film

“Ich bin Matuwagen”

Sajnos James Cameronnak már megint igaza lett: jönnek, mit jönnek, ömlenek a 3D-s filmek, és az ember egyszerűen nem érti, minek. Merthogy attól, hogy valami 3D-ben nézhető, még nem lesz olyan igazi 3D-s film – és sajnos, tetszik vagy sem, az Avatar eddig felülmúlhatatlan mind kidolgozottságban, mind indokoltságban, bár hamarosan már 4D-s mozi is érkezik (?!). Így esett, hogy a Verdák 2 – ami cselekmény szintjén csupán azért nevezhető második eresztésnek, mert feltűnnek benne itt-ott ismerős figurák, egyébként sajnos meglehetősen erőltetett a kipufogófürdői háttér az összes verdával együtt, hiszen a történet egészen más vonalon zajlik – csupán részben tud megfelelni a felé megmutatkozó elvárásoknak, és egyik tekintetben sem a 3D ürügyén. Igazi kémtörténet ez, amolyan dzséjmszbondos vonalon, klasszikusan menő brit titkosügynök-verdával és csillogóan menő hi-tech japán verdával, valamint az elmaradhatatlan, bukdácsoló, ám ebből lehengerlő bájat merítő négy-bal-kerekes rozsdás tragaccsal. Persze tompítva, Pixar-Disney-hez simítva, de kémsztori keretezi a gyorsasági futamokat, ráadásul némi zöld üzenettel megspékelve: igen, már az óvodásnak is illik véleményt formálni az alternatív üzemanyagok jövőjéről!

Tovább

Standard
digitális, publikáció

Pixelhősökről a Filmvilágban

Ma jelent meg a Filmvilág hasábjain Beregi Tamás Pixelhősök című vaskos kötetéről szóló recenzióm, amiben igyekszem összefoglalni – összességében igen pozitív – véleményemet, és ezúton üzenem is mindenkinek, hogy sasolja a könyvet (és persze a hozzá tartozó DVD-t), mert érdemes-érdekes, tényleg hiánypótló, színes, olvasmányos, és minden – apróbb – hibájával együtt is nagyon szerethető és jól használható kiadvány! Minderről bővebben tehát a Filmvilágban!

Standard
film

„Tronkövetelő”: digitalizált ödipalizáció

Becsület szavamra, szeretni akartam a Tron: Örökség című filmet, persze valószínűleg azért, mert annak idején belém égett néhány kép a Tronból, még ha maga a film nem is ragadott meg igazán. Abban bíztam, hogy ezt a filmtörténeti örökséget komolyan véve a narratív örökség is felnő a hátrahagyóhoz, hiszen az a digitális technológia, amelyet ma Hollywood be tud vetni egy alapvetően digitális kontextus megalkotására, fényévekre van attól a minimalizmustól, amit az előd fel tudott mutatni – azt reméltem, végre megtalálja a téma a számára legkedvezőbb formát, és a technológia végre ki tudja bontani a történetet úgy, ahogy illik. Sajnos hiú ábránd maradt mindez, mert az új Tron nem követeli a trónt – még arról is lemond, amit a nyolcvanas években kivívott. Olyan, mintha az öreg Flynn (Jeff Bridges) továbbra is eltemetve-elfeledve meditálna valahogy a kódok alkotta diegetikus-digitális térben, és meggyőződéssel bólintana felénk: azt csináljuk, hogy nem csinálunk semmit. Nagyjából ezt a filozófiát követte a Disney égisze alatt elkészült film alkotógárdája is – így a néző leginkább szétunja a fejét, vagy feszeng, vagy szimplán értetlenkedik, és már a film nézése közben is azt a néhány akciódús jelenetet pergeti le újra és újra a fejében, amit korábban látott. Hiába, sajnos ritmustévesztés áldozata ez a dolgozat a maga egyébként is feleslegesen nyújtott két órányi játékidejével.

Tovább

Standard
film

Igenemberek, igen, emberek!

