film

Óvodai zsarnokság, avagy játékos háború

Tegnap Mátéval megtekintettük a várva várt Toy Story 3-at, mégpedig a mostanra szinte obligát 3D-ben, és bár Buzz Lightyear-os figurával díszített üdítős pohár már nem volt, azért sikerült megkaparintani az utolsó Woody-sat, így az első akadályt vettük. A második akadály általában a 3D-s szemüveg: valami kiismerhetetlen okból a gyártók (vagy épp mindig az a  mozi, amelyet útba ejtünk) még nem jöttek rá arra, amire mondjuk a napszemüveg gyártók már évtizedekkel ezelőtt: a gyereknek nem akkora a fejmérete, mint a felnőttnek. Következésképpen meglehetősen körülményes dolog egy felnőtt méretű, egyébként is órmótlan kiképzésű 3D-s műanyagizét ráformázni a gyermek fejére – ezen mondjuk józan ész birtokában nem lenne rossz dolog változtatni. Hogy a 3D-s ügyet gyorsan rövidre is fogjam: nem a Toy Story 3 az a film, amelyet 3D-ben kell látni – megkockáztatom, totálisan felesleges 3D-ben megnézni, ugyanis a mélység-élesség hangsúlyosabbá tételén túl egyszerűen nem találtak neki funkciót, nem volt elképzelés mögötte sajnos. Szapulhatjuk az Avatar-t, de ott legalább nagyon is ki volt találva, miért muszáj 3D-ben nézni az egészet. Ha sikerül a 3D kérdésen túllendülni, akkor el lehet mondani, hogy a Pixar ismét kitett magáért, és okosan felépített, zsáner-referenciákkal és áthallásokkal rendkívül ügyesen megtűzdelt játákidőt biztosít kicsinek és nagynak egyaránt.

Bővebben…

Standard
film

A svéd modell

Egészen kellemes meglepetés azt látni, hogy egy svéd filmnek ekkora hájpja van, mint amit most A tetovált lány kapcsán észlelhetünk, de már az elején szögezzük is le: alapvetően meg is érdemli. Én ugyan nem látom éreztem azt a mindent elsöprő forradalmi újdonságot, amit többen is többféle megközelítésben emlegetnek, de egy nagyon élvezhető, kifejezetten profi munkát kap a néző. Persze értem én, hogy a Millennium-trilógia első részének adaptációja most egyfajta Dan Brown-vonulatot helyettesít a könyvipar megmentőjének is titulált amerikai szerző teljes ötlettelenségének és kifulladásának láttán, amire ráadásul a svéd szerző, Stieg Larsson hirtelen, korai halála is rendesen rásegített, ám mindezeken túl a filmadaptáció magában maximum üde színfoltot képvisel azzal a természetességgel és a néhol vele járó sutasággal is, amit Hollywood eleddig csupán importált rendezőkkel tudott elérni. Amit mindenképpen ünnepelhetünk a film kapcsán az egy olyan filmgyártás jeladása, amelyről valljuk meg őszintén, még akkor is keveset tudunk, ha néha látunk felőlük egy-egy filmet: a svédeknek (oké, a rendező dán, de akkor is) már megint sikerült egy kendőzetlenül, keresetlenül őszinte, önkritikus és önreflexív történettel előrukkolni, amelyet véletlenül sem próbálnak meg annak feltüntetni, amit a hollywoodi remake-től várhatunk majd (igen, lesz remake, ráadásul azért lesz érdemes kivárni, mert az a Fincher fogja rendezni, akinek néhány stílusjegyét bizony felfedezni vélheti a néző A tetovált lány adaptációjában is!).

Bővebben…

Standard
film

Ludwig van Ayers

A szólistaVan valami őrült dimenziója a matematikának és a zenének, ami unos-untalan táptalajt szolgáltat végtelenül emberinek nevezett történetek fabrikálásának – persze mindig a normalitás oldalán elmesélve, pláne ha filmről van szó. Talán a bonyolult rendszerek, amelyeket a két terület (a görögöknél még művészet volt ugyebár mindkettő, talán nem véletlenül) működtet, az a betekinthetetlen világ, amelyet csak a beavatottak, a megszállottak ismernek, vonzza az embert, aki csak egy ici-picit akar érteni az egészből, számára már az is egy új világ. Steve Lopez Los Angeles-i újságíró téma után kutatva, véletlenül találkozott Nathaniel Anthony Ayers-szel, aki zavaros hadarása közepette megemlítette a Julliard szót, amit nyomnak vélve Lopez kideríti, hogy Nathaniel tulajdonképpen egy páratlanul tehetséges, mi több, zseniális, ám segítségre szoruló zenész, aki az ígéretes indulást követően egyszerűen eltűnt. Lopez segítségével a Beethoven-megszállott Nathaniel a figyelem középpontjába kerül, a skizofrén állapotban lévő zenész istenként tiszteli őt, de ahogy az lenni szokott az emberi történetekkel, még Hollywoodban sem tud minden teljesen happy end lenni. Nem, tragédia nem történik, sőt, valójában minden rendben is van, de feloldozást, tanulságot soha nem az őrület oldalán vonhatunk le, csak a nagyon is hétköznapi, a normalitás keretei között mozgó fő narratív nézőpont alapján: így bár Nathaniel élete valóban pozitív fordulatot vesz, tulajdonképpen Lopez morális fejlődéséről szól ez a történet.

