könyv, tv

Castle: sorozza a krimit

Gondolom, nem kell túlságosan belemerülni a Castle című sorozat ismertetésébe, elég hozzá annyi, hogy igen jól eltalált karakterek felettébb jó dialógusokkal szórakoztatják a nézőket, miközben a CSI-okon edzett bűnügyi receptoraikat is messzemenően kielégítik. Honi adásmenetben most értünk a 2. évad azon pontjához, ahol egy meglehetősen érdekes helyzet alakult ki: egy sorozatgyilkos Nikki Heatnek ajánlja gyilkosságait, és végül magára a fiktív Heat figura alapjául szolgáló hús-vér Beckett nyomozóra támad. Az epizódban feltűnően hangsúlyos szerepet kap a Heat Wave (Hőhullám) című regény, amelyből az FBI szuper kriptográfusait megszégyenítő módon (na persze…) hőseink pillanatok alatt megfejtik a titkos kódot, amivel a gyilkos kommunikál, és persze a néző már kezdi is a sirámjait, hogy tényleg, miért is nincs ilyen regény ésatöbbi, ésatöbbi. Csakhogy a sorozat alkotóinak szerintem legügyesebb fogása az, hogy mindez egy élménykiterjesztés kiterjesztéseként megnyilvánuló önreflexió: létezik ugyanis a regény, sőt, nem is csak ez az egy, hiszen az Amazon.com egy saját profilt is létrehozott a fiktív író (Richard Castle) valós regényeinek gyűjteményéhez! Bridge-nél olvastam a több szintű ontológiai felépítmény egyik alkotóeleméről, és gyorsan be is szereztem, így elmondhatom, aki a sorozatot kedveli, a regényben sem fog csalódni (szerencsére a szóban forgó epizódban rendesen bepromózták és ízelítőt is adtak belőle, de spoiler nem volt!), ráadásul sokkal inkább látni fogja, milyen alapja van a kollegiális élcelődésnek a továbbiakban. Ha nem lenne ilyen professzionálisan felépítve az egész, említésre sem lenne méltó a vállalkozás, ám a Castle alkotói kivételesen magas színvonalon megvalósított kiterjesztést hoztak létre, és felemelően élvezetes módon kezelik az egyes elemeket és összekapcsolásukat.

Standard
könyv

Budapesti összeesküvés, avagy az alternatív történelem tanulságai

Az ember akkor is szereti az összeesküvés-elméleteket, akkor is megborzong az aprólékosan összehordott történeteken, ha egyáltalán nem hisz bennük, pláne akkor, ha egyrészt saját környezetére vonatkoznak, tehát tud valamiképpen kapcsolódni a feltártakhoz, másrészt pedig – mint minden rendes összeesküvés esetében – ha a kiinduló ötlet, a történet magja rendelkezik némi valóságalappal is. Mindez hatványozódik, ha az adott történet olyan szinten reflektál a valóság mindennapjaira politikai és társadalmi szinten, hogy az már félelmetes – Adam LeBor pedig éppen ezt teszi Budapest Protokoll című regényében. Az egész projektet ráadásul az teszi még érdekesebbé, hogy a szerző nem egyszerű kívülállóként, külső szemlélőként, kutatóként ismeri Budapest és a honi illetve a környező országok helyzetét, hanem belülről, hiszen – főhőséhez hasonlóan – éppen egy angol nyelvű újság munkatársaként dolgozott hazánkban: ennek hozadéka az, hogy jól észrevehetően kiváló és felettébb pontos ismeretekkel rendelkezik a magyar pszichéről is. A Budapest Protokoll ebben a tekintetben nem csupán fikció, sokkal inkább – legalábbis végig ez volt az érzésem – látlelet, amelynek alternatív valóságsíkján nagyon is beazonosítható, jelen valónkra reflektáló mozzanatokat fedezhetünk fel: egy hazai olvasó számára ez már önmagában is thrillerbe illő, tessék elhinni.

Bővebben…

Standard
film

A svéd modell

Egészen kellemes meglepetés azt látni, hogy egy svéd filmnek ekkora hájpja van, mint amit most A tetovált lány kapcsán észlelhetünk, de már az elején szögezzük is le: alapvetően meg is érdemli. Én ugyan nem látom éreztem azt a mindent elsöprő forradalmi újdonságot, amit többen is többféle megközelítésben emlegetnek, de egy nagyon élvezhető, kifejezetten profi munkát kap a néző. Persze értem én, hogy a Millennium-trilógia első részének adaptációja most egyfajta Dan Brown-vonulatot helyettesít a könyvipar megmentőjének is titulált amerikai szerző teljes ötlettelenségének és kifulladásának láttán, amire ráadásul a svéd szerző, Stieg Larsson hirtelen, korai halála is rendesen rásegített, ám mindezeken túl a filmadaptáció magában maximum üde színfoltot képvisel azzal a természetességgel és a néhol vele járó sutasággal is, amit Hollywood eleddig csupán importált rendezőkkel tudott elérni. Amit mindenképpen ünnepelhetünk a film kapcsán az egy olyan filmgyártás jeladása, amelyről valljuk meg őszintén, még akkor is keveset tudunk, ha néha látunk felőlük egy-egy filmet: a svédeknek (oké, a rendező dán, de akkor is) már megint sikerült egy kendőzetlenül, keresetlenül őszinte, önkritikus és önreflexív történettel előrukkolni, amelyet véletlenül sem próbálnak meg annak feltüntetni, amit a hollywoodi remake-től várhatunk majd (igen, lesz remake, ráadásul azért lesz érdemes kivárni, mert az a Fincher fogja rendezni, akinek néhány stílusjegyét bizony felfedezni vélheti a néző A tetovált lány adaptációjában is!).

