digitális

Mivé lettél, Academia.edu?

Annak idején én azok közé tartoztam, akik üdvözölték az Academia.edu létrejöttét és működését, hiszen valamiképp kiutat mutatott az intézményi repozitóriumok kétes nyitottsága, pláne átjárhatósága, valamint a teljesen zárt kiadói rendszerek között: azon egyszerű elven indította meg áldásos tevékenységét, hogy mindenki számára hozzáférhető platformot biztosított a kutatóknak, hogy egyrészt megosszák egymással szövegeiket, másrészt kapcsolati hálót tudjanak kialakítani, ami nem a zajos egyéb, mindenki által preferált hálózathoz kapcsolódik, hanem kifejezetten szakmai orientációval, tudományos apporttal jár. Egy ideig minden rendben is volt, egyre csak gyűlt a felhasználói bázis, egyre többen merészeltek saját irományokat feltölteni (még akkor is, vagy talán akkor még inkább, ha a kiadó nem nézte ezt jó szemmel), már a hálózatosodás áldásos hatásai is kezdtek érződni, amikor egyre több zavaró apróság ütötte fel rusnya fejét. Például, ahogyan a Forbes is beszámol róla, körlevélben érdeklődtek az oldal üzemeltetői, hogy hajlandó-e a tudós nép kisebb összegekkel hozzájárulni ahhoz a gyakorlathoz, hogy cserébe az algoritmus az “ajánlott” kategóriába pottyantsa a tanulmányaikat, publikációikat. Vagyis fizess, és előtérbe kerülsz: fizess, és egyenlőbb leszel az egyenlőeknél. Ezt a belebegtetett gyakorlatot heves kritikával illették sok oldalról, ám ennek ellenére az Academia.edu prémium előfizetési szintet vezetett be, amit természetesen csupa előnyös gyakorlattal és lehetőséggel igyekeztek mosoly-reklámozni, ám egy éppen a nyitott hozzáférést előtérbe helyező közösségnek beadni… maradjunk annyiban, hogy kígyónak lábsó, madaraknak fogsor.

Tovább

Standard
digitális, hír

Ki mondja meg, hogy mit olvasol a Facebookon?

Épp csütörtökön szellőztette meg a The Guardian azt a kiszivárogtatott dokumentumot, mely szerint a Facebook a trendtémák meghatározásánál nem igazán az algoritmusokra hagyatkozva válogat, hanem bizony emberi kéz, szerkesztői beavatkozás mondja meg, mi terjedhet erős hátszéllel a közösségi oldalon, és mi nem. A sajtó szinte teljes spektrumán végigfutott a hír (mintha csak épp a Facebook belső logikáját követné mindenki…), miszerint a cég úgymond lehalkítja a jobboldali forrásokból érkező hangokat, és felhangosítja, de legalábbis preferálja, és kiemeli a liberális sajtó felől érkező értesüléseket. A “Trending Review Guidelines” szerint két fő forrása van a trendtémáknak: egyrészt a Facebook algoritmusa méri az egyes tartalmak terjedésének mindenféle faktorait, és ez alapján dobja ki az idevágó, trendtémává váló eseteket; másrészt pedig külső RSS hírcsatornákról válogatnak olyan értesüléseket, híreket, amelyeket a legolvasottabb híroldalak állítanak elő. Ahogy a 444.hu fogalmaz:

Eszerint például a szerkesztői csapat megteheti, hogy általuk fontosnak ítélt sztorikat tesznek a trendrovatba. Van egy 10 hírforrásból álló listájuk, (BBC News, CNN, Fox News, The Guardian, NBC News, The New York Times, USA Today, The Wall Street Journal, Washington Post, Yahoo News, Yahoo), az itteni vezető híreket ők is kiemeltként kezelik.