Nem, nem a Jim Carey-féle vígjátékról van szó (csak hogy nemmel indítsam a csupa igenes bejegyzést), bár komikus elemek jelen esetben is nagy számban fordulnak elő, ám kicsit karcosabb formában. A Yes Men duója (őrült, de igazán szeretni való figurák) világméretű médiahackelést folytatnak, őrült hoax-okat dobnak be, mindezt pedig azért, mert elegük van a képmutató, profitorientált, az embereket eltipró üzleti-gazdasági magatartásból. Nem, nem Michael Moore epigonok ők, egyrészt finoman adagolják az ideológiát, sokkal inkább a józan ész diktátumait sorolják, és az emberséget helyezik előtérbe – ezzel magyarázzák az óriásvállalatok és államszervek elleni fellépéseiket. A fellépések pedig igen nagyot szólnak, minthogy minden esetlenségük mellett is fantasztikusan kreatív srácok az Igenemberek, akik ártatlan arccal égbekiáltó baromságokkal igyekeznek cukkolni a közönséget – aztán ők döbbennek meg leginkább, amikor a nyilvánvaló hülyeségről szakemberek elkezdenek okosakat mondani, elkezdik komolyan venni a sületlen innovációkat, magukévá teszik az ellenük irányuló, saját ostobaságukat kifigurázó ötleteket.

Tovább

Standard
film

Kinek és minek – egyél, szeress és imádkozz, hogy valaki megnézze

Furcsa dolog azzal kezdeni egy alapvetően pozitív, feltöltődésre sarkalló intencióval készült alkotásról írni, hogy tulajdonképpen semmi pozitívat nem tudok mondani. Lelkiismeret furdalásról nincs szó, mert ehelyütt nem egy olyan filmről van szó, amely megpróbálta ugyan a hozzáadott értéket felmutatni, csak a csetlés-botlás nem engedte ezt kifejezésre juttatni – itt ugyanis az elejétől kezdve egy házi feladat jelleggel bemutatott kötelező körről van szó, amit jobb érzésű szakember ki sem ad a kezei közül. A regényként nagy sikerű, Elizabeth Gilbert által elkövetett Eat, pray, love, azaz Ízek, imák, szerelmek (mily furcsa is a magyar nyelv, hogy az eredetileg cselekvés orientált angol címet passzív, a cselekvőtől eltávolított főnevekké silányítja – nincs gond egyébként, ugyanezt teszi Hollywood is, ami már csak azért is furcsa, mert ugye az álomgyári portékák elvileg alapvetően cselekményközpontúak) egy vívódó nő spirituális felépülését mutatja be, azt, ahogyan kilép megszokott és beszűkült világából, és elindul egy éves útjára, amelynek végére azt a célt tűzi ki, hogy megtalálja önmagát. Tegyük félre az ilyesféle lőzungokkal teli mondások iránt megnyilvánuló görcseinket, ám legyen, de ha már filmről van szó, akkor tessék velem elhitetni, hogy ez így menni is fog, Hollywood vesse be diegetikus kung-fu-ját, kápráztasson el, hogy úgy mondjam, etesse meg velem, szerettesse meg velem, hogy imádkozzak a folytatásért. Mondanom sem kell, a dolgozat elégtelenre sikerült. Elaludtam ugyanis.

Tovább

Standard
film, könyv

Év végi – év eleji zanza

Happy New Year (photo copyright by Prince Charles Cinema)Az ünnepi belassulásban kissé elmaradtam – mármint nem igazán (értsd: sehogyan sem) jeleztem, mi minden kulturális termék került elibém, és hogy miként is vélekedem róluk, így most a teljesség igénye nélkül, néhány keresetlen szóval illetném ezeket. Kezdjük az olvasmányokkal: bár kétségtelen, hogy az év lezárása jóval több dolgozatot, zh-t illetve szakdolgozatot tartogatott sajnos, mint tervbe volt véve, így kevés idő jutott a betűfalásra, azért néhány könyvet csak sikerült abszolválnom. Az egyik egy újrázó: Stephen Fry Csináljunk történelmet című kötete kötelező olvasmány, többször is megjegyeztem már, most is csak arra tudok mindenkit buzdítani, hogy ha eddig ódzkodott is ettől az ürgétől, akkor többet ne tegye – legyen számára 2011 Fry éve (ez most úgyis divat – minden év valaminek az éve… mondjuk nálam 2011 valószínűleg 2011 éve lesz, de ezt csak félve merem leírni, bár el tudom képzelni, mekkora Facebook fan page lájk-halmazt lehetne egy kis kitartással egy ilyesmi köré rittyenteni…)!

Tovább

Standard