Bővebben…

Standard
könyv

Jóféle krimi

A dominó-elv A Krimiklub.hu kiadásában megjelenő kötetek közül először a klasszikusnak számító Adam Kennedy könyvet vettem kézbe, amelynek címe a rongyosra használt kifejezés: A dominó-elv. Feltűnően vékonyka kötet, igényes borítóval, és éppen utazáshoz méretezett paraméterekkel – ami persze a belbecsről nem sokat árul el, ám mégis fontos tényező lehet alkalomadtán. A regény vérbeli hard-boiled sztori, amit elég rendesen átitatott a szerző az összeesküvés-elméletek sajátosan klausztrofób, frusztrált atmoszférájával, aminek az lett az eredménye, hogy egy rendkívül feszes, mégsem erőltetetten pergő eseménysor elevenedik meg az olvasó szeme előtt, melynek lényege távolról sem maga a bűncselekmény elkövetése, vagy a híres áldozat kilétének boncolgatása: valójában soha nem derül ki, ki volt a célpont, vagy hogy ki irányítja az eseményeket, és főleg, hogy mi lehet az indíték. És mégsincs az embernek hiányérzete, mert könnyű belátni, teljesen mindegy, hogy ki és miért indítja el a folyamatot, a lényeg az, hogy az egyes ember hogyan illeszkedik az egészbe, és milyen lehetőségei vannak. Nem nagy titok: vajmi kevés. Ugyanis a dominó-elv lényege az, hogy ha az egyik dominó eldől, akkor bizony borítja a többit is. A minden téren klappoló terv egyfajta öndestruktív módon, dolga végeztével el is kezdi a dominók döntögetését – és valójában nem is tudjuk, hol áll meg. De nem is kell. Nagyszerű regény, kötelező olvasmány!

Standard
film

Film/színház

Mesterdetektív Kenneth Branagh már többször megpróbálta filmes közegben megvalósítani elképzeléseit, pláne ha W. Shakespeare adaptációiról volt szó, ám amellett, hogy többször sikerült is emlékezetes momentumot celluloidra vinnie, mindig ott van mesterkedéseiben a színház. Nincs nekem semmi bajom a színházzal, mindaddig, amíg színháznak is gondolja magát. Ám abban a pillanatban, hogy megjelenik a kamera, egy alapjaiban más szerkesztési logika kell, hogy életbe lépjen annak érdekében, hogy a kibontakozó történet filmként tudjon funkcionálni. Ilyenkor persze arra szoktunk gondolni, hogy ha már kamera és vágás van, máris filmszerűvé válik minden – de ez nem így van, és Branagh Mesterdetektívje ennek ékes példája. A rendező odáig elmegy, hogy erőltetetten olyan nézőponti beállításokat alkalmaz, amelyek mintha túlzottan is figyelmeztetni akarnák a nézőt arra, hogy amit most lát, az nem lehet színház. Pedig az. Nem rossz színház, meg kell hagyni, hiszen a remake remek lett, ha lehet ezzel a bugyuta szójátékkal élnem. Élvezetes kivitelezés, zseniális – bár néha kissé túljátszott – alakításokkal, néhol egészen ígéretes képi megoldásokkal, ám sajnos megmarad minden az ígéret szintjén.

Branagh kamerája ugyanis nem filmes kamera, hanem olyan, mintha egy ízig-vérig színpadi ember filmesen szeretné látni a színpadot: gonosz módon azt is mondhatnám, hogy a Mesterdetektív film arról, ahogyan a színház látja a filmet. Hiányzik ugyanis a képi dinamika, a mozgás, a mélység észlelése és megragadása: színházi frontalitásban fogan minden egyes perc. A trükkösnek szánt beállítások olyannyira igyekeznek tagadni mindezt, hogy talán nem is tűnik fel, hogy a kezdeti kísérletező beállítások, snittek után a meglehetősen egyszerű plánozással megoldott részekre kimerül a film, kimerül a cselekmény is – vége a játéknak. Furcsa ezt kimondani, de attól, hogy valaki kamera segítségével mutat meg egy történetet, attól, hogy néhol rendbontó, a filmesnél is filmesebb beállításokat alkalmaz (jelzem, sajnos legtöbbször abszolút céltalanul), még nem filmet csinál.

Mindezt félretéve a két színész, Michael Caine és Jude Law tobzódnak szerepeikben, hihetetlen finoman hozzák váltásaikat, minden rezdülésük összehangolt, mint egy profi módon kivitelezett, komoly koreográfiát igénylő tánc, amit ráadásul könnyedén, izzadtság nélkül realizálnak. Mégis valahogy az az érzése a nézőnek, hogy szinte érzi a színpad szagát, hallja a mocorgást, és a feszültebb pillanatban már szét is néz, hogy vajon a többiek a nézőtéren ugyanúgy meresztik a nyakukat? Filmre vitt színháznak a Mesterdetektív kiemelkedő, filmnek már kicsit kevésbé – még akkor is, ha a jelenetek jó része meglepően feszes, nincs rétestészta elrejtve még a kitartott profilképeknél sem. Ha úgy fogjuk fel, hogy néhány angol kitűnőség ajándéka ez a film, akkor akár maximálisra is értékelhetjük ezt a kevesebb, mint másfél órát.

Standard