film

A Nagy Mafla, a Matriárka, és a Védekező Ösztön

The Blind Side Előre szólok: kicsit fanyalogni fogok. A The Blind Side csakis azért került fel a megtekintendők listájára, mert a fránya Oscar® miatt mégiscsak illendő – bár azt már előzetesen is éreztem a sztori alapján, hogy nem fedi az ízlésvilágom a film által kínált tematika ilyeténképpeni realizálását. Becsülettel megnéztem, és csak megerősíteni tudom: tényleg nem nyert (nálam). Félreértés ne essék, nincs komolyabb baj a filmmel, nyilván szerethető is lehetne, de számomra azon túl, hogy egy hányatott sorsú, finoman szólva sem kiemelkedő okos, ámbár igen szeretetreméltó fekete srác sportbéli felemelkedését egy brutálisan politikailag korrekt (és ha még nem lenne elég, valódi történet alapján idevarázsolt) környezetbe és családba integrálva, egy matriárka által vezérelve különösebb narratív csúcspontok és meglepetések nélkül bemutassák, nos ezen túl tényleg nem tudok mit hozzátenni. Sandra Bullock teljesen profin hozza a profiljába nem nagyon igazodó figurát, tényleg jó színésznő, akárki akármit is mond, de az állandóan moslygós és érthetetlenül nyugis férj már kevéssé illik a képbe, és az egész PC-máz furán anakronisztikus már (no persze, a fesztiválzsűrik még mindig szeretik az ilyesmit, gondolom).

Bővebben…

Standard
film

Vihar a pszichében

Egyszer régen én, Csuang Csou azt álmodtam, hogy pillangó vagyok, csapongó pillangó, amely szabadnak és boldognak érzi magát, s mit sem tud Csouról. Hirtelen azonban felébredtem, és íme, én voltam az, a valóságos Csou. Most aztán nem tudom, vajon Csou álmodta-e, hogy pillangó, vagy talán a pillagó álmodja éppen, hogy ő Csou?
(Tőkei Ferenc fordítása)

Viharsziget Csuang Csou álma nem egyedi eset, és bizonyos műfajok előszeretettel nyúlnak az itt taglalt narratív csavarhoz, hiszen kitűnő lehetőség arra, hogy a külső és belső nézőpontot, az objektív és szubjektív fókuszt a néző szeme előtt cserélgessék, aminek az lesz a hatása, hogy az ember hátán a hideg futkos, és már ő maga sem biztos abban, hogy a leleplezést követően minden rendben van-e. Philip K. Dick is erre játszik rá tömérdek művében: hiába mondja a regény, hogy most akkor minden rendben, megérkeztük arra az ontológiai szintre, amit stabilnak és valóságnak nevezünk, a kisördög nem hagyja békén az olvasót, és csak súgdossa, hogy “mi van, ha mégsem…?” – nos, a Dennis Lehane regényéből készült Martin Scorsese-film pontosan ezzel a trópussal igyekszik megteremteni a feszültséget és értelmet adni a történetnek, ráadásul okosan építkezve, hibátlanul adagolva a képeket és verbális információkat. A film persze közismert klisékből építkezik mind narratív, mind képi szinten, ám valahogy a kombinációk nagyon is működőképesek, és az elejétől a végéig képesek fenntartani az érdklődést és a feszültséget. Az álomjelenetek vizuális megjelenítése nagyban épít Robert Richardson kézjegyeire, nem csodálkoznék, ha Scorsese egyszerűen ráhagyta volna a kompozíciót itt-ott, bár a néhol túlstilizált, agyonesztetizált képek még beleférnek abba a szerksztésbe, ami néhol egészen Pabst álomszekvenciáját vette alapul – rémálmoknak kétségtelenül jól sikerültek, és a film vége felé egyre inkább sikerült is az álom és a vélt valóság képi megformálásait összemosni – csak hogy tényleg ne lehessen biztos benne az ember, hogy melyik szekvencia a valós ontológiai talaj.

Bővebben…

Standard
film

Pénzéhes pénzszállítók

A szállítmány A Hollywood visszahódítására irányuló szervezkedésünk egyetlen kézzel fogható eredményeként elkönyvelhető Antal Nimród egy olyan színészgárdát instruálhatott A szállítmány forgatásakor, amellyel nagyot bukni valószínűleg nem lehet, még akkor sem, ha egy pontosan kiszámolt és adagolt másfél órából legalább negyven percig, vagyis a játékidő feléig az égadta egy világon semmi, de tényleg semmi nem történik: pontosabban éppen annyi, amennyit egy bátor húzással maximum tíz percbe lehetne sűríteni. Értem én, hogy valójában az indítékokat és a kontextust igyekszik a film megalapozni és bemutatni, de egy ilyen jellegű, később is inkább az akcióra, a feszültségre építő vállalkozásnál ez bizony indokolatlanul elvesztegetett idő, arról nem is beszélve, hogy aránytalanná, kiegyensúlyozatlanná teszi az egész projektet. Az első rész (bocs, sajnos két, markánsan elkülönülő filmet, na jó, tételt láthatunk) ráadásul dialógusban sem igazán erős: olyannyira elcsépelt mondatok és helyzetek sorjáznak egymás után, hogy már éppen menekülni kezdtem az Elhagyott szoba felé, hogy felidézzem, ott hogy játszott el a rendező oly bravúrosan a hasonló közhelyekkel úgy, hogy az még élvezetes is volt. Félreértés ne essék, Antal Nimród semmivel nem tud kevesebbet, mint Hollywoodban szokás – szerintem épp ellenkezőleg, legalábbis az eddigi megmozdulásai erre engednek következtetni. Na ahhoz képest A szállítmány minimum egy ziccer kihagyásával ér fel.

