digitális, web

#nemkamu: az álhírekről

[Úgy szokott kezdődni a nap, hogy Palatinus Dávid Leventével Messengeren megosztunk valami olyan tartalmat, ami beindít egy erőteljes gondolati reflexiót, és görgetjük, görgetjük, adunk hozzá értelmezési horizontokat, hol pedig csak morzsákat, majd mindig megállapítjuk, hogy ezt meg kéne írni, le kéne jegyezni, és persze minden alkalommal felmerül, hogy vajon egy chat beszélgetésre hogy a francba lehetne hivatkozni. (Tényleg, hogy?) Most erőt vettünk magunkon, és a beszélgetést kifésültük, hogy egy bejegyzés születhessen belőle: ha működőképes a formátum, ezen a vonalon kísérletezünk tovább. Első ilyen állomásunk, avagy a DZ-PDL pilot, az álhírek természetrajzát boncolgatja: nem mellesleg bemelegítésnek tekinthető a november 6-i rózsahegyi pódiumbeszélgetésre (erről később), ahová már most annyi témát listázunk szerintem, hogy jaj nekünk, ha végig akarnánk menni rajtuk. Szóval: az álhírek, a post-truth, és ami ezzel kapcsolatban hirtelen eszünkbe jutott.]

DZ: Rengeteget beszélünk manapság a post-truth korszakáról, arról, hogy vajon hogy vagyunk képesek hinni az álhíreknek, vajon miért kattintunk minden hülyeségre, és miért tudnak az áltartalmak elbizonytalanítani bennünket olykor-olykor. Mi lett az igazsággal, mi lett a józan ésszel, a racionalitással, és vajon tényleg Trumpnak és a Brexitnek köszönhetjük azt, hogy már magunk sem tudjuk, mi igaz és mi nem? Tényleg a közösségi média bűne, hogy meginogtunk kissé?

Ha hihetünk Fredric Jamesonnak, akkor azt mondhatjuk, hogy egyrészt a történelemmel való viszonyunk fokozatos megszűnése, valamint az érzelem hanyatlása ürügyén beköszöntő laposság az, ami megakadályozza azt, hogy bármiféle mélyebb igazságot képesek legyünk feltárni. Egészen konkrétan beszél a laposságról (pl. kétdimenziós képernyők, lapos, tükröződő felületű felhőkarcolók stb.), melynek esztétikai-kulturális dimenziója azonban jóval túlmutat azon, mintsem hogy szimpla manifeszt jelenségként értékeljük őket. Valamiféle skizofrén törés okozta blokk keletkezik a jelölőlánc működésében (itt persze már Lacanra utal, lehámozva meglátásainak klinikai-analitikai kontextusát), melynek következtében már nem a történetiség relációjában értelmezhető igazság (vagy hamisság) fogalmai az operatív kifejezések, sokkal inkább valami letaglózó affektív (magyarul érzelminek fordították, de azért az affect nem egyenlő az emotionnel) túlcsordulás (akár negatív, akár pozitív irányban) irányítja a jelen megértését.

Bővebben…

Standard
könyv, kult

Posztmodern találkozások: az elmaradozó randevú

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sorozat, ami a “Posztmodern találkozások” sokat sejtető címét viselte magán – hogy olvasócsalogatóként vagy inkább billogként, azt ki-ki döntse el maga, mindenesetre az Alexandra kiadó elképesztően olcsón árult (~300,- Ft) importjaként tűnt fel a polcokon, vékony, zsebméretű tudós értekezéseket rejtve az eredeti kiadásoktól örökölt borítókép mögött. Egyszer egy könyvesboltban böngészgetve (igen, kedves gyerekek, volt idő, amikor az emberek még tényleg elzarándokoltak egy olyan épületbe, aminek a homlokzatán többnyire a “Könyvesbolt” felirat szerepelt, és tényleg böngészgettek az írott portékák között – a szerk.) egy kedves eladó megkérdezte, mit keresek, segíthet-e, mire véletlen azt mondtam, köszönöm, már meg is találtam – ami azért a posztmodern találkozások sorozatról lévén szó, picit furcsán hat, de hát tényleg ez történt. Azon nyomban bevásároltam az akkor fellelhető kötetecskéket (Derrida és a történelem végeFoucault és a többszörös nemi identitás elmélete, illetve Wittgenstein és a pszichoanalízis), és gyanakodva kérdeztem az eladót, hogy valóban ilyen olcsón mérik-e itt ezt a terméket? Utánanézett, majd megnyugtatott, hogy igen, tényleg ennyibe kerülnek a füzetek – “míg meg nem szüntetik a sorozatot”, tette hozzá vészjóslóan. És – mint minden valamire való vészjóslat – be is jött, szép csöndben, gondolom, az érdeklődés teljes hiányában, megszűnt ez a remek sorozat (azért jött még Einstein és Nietzsche is), pedig az Icon Books még köpte az ötletes címeket: Donna Haraway and GM Foods, Lacan and PostfeminismHeidegger and the NazisFreud and False Memory SyndromeDawkins and the Selfish GeneDarwin and FundamentalismChomsky and Globalisation, Lyotard and the Inhuman, vagy éppen az Umberto Eco and Football mindenképpen megérne egy misét.

Azon morfondírozom, hogy ha anno 300 forint körüli árazással valamiért megérte az Alexandrának ezt a sorozatot bevezetni, vajon akár egy picit hozzáadva az összeghez (mondjuk legyen 500,- Ft) nem lenne értelme ezt a tanulmánysorozatot e-könyvben megvalósítani? Nem egyesével vásárolnák az érdeklődők, hanem csomagban, az egészen biztos (ugyanis ezek a dolgok vagy érdeklik az embert, és akkor nagyjából mindegyik érdekli valamennyire, vagy abszolút nem, dehát nem is kell mindenkinek célcsoportot játszania)!

Standard
mellesleg

Žižek kukázik

Szilárd hívta fel a figyelmemet az alábbi gyöngyszemre, amely a Žižek! című filmet is jegyző Astra Taylor Exmined Life: Philosophy is in the Streets című dokumentumfilmjéből származik. Több jelentős gondolkodó is feltűnik és különböző problémát feszeget, természetesen saját elméleti-kritikai keretei között (pl. Avital Ronell, Judith Butler, Cornel West), de nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy lássuk, Žižek ismét viszi a show-t – azért ez a szeméttelepi filozofálgatás igen hatásos.

Standard