ez sajnos ebben a formában inkább nyűg, mint előremutató vállalkozás, hangsúlyozom: mind a MÁV alkalmazottai, mind pedig az utas számára. Minden jó szándék ellenére a következőképpen néz ki a procedúra: szokásos módon az ember online megvásárolja a jegyet, majd az otthoni nyomtatás opcióját jelöli be (mintha nem lehetne egyébként máshol nyomtatni, de ne akadjunk fenn minden apróságon). Ekkor már jön is a számomra felesleges folyamat: nem elég, hogy még a születési adataimra kíváncsi, de névre szóló számlát is készít a rendszer. Kérdem én: minek? Következő lépés: kinyomtatja a reménybeli utas a pdf-ben előálló “jegyet”, amin minden adat, időpont, vonatszám, stb., valamint egy QR-kód is látható. Minő haladás, a MÁV beleszeret a QR-kódokba, ráadásul jobban, mint a BKV! De itt még koránt sincs vége…

Bővebben…

Standard
utazás

A nagy helyfoglalás

Amióta vonaton utazom, azóta tervezem, hogy megírom, mennyire – és egyre jobban – bosszant az, amikor az ember előre megváltja a jegyét, helyjegy inklúzíve, majd amikor felszáll hajnalban a vonatra, akkor nekifoghat megküzdeni azért, ami jár neki: a saját helyéért. Értem én, kérem szépen, hogy az ember (alias utas) esetlegesen kapja meg helyjegyét a MÁV rendszerében, így néha kénytelen háttal a menetiránynak helyet foglalni, és ezt valamilyen egészségügyi indokkal inkább kihagyná, de tessék nekem elhinni, bizony vannak notórius helyfoglalók is, nem is kevesen – néha az az érzésem, ez valamiféle nemzeti sporttá nőtte ki magát: most nem hont, hanem helyet foglalunk (igen, külföldre irányuló vonaton is láttam ezt, nem korlátozódik belföldre a tevékenység). Megmondom őszintén, nincs kedvem vitatkozni azokkal az utastársakkal, akik felháborodva vagy felpakolják táskáikat az egyébként üres helyről, amikor félénken érdeklődöm, vajon éppen ide szól-e a jegye, vagy egy flegma grimasszal kísérve ébredező arcomba vágják: “Nem mindegy?!” Nem, nem mindegy. Azt meg végképp nem értem, amikor az egyébként is üres kocsiban vág bele vándorló helyfoglaló tevékenységébe: vajon mi motiválhatja a tisztelt utastársat? Túrázni jött, de ráébredt, hogy itt úgy szeljük az Alföldet, hogy közben ülni kell? (A magyar vándor nem tűri a restséget, olybá tűnik…) Olyan, mintha valami elemi undor és rettegés fogná el az utast, ha éppen arra az ülőhelyre tenné le ülepét, ahová a jegye szól – és még annak kellemetlen, aki jogos bérlője az út erejéig az adott helynek, még ő magyarázkodik, még ő javasolja, “maradjon csak, én átülök máshová, majd ha jönnek arra a helyre, akkor visszajövök”: jobb esetben a renitens helyfoglaló ilyenkor elárulja az ő helyjegyén szereplő ülésszámot, rosszabb esetben morogva veszi tudomásul, hogy már megint nem hagyták békén.

Bővebben…

Standard