Bővebben…

Standard
film

Szürkeségbe burkolózó paktum az ördöggel

Emlékszem, anno szóbeli vizsgán húztam Oscar Wilde regényét, a Dorian Gray arcképét angol irodalomból, és annyi mindent össze tudtam hordani róla, hogy úgy kellett leállítani. Nem önmagam ajnározása ürügyén mondom, sokkal inkább azért, mert a szöveg hihetetlen gazdag, fantasztikusan míves szövésű narratíva, mondatonként beindítja az olvasó agyát, lehetetlen semleges olvasmányélményként letudni. Naná, hogy az ördöggel paktumot kötő ártatlan ifjú története megragadta a filmkészítők fantáziáját is, és több próbálkozást követően most a Narnia krónikái második részéből megismert, Caspian herceget alakító Ben Barnes személyében meg is találták az új évezred Dorian-jét, aki azonban azon túl, hogy statikus objektumként végig pózolja a filmet, sajnos vajmi keveset tud Gray karakteréből felvillantani. Nem úgy Colin Firth, aki egyenesen tobzódik a cinikus Lord Henry szerepében: Firth talán sohasem volt ennyire erős, ennyire mindenkit és mindent elsöprően élvezetes – bár ez az aránytalanul profi alakítás most aránytalanná is tette az adaptációt, hiszen vibráló jelenlétén túl sajnos csak szürkeség, stázis, és az ügyes képi megoldásokon valamint az egyébként jól eltalált zenén túl meglepő üresség tárul a vizslató szem elé. Látszik az igyekezet, hogy a fantáziával játszó sztoriból egy izgalmas, cselekménydús thrillert csináljon a filmkészítő, ám sajnos tényleg csak az erőlködés látszik.

Bővebben…

Standard
film

Kétségtelenül indokolatlan

Beyond a Reasonable Doubt Ha valaki remake-et készít, azzal kétféle célja lehet: vagy pénzt akar kicsiholni egy új nézőgenerációból a korábbi alkotás szélárnyékában utazva, vagy át akarja értelmezni az előd tematikáját, netán formanyelvét, esetleg egyszerűen a történetet, vagy – és nyilván ez a legritkább eset, mert ehhez már bizonyos fokú átgondoltság is dukál – mindkét cél ott lebeg a filmkészítő szeme előtt, mert mondjuk ambíciózus. Mindez hatványozottan igaz, ha egy filmtörténeti jelentőségű alkotásával próbál szerencsét korunk rendezője, és teszem azt éppen Fritz Lang Kétségtelenül indokolt című drámáját kaparja elő. Peter Hyams nem kevesebbre vállalkozott tehát, mint hogy Lang klasszikusát a jelenbe helyezve apróbb kontextuális váltással “updaptálja” – sajnos maximum a lelkesedésre futotta, mert a film anélkül sem igazán maradandó élmény, ha nem hasonlítgatja az ember az 1956-os eredetivel, mert azon túl, hogy vélhetően a költségvetés nagyobb hányadát felemésztő Michael Douglas egymaga csupán két mondat hanglejtésével lemos mindenkit a vászonról (jaj, elnézést ezért az épületes képzavarért, de nem lehet ezt rendesen elmondani), sajnos többre nem futotta. A cselekményt kapkodás, esetlegesség jellemzi, olyan, mintha forgatás közben kellett volna kifundálniuk, hogy mire van pénz és mire nincs, és ennek megfelelően gyártották volna le az egyes jeleneteket, amelyek így mind intenzitásukban, mint ritmusukban kifejezetten amatőr hatást keltenek, súlytalanok, eltévedtek.

Bővebben…

Standard
film

Így neveld a gyereket 3D-re

Így neveld a sárkányodat Kristálytisztán emlékszem első háromdimenziós moziélményemre, amelyet a makói moziban volt szerencsém végigülni: tulajdonképpen arra várt a vágyakozó tekintetét színes celofánnal megspékelt papírszemüveggel eltakaró közönség, hogy a 3D-s trash-movie (csak hogy pontosan legyünk, erről a filmtörténeti mérföldkőről van szó) végén egy dárda hegyén egyensúlyozzon némi zsigertekervény, és ez persze a térhatás következtében lehetőleg a szemünk előtt történjen – másra nem nagyon volt jó az egész. A mai gyerkőcök viszont már olyan technológiával kibélelt filmélmények közül válogathatnak, amelyben a térélmény, a három dimenzió összjátéka minimum természetes adalék, vagy méginkább feltét, amit kedvünkre kérhetünk, vagy elutasíthatunk: ha nincs kedvük felnőtt fejre méretezett műanyag szemüveggel egyensúlyozni a másfél óra alatt, akkor a 2D-s előadást választják (bizony, már ezt is jelölik a programban – lassan lehet, hogy már csak ezt fogják jelölni!). Az Így neveld a sárkányodat esetén érdemes azért a 3D-vel kísérletezni, mert egyáltalán nem produkál fejfájdítós tüneteket, nem teszi próbára a szemet, szépen, finoman bánik a mélységgel, így igazi, 3D-be bevezetőként is működik, arról nem is beszélve, hogy maga a tartalom sem kullog a látvány mögött. Persze, klisékből itt sincs hiány, de okosan, meseszerűen szövögetik az alkotók a sztorit, profin, emészthetően tartva az arányt a nevelés és a szórakoztatás között, ami már önmagában is kiemelkedő tettnek számít.

Bővebben…

Standard