digitális, egyetem, web

Commons in a Box – tudományos közösség építése egyszerűen

Sokan sokszor tapasztaljuk, hogy a kutatók sok esetben még mindig nem értesülnek egymás munkájáról, eredményeiről – adott esetben az egy irodával arrébb tevékenykedő kolléga legfrissebb kutatásáról sem tudnak/tudunk. Így van ez a Facebook-kal, Twitter-rel, Google+-szal, és pláne az Academia.edu-val is – hiába “követjük” egymást, vagy kerülünk azonos körbe, a tudományos munkásság valahogy kipottyan a mégoly szorosra szőtt közösségi hálóból is. Ezt elégelte meg 2009-ben a City University of New York (CUNY), és kidolgozták a The CUNY Academic Commons online felületét, amelyen keresztül minden felsőoktatáshoz kapcsolódó tudományos és adminisztratív tevékenység elvégezhető, mégpedig testreszabható, az adott céloknak és elképzeléseknek megfelelő formában. Az eredeti elképzelés egy régi vágyat fogalmazott meg: össze kell kapcsolni az egyetem oktatóit, ügyintézőit, doktoranduszait, kutatóit annak érdekében, hogy könnyedén, gyorsan, és főként hatékonyan tudjanak együttműködni különböző projekteken, valamint eredményeik minden potenciális érdeklődőt elérjenek, vagyis ne legyen többé olyan tátongó lyuk a hálón, ami például a CUNY 23 fakultásának “információs silóit” táplálja ahelyett, hogy közkinccsé tenné, ami arra érdemes. Az eleve szimpatikus és logikus elhatározást egy még szimpatikusabb technológiai hozzáállás követte: minek fejlesztenének külön, drága szoftvereket, ha már adva vannak olyan nyílt forráskódú, folyamatosan fejlesztett és gondozott alkalmazások, amelyeket az igényeknek megfelelően lehet alakítani? Ebből alakult ki az Academic Commons háttere, amely mögött a WordPress, a BuddyPress, és a MediaWiki duruzsol, vagyis ezek összekötéséből egy tartalomkezelő rendszer, egy közösségi hálózati kiegészítés, és egy wiki áll fel – minden olyan eszköz adva van, amely egy komoly keretrendszert biztosít a kapcsolattartás és az információáramlás optimalizálásához.

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem

Közösségi kommunikáció felsőoktatási környezetben

A The Chronicle of Higher Education hasábjain Jeff Young arról értekezik, hogy az oktatók sok helyütt máris azt tervezgetik, hogy a Google új szolgáltatását, a Google+-t milyen nagyszerűen fel tudják majd használni a hallgatókkal való kapcsolattartásra, mondván, a Facebook erre nem a legmegfelelőbb platform, hiszen ott nehézkes pontosan irányítani, ki lássa, és kihez ne jusson el egy-egy megosztani kívánt kép, videó, vagy üzenet. A Google+ ezt elvileg csodásan egyszerűen kezelni tudja, hiszen az ismerősökből “köröket” lehet létrehozni, így a megosztásokat limitálni lehet egy-egy kör elérésére. Így akár kutatási projekteket, vagy szemináriumokat is el lehet koordinálni, hiszen a járulékos megosztások – például képek vagy dokumentumok – szervesen illeszkednek a rendszerbe, nem úgy, mint a Facebook mellé betársult Docs.com esetében (bár pontos információm nincs arról, vajon mennyien és miként használják, nekem egy kissé döcögősnek bizonyult, nem is használom). Arról mondjuk kevés szó esik, hogy az egy adott kör számára elküldött információ vajon hogyan kezelhető tovább: mi a helyzet akkor, ha elküldök egy képet a kollégáim körének, akik közül egy átküldi a saját családi körének, ahonnan megintcsak vándorol, majd végül kiköt olyan helyen, ahol nincs keresni valója? Épp a minap olvastam, hogy bizony jelenleg előfordul ilyesmi: ez akkor problémás, ha bizalmas információ kerül ki így a “körből”. Én személy szerint örülnék, ha ez a rendszer szabályozható, megbízható módon működne, ugyanis a hallgatókkal folytatott kommunikációm túlnyomó része egyre inkább közösségi vonalon működik. [UPDATE: Tsabeeka jelezte, hogy a megosztásnál le lehet tiltani a további megosztást, tehát probléma kipipálva!]

