digitális, web

#nemkamu: az álhírekről

[Úgy szokott kezdődni a nap, hogy Palatinus Dávid Leventével Messengeren megosztunk valami olyan tartalmat, ami beindít egy erőteljes gondolati reflexiót, és görgetjük, görgetjük, adunk hozzá értelmezési horizontokat, hol pedig csak morzsákat, majd mindig megállapítjuk, hogy ezt meg kéne írni, le kéne jegyezni, és persze minden alkalommal felmerül, hogy vajon egy chat beszélgetésre hogy a francba lehetne hivatkozni. (Tényleg, hogy?) Most erőt vettünk magunkon, és a beszélgetést kifésültük, hogy egy bejegyzés születhessen belőle: ha működőképes a formátum, ezen a vonalon kísérletezünk tovább. Első ilyen állomásunk, avagy a DZ-PDL pilot, az álhírek természetrajzát boncolgatja: nem mellesleg bemelegítésnek tekinthető a november 6-i rózsahegyi pódiumbeszélgetésre (erről később), ahová már most annyi témát listázunk szerintem, hogy jaj nekünk, ha végig akarnánk menni rajtuk. Szóval: az álhírek, a post-truth, és ami ezzel kapcsolatban hirtelen eszünkbe jutott.]

DZ: Rengeteget beszélünk manapság a post-truth korszakáról, arról, hogy vajon hogy vagyunk képesek hinni az álhíreknek, vajon miért kattintunk minden hülyeségre, és miért tudnak az áltartalmak elbizonytalanítani bennünket olykor-olykor. Mi lett az igazsággal, mi lett a józan ésszel, a racionalitással, és vajon tényleg Trumpnak és a Brexitnek köszönhetjük azt, hogy már magunk sem tudjuk, mi igaz és mi nem? Tényleg a közösségi média bűne, hogy meginogtunk kissé?

Ha hihetünk Fredric Jamesonnak, akkor azt mondhatjuk, hogy egyrészt a történelemmel való viszonyunk fokozatos megszűnése, valamint az érzelem hanyatlása ürügyén beköszöntő laposság az, ami megakadályozza azt, hogy bármiféle mélyebb igazságot képesek legyünk feltárni. Egészen konkrétan beszél a laposságról (pl. kétdimenziós képernyők, lapos, tükröződő felületű felhőkarcolók stb.), melynek esztétikai-kulturális dimenziója azonban jóval túlmutat azon, mintsem hogy szimpla manifeszt jelenségként értékeljük őket. Valamiféle skizofrén törés okozta blokk keletkezik a jelölőlánc működésében (itt persze már Lacanra utal, lehámozva meglátásainak klinikai-analitikai kontextusát), melynek következtében már nem a történetiség relációjában értelmezhető igazság (vagy hamisság) fogalmai az operatív kifejezések, sokkal inkább valami letaglózó affektív (magyarul érzelminek fordították, de azért az affect nem egyenlő az emotionnel) túlcsordulás (akár negatív, akár pozitív irányban) irányítja a jelen megértését.