Miért lényeges és problematikus ez a hír? Eddig szent meggyőződésünk volt, hogy az elénk kerülő tartalmakat egy algoritmus rendezi, ami figyeli, milyen témákra, tartalmakra kattintok, vagyis “megtanulja”, mi érdekel, és mi nem, így egy idő után elég nagy pontossággal tudja megállapítani, melyek azok az ismerőseim, kedvelt oldalaim által generált tartalmak, amelyekre jobban figyelnék, és melyek azok, amelyeket simán átpörgetek. Ez sokaknak már akkor sem tetszett, és az algoritmus alakítgatása során egyre többször kellett mindenféle trükköket bevetni, hogy igenis megjelenjen egy-egy tartalom annak ellenére is, hogy nem kattintgatok vagy nem lájkolok állandóan az adott forrás megosztásaira. (Emlékszünk: például ezért kapacitálnak az oldalak arra, hogy ne pusztán lájkoljuk őket, de állítsuk be, hogy minden hírükről elsőként értesüljünk, nehogy lemaradjunk valamiről.) Ez a folyamat vezetett a “szűrőbuborék” kialakulásához, aminek a lényege, hogy lépésről lépésre eltűnnek a szemünk elől azok a tartalmak, amelyek úgymond megzavarnánk a nyugalmunkat (értsd: politikai beállítottságunkat vagy érdeklődési körünket, tartalmi elvárásainkat), és egyre inkább csak olyan tartalmak (és csak olyan ismerősök!) kerülnek a hírfolyamba, amelyek nagy valószínűséggel egyeznek a kis belső világunkkal és a világról alkotott elképzeléseinkkel. Ez akkoriban óriási felháborodást keltett: ma pedig már a Twitter és az Instagram is így működik.

Tovább

Standard
digitális, egyetem

Szolgálati közlemény: felvételi előtt a mobilos és közösségi médiás képzésről

A Szegedi Tudományegyetem és a Magyar Telekom közös közleménye:

Piacképes mobilos képzést kapnak az SZTE kommunikáció szakosai

Négy szemeszteren átívelő, az intézmény kommunikáció- és médiatudomány szakos diákjai által felvehető speciális képzést indított a Magyar Telekom támogatásával a Szegedi Tudományegyetem. A mobilkommunikációs és közösségi médiás ismereteket nyújtó képzésben elismert szakemberek segítik a hallgatókat.

A magyarországi felsőoktatásban egyedülálló képzésben részesíti hallgatóit a Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéke, együttműködve a Magyar Telekom Dél-Alföldi régiójával. Az ingyenesen elvégezhető program a kommunikáció szakos tanulmányok alatt teljesíthető.

A négy féléven átívelő, összesen 13 kurzusból álló speciális modulban a hallgatók megismerkedhetnek a digitális kultúrával és az információs társadalommal kapcsolatos legfontosabb társadalomtudományos alapelvekkel és megközelítésekkel; a tartalomszolgáltatás és a mobilkommunikáció alapjaival, illetve gyorsan változó trendjeivel.

Tovább

Standard
digitális, egyetem

A Facebook és az egyetemisták

Tudom, hogy még nem nagyon illik előhozakodni azzal, hogy hamarosan vége a nyárnak és indul az őszi szemeszter, azonban nem tudok elmenni szó nélkül amellett a jelenség mellett, hogy mennyire másként indul neki egy frissen felvett hallgató az első, egyetemen töltött évének, mint akár az én korosztályom, akár a bolognai folyamattal indult évfolyamok tették azt. Amennyire emlékszem, a kilencvenes évek derekán (igen, múlt század, tudom) az egyetem első napjai, hetei, sőt, talán még egy-két hónap is az akklimatizálódás időszaka volt: igyekeztünk egy addig ismeretlen világ és elvárásrendszer alapján újraszervezni az életünket, nagyjából fogalmunk nem volt arról, hogy működik ez a világ – és persze igyekeztünk összetartani is, ami azt jelentette, hogy valószínűleg mindenki ismert mindenkit az évfolyamból. A jelszó, ha jól emlékszem az volt, hogy “mindenen röhögünk, amin sírni kellene” – és meg voltunk győződve arról, hogy így egészen vidám éveink lesznek.