Bővebben…

Standard
digitális, web

Adataink online védelméről

Jelenleg éppen a Facebook adatkezelésével kapcsolatosan van felhördülés, ami persze igencsak jogos, hiszen amit Zuckerbergék néha művelnek, nos az minden, csak nem elegáns, finoman fogalmazva. Egy dolgot azonban a nagy felháborodás közepette sem szabad elfelejteni: azok az adatok, amelyek az avatarunk mellett szerepelnek, azok a megosztások, amelyeket szinte kényszeresen küldözgetünk ismerőseinknek (és kevésbé ismerősöknek, beállításoktól függően), egyfajta önkéntes adatszolgáltatásnak minősülnek, hiszen senki nem kényszeríti az embert, hogy bulizós-topless-ciki fotóit megossza egy közösségi oldalon anélkül, hogy belegondolna, később hiába vonná vissza az egész akciót, meg nem történté már nem nyilváníthatja meggondolatlan kattintását. Nem tudom, hogy csak én érzem-e úgy, de könnyebb megorrolni mondjuk a Facebook-ra, mint odafigyelni egy kicsit arra, amit művelünk, nagy részt hárítás a nagy felhördülés. Érdekes, az iwiw kapcsán nem hőzöngünk azon, hogy bárki, aki rákattint a képünkre vagy a nevünkre, azonnal mindent láthat, olvashat rólunk (csak csendben jelzem, a Facebookon azért koránt sincs így). Szokjuk egymást, a közösségi oldal (mint főbérlő) és a felhasználók (mint albérlők), és nem meglepő, hogy nem surlódásmentes az összeszokás. Mindezek mellett persze hangsúlyozottan felháborító, hogy a főbérlő menet közben változtatja a játékszabályokat, de ugye senki nem felejtette el, hogy elfogadta a játékszabályokat, amikor regisztrált? Ugye mindenki tüzetesen végigtanulmányozta az adatvédelmi elveket és felhasználási szabályokat, mielőtt rákattintott a gombra?

Bővebben…

Standard
digitális, előadás

Szakdolgozati procedúra a közösségi háló tükrében

Facebook studentAmikor az Intézetben beindítottuk az online szakdolgozat-feltöltési rendszert, igyekeztünk minél több felöleten ott lenni, tájékoztatni a hallgatókat (és persze a kollégákat is) arról, mi is pontosan a teendő, és a hatékonyság érdekében támaszkodtunk a már kialakított közösségi felületekre – például a Facebookra. Ez eleinte csupán abban nyilvánult meg, hogy miután kellő számú “rajongóval” bírtunk, igyekeztük a Facebook lehetőségeit és csatornáit kihasználva is eljuttatni az üzeneteinket illetve felhívásainkat a hallgatók felé, de egyre inkább átcsapott interaktív “ügyfélszolgálattá”, hiszen a hallgatók immáron sokkal hamarabb keresnek meg a Facebookon chaten vagy üzenetküldés formájában, mint írnak emailt. Sőt, több kolléga is inkább ezen a felületen küldi el üzenetét, úgy tűnik, az email már tényleg kezd kimenni a divatból (vagy az lehet a tendencia mögött, hogy azt gondolják, az ember nem feltétlenül válaszol egy emailre, viszont bőszen ápolja közösségi profilját, így nagyobb a valószínűsége, hogy hamarabb válasz is érkezik). Őszintén szólva eleinte kicsit furcsa volt ez az új kommunikációs csatorna, de később szinte mindennapivá, természetessé vált: már azon sem lepődnék meg, ha legközelebb akár a szakdolgozatok vázlatai, akár szemináriumi dolgozatok, projektek érkeznének a docs.com-on keresztül. Ezzel ugyanis a kollaborációnak is egy egészen érdekes verziója valósulhatna meg, amelynek különlegessége immáron nem kizárólagosan abban nyilvánul meg, hogy valakivel megosztok egy dokumentumot, hanem abban, hogy mindezt egy jól belakott, ismerős virtuális térben teszem, ismerősöktől övezve. Persze, tudjuk, hogy nincs új a nap alatt, és nem is kell a spanyol viaszt állandóan feltalálgatni – van egy olyan sanda gyanúm azonban, hogy a Facebook a könnyed integrációival, a megosztás leegyszerűsítésével például az oktató-hallgató kapcsolatot is megváltoztatja kicsit, és ha ügyesen használjuk, bőven profitálhatunk is ebből.