Bővebben…

Standard
digitális, web

Megosztási etikett az Instagramon

Amikor az ember egy olyan képet tesz fel az Instagram felületére, ami másoknak is elnyeri tetszését, előfordul, hogy beindul a reposzt, vagyis a tartalom mások által történő megosztása. Ennek megvan a bevett szokása, gyakorlata: mint minden más esetben (tudományos szövegben, újságcikkben, irodalmi idézetekben stb.), hivatkozni kell a tartalom előállítójára, ne adj isten még jelezni is lehet számára, hogy szeretnénk felhasználni az adott tartalmat. Ennek nem pusztán jogi oldala van, hiszen ha a tartalomelőállító figyelmét felhívjuk arra, hogy szeretnénk megosztani saját csatornánkon az ő tartalmát, akkor az nekünk generál forgalmat (meg persze neki is, hiszen explicit módon jelezzük, hogy ezt nem mi készítettük, hanem ő), illetve eleve megnyerhetjük az illetőt, aki bekövethet bennünket, és akár kollaborációig is fajulhat a dolog. Ha minden a normális kerékvágásban megy, akkor nincs is semmi probléma, sharing is caring, mindenki boldog, happy end. De mi van akkor, ha valaki kissé ügyetlenül hivatkozza az eredeti szerzőt az Instagram felületén, majd valaki más már a megosztott képet repostolja úgy, hogy nem az igazi eredetet, a tartalom előállítóját, hanem már a repostolt anyagot veszi át, és ott szerzőként nem a valós szerzőt, hanem a repostoló fiókját jelöli meg? Kezd zavarossá válni? Csavarjunk egyet a történeten: mi történik akkor, és vajon mi a helyes eljárás a sztoriban részt vevők számára, ha az eredetileg korántsem kereskedelmi céllal született kép végül egy webshop kereskedelmi célú posztjává válik? Így jártunk most a #BREW esetén: avagy a kísérlet még nem ért véget!

Bővebben…

Standard
#BREW
digitális

A #BREW-kísérlet

Ha jól emlékszem, épp egy másik kutatás adatfelvételi fázisában voltunk, kávéztunk, és közben az Instagramon nézegettünk kávés képeket, amikor eszünkbe jutott, milyen jó is lenne hangulatos kávés képekkel bombázni a közönséget. Persze nem is akármilyenekkel, hanem az épp akkor favorittá váló, úgynevezett újhullámos kávéhoz kötődő atmoszférát, hangulatot, életképet szerettük volna képileg megfogalmazni, annak a rituáléval felérő mivoltát. Rá is kerestünk néhány ilyen jellegű profilra, és figyelni kezdtük, mit és hogy csinálnak, és innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy egy újabb kutatási projekt körvonalazódjon (így kávézzon az ember kutatók társaságában). 2015 őszén az újhullámos közeg az Instagramon egészen jól behatárolható közösségként működött, mindenki ismert mindenkit, viszonylag alacsonyak voltak a követési számok, lassabban csorogtak a lájkok, viszont egyre csodálatosabb, kifejezőbb képi világ kezdett kirajzolódni, aminek a közös nevezője a kávé — a gyümölcs, a pörkölőből kiömlő bab, a frissen őrőlt szemcsék, és a lassan lefolyó, bordós-bíborosan melengető ital — feltétel nélküli szeretete. El is határoztuk, hogy valamilyen úton-módon “betörünk” ebbe a körbe, ami jelentős kihívás volt, hiszen akkoriban sem a kávé ezen ágához nem konyítottunk egy parányit sem, se iparági ismerősökkel nem rendelkeztünk, és visszatekintve azt is kijelenthetjük, hogy kevés fogalmunk volt arról, hogy működik az Instagram. Tudom, mindenki, aki posztolgat, azt gondolja, tudja, de ahogy a céljainkat kezdtük tudatosan megvalósítani, arra kellett rádöbbennünk, sajnos ez nem igaz. Eleinte egy kicsit trollos hozzáállással indítottunk, ami csupán annyiban nyilvánult meg, hogy el szerettük volna téríteni az érintett kávés közösségben az egyik leggyakrabban használt hashtaget, történetesen a #brew kifejezést (ami az alternatív kávé egyik megfelelője, akkoriban talán a legfelkapottabb volt), hogy a mi profilunkra irányítsuk az erre rákereső látogatókat, így biztosítva előkelő és megkerülhetetlen szerepünket egy olyan közegben, ahol a kutya se ismer bennünket. Hamar rá kellett jönnünk azonban, hogy ez az egész kaland ennél jóval összetettebb, és sokkal komolyabb felkészültséget igényel — és innen indult a valódi kutatás.