Bővebben…

Standard
film

Kondenzcsík mentén

Egek ura Ha valahogy magyaráznom kellene, mi alapján adom a voksom egy filmre, és mi alapján szapulok másokat (jellegzetesen konzekvencia nélkül), akkor talán úgy lehetne megközelíteni a kérdést, hogy azok a filmek tudnak megfogni, azok tudnak meggyőzni, elvarázsolni, “megvenni”, amelyek a lehető leghétköznapibb, legbanálisabb cselekménysort, pillanatot is úgy tudja megragadni és feldolgozni, hogy többé nem tudok a korábbi módon viszonyulni hozzá, mert szükségszerűen megváltozik maga a cselekmény/pillanat is a reprezentáció okán. Ezen gondolkodtam, amint George Clooney módszeresen pakolja a bőröndjét, ahogy húzza a zippzárt, ahogy egy táncba illő mozdulattal piruettre invitálja a csomagot. Jason Reitman rendező nem alkalmaz semmi CGI-effetet, nincs digitális kamera, amely a zippzár fogainak összekapcsolódását futattja le a szemünk előtt: kizárólag a vágás eszközével élve tud egyszerre komikus és végtelenül lendületes kontextust varázsolni, ami még magát a szájbarágós ismétlést is teljesen feleslegessé teszi. Reitman atmoszférája pedig nagyban kedvez a színészeknek is, akik visszafogott, ám rendkívül pontos játékkal hálálják meg az előkészítést, és a nagy rohanásban, a rideg, embertelen környezetben képesek embereket formálni egy-egy rezdülésükkel.

Bővebben…

Standard
film

Bosszúból megfelelt

Törvénytisztelő polgár Klasszikusnak mondható kérdést feszeget a Törvénytisztelő polgár című film, mégpedig azt, hogy ha tudjuk, hogy mi az igazság, akkor a jog, amely az igazság védelmét kellene szolgálja, vajon miért ad sokkal több kibúvót az igazság ellenében, mint kellene, vagyis miért bástyázzuk magunkat körül mindenféle paragrafussal, ha azok ahelyett, hogy segítenének bennünket az igazság kiderítésében, védelmében, illetve a bűnös-bűnöző kellő fokozatú elítélésében, vagyis a büntetés megállapításában, inkább csak kiskapukat nyitogatnak lépésről lépésre, lehetetlenné téve a bizonyítást? Vannak olyan filmek, amelyek ezt a triviális, ám mindenkit foglalkoztató kérdést meglehetősen cizelláltan igyekeznek feltárni, és vannak olyanok is, amelyek slendrián módon, a tematika leple alatt valami olcsó, morális tónussal átitatott mócsingot próbálnak lenyomni a néző virtuális nyelőcsövén – a Törvénytisztelő polgár valahol a kettő között ingadozik, néhol ígéretes, néhol borzalmasan slendrián jelenetekkel előhozakodva. Mert mindamellett, hogy kifejezetten ötletes és jól átgondolt bosszúhadjáratot tár elénk a film, a rettentően bugyuta és agyonjáratott klisékkel és a feltűnően inkongruensre sikerült karakterizációval sajnos középmezőnybe húzza vissza a történetet, amin az sem segít, hogy Jamie Foxx folyamatosan ráncolja a homlokát.

Bővebben…

Standard
film

Férfias játék

A bombák földjén Igaz, még 2008-ban készült, de leginkább – előrebocsátom, teljesen méltatlanul – az ex-férj (Cameron) nagy dobása (Avatar) és a nagy dobásnak prognosztizált díjeső elmaradása kapcsán kezdtek el beszélni A bombák földjén című, Katheryn Bigelow által rendezett filmről, pedig mindkét alkotást abszolválva inkább fordítva lenne jogos előhozakodni a vélt magánéleti rivalizálással, ugyanis nem egy ligában játszik a két film. Bigelow számomra már A halál napjával meggyőzött arról, hogy nem csupán érti a dolgát, de megvan benne az a bizonyos szikra, amitől a legpuritánabbnak tűnő jelenetszerkezetet is úgy tudja megcsinálni, mint kevesen, de az általam nem különösebben kedvelt háborúsdis-irakis műfajhoz is sikerült most olyat hozzáadnia, aminek majd’ minden beállításáért érdemes kapaszkodni a székben. Merthogy kapaszkodni kell: olyan feszültséget teremt pillanatok alatt, hogy csak a film közepére érvén enged a tempóból, ahol érzésem szerint egy kicsit túlságosan is elengedi a gyeplőt, és a pattanásig feszült, megdöbbentő óra után az ember már szinte megőrül attól, hogy semmi nem történik. Lehet, hogy ez volt a cél persze, tekintve a felütést, amely a háború addiktív mivoltát jelöli ki tematikának, így szerencsére lemondhatunk a szokásos, kötelezőnek mondható moralizálásokról is: talán mi magunk is belekóstolunk abba az adrenalinlökettel kibélelt függésbe, ami hősünket vezérli. Szóval ettől a látszólagos ritmusvesztéstől vagy aránytalanságtól eltekintve Bigelow olyan klausztrofób teret képes létrehozni a sivatag kellős közepén, amiért máris díjat érdemelne, és olyan kitűnő érzékkel tartja fenn a süket feszültséget, hogy az már-már félelmetes.

Bővebben…

Standard