Standard
digitális, egyetem, web

Oktatóként a közösségi hálón

Egyre többen beszélnek arról, hogy milyen furcsa vagy éppen mennyire természetes, hogy a hallgató az oktatóval már nem csupán órák vagy fogadóórák alkalmával találkozik és kommunikál, hanem a közösségi hálókon is gyakran figyelik egymás tevékenységét, adott esetben párbeszédbe is elegyednek. Kobak is ír arról, hogy milyen elvet követ, azzal érvelve, hogy igyekszik nem terhelni figyelmével diákjait, hiszen ez igen feszélyező tényező lehet számukra. Teljesen érthető álláspont, pláne felsőoktatási kontextust megelőzően, ahol a tanár-diák nexus eleve más alapokon nyugszik, mint mondjuk egy végzős évfolyam szemináriumának esetében, ahol tulajdonképpen ismerősök, felnőtt emberek ülnek össze hétről hétre, hogy megvitassanak bizonyos kérdéseket. Én egy másik oldalról világítanám meg a kérdést: én személy szerint azt érzékelem, hogy amióta hangsúlyozottan és vállaltan megjelentem például a Facebook-on, egyre több hallgató keres meg azon a felületen akár üzenetküldésen keresztül (kiváltandó az emailt egyre inkább – ez nyilván biztonsági játék is, hiszen az email változhat, a profil vélhetőleg stabil), de egyre többen chat-en is bejelentkeznek egy-egy kérdés, vagy amolyan online fogadóóra erejéig. Egy bátor kollégánál már láttam, hogy hamarosan kipróbálja a virtuális fogadóórát hivatalosan is, és gyanítom, hogy sokan kapva kapnak az alkalmon, hiszen így ugyanaz a személyes konzultáció valósul meg, mint az oktató irodájában, de nem kell kimozdulni otthonról, könnyebb pl. linkeket megosztani, példákat mutatni, vagyis adott esetben még előre is mozdíthatja a diskurzust, és hatékonyabbá teheti a kommunikációt, mint a papírra jegyzetelés, vagy fejben listázgatás. Ebből az aspektusból nézve tehát kifejezetten pozitív dolognak tűnik, ha hallgató és oktató a virtuális térben is megalapozza a kommunikáció lehetőségét (persze ez nem jelenti azt, hogy állandóan ilyen módon fognak társalogni, de mondjuk levelezős hallgatók vagy más településen élők esetén egyértelmű előnyt jelent a közösségi háló gyors kapcsolati lehetősége).

Ott van aztán a manapság sokat emlegetett alumni követés kérdése is, amely sarkallatos kérdés a felsőoktatási programok kimenetét és munkaerőpiaci pozícióját illetően, ám egyelőre vajmi kevés konkrét eredménnyel kecsegtet. Ha azonban az oktató, netalán az oktatási intézmény a diplomát követően is tartja a kapcsolatot egykori hallgatóival, akkor az a leendő vagy reménybeli hallgatók számára nem csupán jelzésértékű, de konkrét példát is mutat arra nézvést, hogy mit tudnak majd kezdeni végzettségükkel, sőt, elősegítheti a hallgatók közötti kommunikációt is. Mivel érett emberekről van szó, szerintem senkit nem feszélyez az a helyzet, hogy az oktató láthatja a hallgató megosztásait, hozzászólásait, netán bulifotóit – egyrészt be lehet állítani, hogy mondjuk ne feltétlenül lássa, másrészt a tény, hogy láthatja még nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg is nézi, és ha meg is nézi, teljesen egyértelmű, hogy semmi köze hozzá, és a hallgató-oktató viszonyban irreleváns. Arról nem is beszélve, hogy az oktató online tevékenysége is látható a hallgató számára, ami fair dolog. Ha pedig valaki a helyzet miatt kétszer is meggondolja, mit tegyen közzé, már pozitív eredménnyel számolhatunk: hozzászoktatja az embert ahhoz, hogy meggondolatlanul ne osszon meg információt se magáról, se magánéletének mindenféle aspektusáról – illetve gondosan korlátozza az ilyesféle információkhoz való hozzáférést. Ha csak egy kicsit is tudatosabb felhasználóvá válik ettől bárki is, akkor a közösségi hálón való jelenlét is az oktatás implicit részévé válik. Nem vettem egyébként még észre, hogy bárkit is feszélyezne az, hogy oktatóik (merthogy több kolléga is részese hallgatóinak kapcsolati hálójának) feszélyeznék a hallgatókat, és fordítva sem jellemző – persze ismét hangsúlyozom, hogy felsőoktatási kontextusról van ez esetben szó, és nincs tapasztalatom arra nézvést, egy ilyen típusú virtuális találkozás miként működik vagy működhet mondjuk középiskolai szinten. Persze lehet, hogy mindezt csak én látom ilyen felhőtlennek, és a hallgatók vagy a kollégák majd jól rámcáfolnak 🙂

Standard
digitális, web

A jövő, ami azután következik, hogy a MySpace és a Facebook leitta magát egy partin és összejöttek

A fura cím egy jövőbeli üzenetből vétetett, amelyben az általunk nagyra tartott Stephen Fry (ejtsd: sztephen frí) klónja üdvözli korunkat, és az egymilliomodik Twitter-követőt. Csak hogy értsük, hol is tart majd a jövő: a címbéli afférból született a MyFace, ami aztán persze összefeküdt az áldott Twitterrel, és az ő frigyük gyümölcse lesz a megváltó (bár az iPhone továbbra sem kezeli a flash tartalmakat…). De inkább lássuk magát az üzenetet:

Standard