Bővebben…

Standard
digitális

Crowdsourcing – nem mind arany, ami…

Mivel alapvetően techno-optimista lelkülettel rendelkezem, így például a crowdsourcing (vagyis bizonyos online tevékenység tömegek felé történő kiszervezése) jelensége egészen addig egységesen pozitív példaként lebegett a szemem előtt, amíg rá nem vettem magam, hogy részt vegyek egy ilyesmiben. Egy e-könyves kiadó online kezelői felületének és a folyamatot elősegítő körítésnek a magyar verziójáról volt szó, csakhogy már ott akadályokba ütköztem, ahol az egésznek indulnia kellett. Valójában a harmadik napra már olyan érzésem volt, hogy igazából én küzdök azért, hogy fordíthassak, hogy gazdagítsam a magyar nyelvű szó- és kifejezéstárat, hogy majd mások minél gördülékenyebben profitálhassanak belőle. Magyarán: ingyen dolgoztam, hogy más profitot termelhessen. Nyilván egyedien rossz példa, de talán pont ezért tökéletesen rámutat a crowdsourcing sötét oldalára, amit egyébként az ún. digitális marxisták, élükön Christian Fuchs-szal, már régóta pedzegetnek. És ha már a mai gazdasági környezetben illő előkapni Marxot, talán nem érdektelen néhány alapvető képlettel vázolni ezt az árnyoldalt is.

Bővebben…

Standard
digitális, politika, web

Az online petícióról

Az elmúlt időszakban annyi online petíciót írtam alá, hogy már lassan ez vált normává, holott – mindamellett, hogy pontosan tudom, mikor mit írok alá, és főleg miért – valójában egy percig sem áltatom magam azzal, hogy bármelyiknek, bármikor, bármi hatása lenne, vagy csupán önmagukban megközelíthetnék céljuk elérését. Valahogy odáig fajult ez a megnyilatkozási forma, mint a Facebook like: kényelmesen, az otthoni székből egyetlen kattintással jelezhetem, hogy egy adott ügy mellett állok ki (vagy netán valami ellenében, de ez most mindegy), de ennél többre senki nem kér – és nem is számíthat. No és ott motoszkál az agyamban, hogy a címzettként megnevezett szervezet/kormány/egyén ugyan megkapja-e valaha a petíciót úgy en bloc aláírásostul? Bármily szimpatikusak is azok a kezdeményezések vagy követelések, amikhez a nevemet adom, valahogy úgy érzem, tökéletesen mellé megy az egész: éppen az elhivatottság, a bevonódás élménye, az aktivitás, az aktív kiállás, és persze mindennek a hatása marad ki az egész folyamatból. Pedig lehet ezt másképp is csinálni, az eszközök tulajdonképpen adottak.

Bővebben…

Standard
digitális, folyóirat, publikáció

A megtévesztés esztétikája, avagy hogyan reprezentál bennünket az online közösségi média?

Még tavaly jelent meg az E-nyelv Magazin azon száma, amiben a szerzők többek között a közösségi médiában meghonosodott, a korábbiaktól gyökeresen eltérő önreprezentációk kérdését boncolgatják, rámutatva a lehetőségekre és praxisokra, elsősorban a jelenség mindenki számára látható és megvalósítható oldalát elemezve. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy bár – egyébként örvendetes módon – a jelenség ezen oldalával egyre többen és többet foglalkoznak, az egésznek van egy kevésbé kifejtett, talán árnyaltabb oldala, mégpedig az önreprezentációnak az a része, amit a felhasználó nem képes teljes mértékben irányítani. Ez elsősorban az egyre elterjedtebb automatizált funkciók működési sajátosságaiból fakad, amik aztán képesek egészen komplex megtévesztési logikákat beemelni a jóhiszemű önreprezentációs folyamatokba, esetenként tökéletesen eltérítve azt. Erről az elfeledett, sötétebb oldalról szól az Apertúra Magazinban megjelent szösszenetem.

Standard