film, könyv

Év végi – év eleji zanza

Happy New Year (photo copyright by Prince Charles Cinema)Az ünnepi belassulásban kissé elmaradtam – mármint nem igazán (értsd: sehogyan sem) jeleztem, mi minden kulturális termék került elibém, és hogy miként is vélekedem róluk, így most a teljesség igénye nélkül, néhány keresetlen szóval illetném ezeket. Kezdjük az olvasmányokkal: bár kétségtelen, hogy az év lezárása jóval több dolgozatot, zh-t illetve szakdolgozatot tartogatott sajnos, mint tervbe volt véve, így kevés idő jutott a betűfalásra, azért néhány könyvet csak sikerült abszolválnom. Az egyik egy újrázó: Stephen Fry Csináljunk történelmet című kötete kötelező olvasmány, többször is megjegyeztem már, most is csak arra tudok mindenkit buzdítani, hogy ha eddig ódzkodott is ettől az ürgétől, akkor többet ne tegye – legyen számára 2011 Fry éve (ez most úgyis divat – minden év valaminek az éve… mondjuk nálam 2011 valószínűleg 2011 éve lesz, de ezt csak félve merem leírni, bár el tudom képzelni, mekkora Facebook fan page lájk-halmazt lehetne egy kis kitartással egy ilyesmi köré rittyenteni…)!

Bővebben…

Standard
film

Vihar a pszichében

Egyszer régen én, Csuang Csou azt álmodtam, hogy pillangó vagyok, csapongó pillangó, amely szabadnak és boldognak érzi magát, s mit sem tud Csouról. Hirtelen azonban felébredtem, és íme, én voltam az, a valóságos Csou. Most aztán nem tudom, vajon Csou álmodta-e, hogy pillangó, vagy talán a pillagó álmodja éppen, hogy ő Csou?
(Tőkei Ferenc fordítása)

Viharsziget Csuang Csou álma nem egyedi eset, és bizonyos műfajok előszeretettel nyúlnak az itt taglalt narratív csavarhoz, hiszen kitűnő lehetőség arra, hogy a külső és belső nézőpontot, az objektív és szubjektív fókuszt a néző szeme előtt cserélgessék, aminek az lesz a hatása, hogy az ember hátán a hideg futkos, és már ő maga sem biztos abban, hogy a leleplezést követően minden rendben van-e. Philip K. Dick is erre játszik rá tömérdek művében: hiába mondja a regény, hogy most akkor minden rendben, megérkeztük arra az ontológiai szintre, amit stabilnak és valóságnak nevezünk, a kisördög nem hagyja békén az olvasót, és csak súgdossa, hogy “mi van, ha mégsem…?” – nos, a Dennis Lehane regényéből készült Martin Scorsese-film pontosan ezzel a trópussal igyekszik megteremteni a feszültséget és értelmet adni a történetnek, ráadásul okosan építkezve, hibátlanul adagolva a képeket és verbális információkat. A film persze közismert klisékből építkezik mind narratív, mind képi szinten, ám valahogy a kombinációk nagyon is működőképesek, és az elejétől a végéig képesek fenntartani az érdklődést és a feszültséget. Az álomjelenetek vizuális megjelenítése nagyban épít Robert Richardson kézjegyeire, nem csodálkoznék, ha Scorsese egyszerűen ráhagyta volna a kompozíciót itt-ott, bár a néhol túlstilizált, agyonesztetizált képek még beleférnek abba a szerksztésbe, ami néhol egészen Pabst álomszekvenciáját vette alapul – rémálmoknak kétségtelenül jól sikerültek, és a film vége felé egyre inkább sikerült is az álom és a vélt valóság képi megformálásait összemosni – csak hogy tényleg ne lehessen biztos benne az ember, hogy melyik szekvencia a valós ontológiai talaj.

Bővebben…

Standard