Tovább

Standard
blog, digitális, publikáció

Instagram mesék

instagrammesek-cropA legutóbbi bejegyzés keletkezéstörténete bogarat ültetett a fülembe, pontosabban egy kísérlet beindítására sarkallt. Majd kiderül, mással is megesett-e már, hogy egyetlen képre rátekintve feltartózhatatlanul beindult az agya, és elkezdett valami történetet csiholni, ami vagy magyarázza a képen látottakat, vagy szituációt teremt hozzá, vagy egész egyszerűen elrugaszkodásként használja egy eszement sztorihoz. Nem példa nélküli egyébként az, hogy ilyen őrültségből akár egy könyv is megszülessen (lásd: Ransom Riggs kötetét, amit olvassatok!), de jelen pillanatban nincsenek ilyen nagyra törő tervek (bár semmi sem kizárt), sokkal inkább érdekel, hogy vajon egy ilyesféle hobbiból vagy késztetésből lehet-e közösségi történetszövést létrehozni? El is indítottam az Instagram mesék névre keresztelt oldalt, ahová bárki beküldheti a történeteit, aminek csupán egyetlen feltétele van: egy Instagramon publikált kép köré kell szőni azt. Számomra borzasztó érdekes lenne látni, vajon a közösségi média által uralt (sokak szerint butított) közegben létezik-e még azon készségünk, hogy a látottakat nem pusztán befogadjuk, vagy szimplán kritizáljuk, vagy esetleg egysoros kommentekkel illetjük, hanem egész kis világot teremtünk, amiben akár gyökeresen más, újszerű kontextusba kerül a képi tartalom? Az is érdekel persze, hogy vajon megvan-e még bennünk az a csodás képesség, hogy meséljünk, hogy hétköznapi dolgok köré nem hétköznapi sztorikat fonjunk akár csak magunk, akár mások szórakoztatására is? És nem utolsó sorban, azért valamennyire kutatóként is, az is érdekel, hogy vajon a bárki számára elérhető közösségi megoldások használata tud-e valami hozzáadott értéket generálni? Ha valaki kedvet érez ilyesfajta kalandozáshoz, ne legyen rest, a szabályok egyszerűek!

Tovább

Standard
digitális, egyetem, politika

Mobileszköz- és közösségimédia-használat a hallgatói megmozdulások kapcsán

Sokszor és sokat hallunk arról, miként öl, butít és dönt nyomorba a közösségi háló, a közösségi média használata, miként valósítja meg az interpasszivitás fogalmát (vagyis azt, amikor olyan, mintha ténylegesen interaktívak lennénk – lásd: lájkolás, megosztás – de valójában egy gombot nyomunk, amivel a cselekvést, a tényleges interakciót helyettesítjük), miként szigeteli el az embereket (felhasználókat) egymástól, hogyan válik mindez a társas magány szánalmas terévé. Nyilván van ezekben a meglátásokban igazság, ám azt gondolom, egy pillanatra érdemes lenne elgondolkodni mindezen a hallgatók megmozdulásai kapcsán. Sokat ostorozták már a mai fiatalokat, hogy Facebookon fantasztikus gyorsan tudnak csatlakozni bármilyen eseményhez, bármilyen csoporthoz – ám mindez kimerül abban, hogy online kifejezik ezt, aztán hátradőlve várják a beszámolót azoktól, akik valóban ott is voltak adott rendezvényen. Ehhez képest a felsőoktatás egyre fájóbb és mélyülő sebei ürügyén a Facebookon szerveződő, interpasszív fiatalok hirtelen nem csak gombot nyomtak, hanem fogták a nagykabátot, és utcára vitték mindazt a leleményt és kreativitást, amit eleddig maximum könnyen generálható mémek küldözgetéséhez használtak. És ennél is tovább mentek!

Tovább

Standard