film, könyv

Év végi – év eleji zanza

Happy New Year (photo copyright by Prince Charles Cinema)Az ünnepi belassulásban kissé elmaradtam – mármint nem igazán (értsd: sehogyan sem) jeleztem, mi minden kulturális termék került elibém, és hogy miként is vélekedem róluk, így most a teljesség igénye nélkül, néhány keresetlen szóval illetném ezeket. Kezdjük az olvasmányokkal: bár kétségtelen, hogy az év lezárása jóval több dolgozatot, zh-t illetve szakdolgozatot tartogatott sajnos, mint tervbe volt véve, így kevés idő jutott a betűfalásra, azért néhány könyvet csak sikerült abszolválnom. Az egyik egy újrázó: Stephen Fry Csináljunk történelmet című kötete kötelező olvasmány, többször is megjegyeztem már, most is csak arra tudok mindenkit buzdítani, hogy ha eddig ódzkodott is ettől az ürgétől, akkor többet ne tegye – legyen számára 2011 Fry éve (ez most úgyis divat – minden év valaminek az éve… mondjuk nálam 2011 valószínűleg 2011 éve lesz, de ezt csak félve merem leírni, bár el tudom képzelni, mekkora Facebook fan page lájk-halmazt lehetne egy kis kitartással egy ilyesmi köré rittyenteni…)!

Bővebben…

Standard
film

Zakkantabb, mint valaha: Holmes öklétől ments meg uram minket!

Sherlock Holmes Nem voltak felfokozott várakozásaim Guy Ritchie Sherlock Holmes-értelmezésének tekintetében, hiszen az előzetes híresztelések, a plakátok, a videók alapján egyértelmű volt, hogy ez a Holmes nem az a Holmes, tehát igazságtalan lenne elvárni tőle mindazt, amit volt időnk megszokni a klasszikus figurától. Jó hír, hogy ha nem is tudja (pontosabban valószínűleg nem is akarja) azt az ötletességet és virtuózitást hozni a rendező, amit korai durranásainál megszokhattunk, azért finoman felvillantja felismerhető kézjegyeit, amit viszont meglepően finom stílusérzékenységgel és a szokásosan ütős ritmusban tálal. Egy fura Londont kreált környezetnek, amiben a hintó épp úgy veszi be a kanyart, mint egy tuningolt gengszterverda, ahol az öltözet nem a korhűségre, hanem kifejezetten a trendi anakronisztikus mivoltára erősít rá, és ahol az agymunka szintjére pumpálódik az izomerő, s mindez dandy-s könnyedséggel párosul a feltűnően felvilágosult környezetben. A főgonosz (Mark Strong) éppen úgy lép az emelvényre a parlamentben, mint Pink A fal című klasszikusban a tömeg elé, még a kosztüm és a frizura is stimmel, Holmes Robert Downey Jr. megtestesítésében olyan, mintha a Holmesról mintázott Dr. House-t oltanák vissza a klasszikus detektív figurájába némi Bourne-nal megspékelve, amire egyébként Watson (Jude Law) Wilsonszerű jelensége is erősít (a párkapcsolati anomália egyenesen intertextust hoz létre – akár a Holmes-Adler (Rachel McAdams), akár a Watson-Mary (Kelly Reilly) párt nézzük).

Dicséret illeti a hangulatteremtést is, hiszen egy gondosan felépített, finoman steampunk jellegű Angliába csöppenünk, ahol Holmes angolosan szipogja végig a menetet, és az elektromosság, a rézcsövek és a technika lehetőségein mélázik néhol igen vicces beszólásaival. A misztikus vonaltól egy kissé megidéződik Langdon is, csak ez a Holmes távolról sem hajlandó annyira komolyan venni magát mint akár a jó amerikai professzor, akár Jeremy Brett ikonná vált fizimiskája. A verekedések egyszerre idézik meg a Blöff jeleneteit és Bud Spencer szebb napjait, néha egészen Benny Hill-ig megmártózva a komikum fürdőjében, amit olyan óvatosan jeleznek a film alkotói, hogy véletlenül se billenjen ki a néző a pörgésből.

Talán egy dolog hiányzik: a mesterdetektív elméjének, zsenijének pusztán szimbolikus feszültségteremtése, ami Holmes-t és a hozzá hasonló figurákat oly magasra emelte. A kifejezetten amerikai importnak számító hard-boiled elemekkel ugyan kellemes egyensúlyt sikerült kialakítania Ritchie-nek, de Holmes sava-borsa, a mindent agyban megoldó zseni mítosza ezennel szertefoszlott: ez a Holmes is zseni, nem menekül az agymunkától, de nélkülözi a felsőbbrendű eleganciát, ráadásul elméleteit igyekszik gyakorlati tesztek segítségével ellenőrizni, ami a klasszikus Holmes figurától rettentő távol állt. A film így semmi maradandót nem tud nyújtani, viszont amit vállal, vagyis a vagány, trendi, pörgős, stílusos szórakoztatást, azt azért teljesíti.

Standard
film

Film/színház

Mesterdetektív Kenneth Branagh már többször megpróbálta filmes közegben megvalósítani elképzeléseit, pláne ha W. Shakespeare adaptációiról volt szó, ám amellett, hogy többször sikerült is emlékezetes momentumot celluloidra vinnie, mindig ott van mesterkedéseiben a színház. Nincs nekem semmi bajom a színházzal, mindaddig, amíg színháznak is gondolja magát. Ám abban a pillanatban, hogy megjelenik a kamera, egy alapjaiban más szerkesztési logika kell, hogy életbe lépjen annak érdekében, hogy a kibontakozó történet filmként tudjon funkcionálni. Ilyenkor persze arra szoktunk gondolni, hogy ha már kamera és vágás van, máris filmszerűvé válik minden – de ez nem így van, és Branagh Mesterdetektívje ennek ékes példája. A rendező odáig elmegy, hogy erőltetetten olyan nézőponti beállításokat alkalmaz, amelyek mintha túlzottan is figyelmeztetni akarnák a nézőt arra, hogy amit most lát, az nem lehet színház. Pedig az. Nem rossz színház, meg kell hagyni, hiszen a remake remek lett, ha lehet ezzel a bugyuta szójátékkal élnem. Élvezetes kivitelezés, zseniális – bár néha kissé túljátszott – alakításokkal, néhol egészen ígéretes képi megoldásokkal, ám sajnos megmarad minden az ígéret szintjén.

Branagh kamerája ugyanis nem filmes kamera, hanem olyan, mintha egy ízig-vérig színpadi ember filmesen szeretné látni a színpadot: gonosz módon azt is mondhatnám, hogy a Mesterdetektív film arról, ahogyan a színház látja a filmet. Hiányzik ugyanis a képi dinamika, a mozgás, a mélység észlelése és megragadása: színházi frontalitásban fogan minden egyes perc. A trükkösnek szánt beállítások olyannyira igyekeznek tagadni mindezt, hogy talán nem is tűnik fel, hogy a kezdeti kísérletező beállítások, snittek után a meglehetősen egyszerű plánozással megoldott részekre kimerül a film, kimerül a cselekmény is – vége a játéknak. Furcsa ezt kimondani, de attól, hogy valaki kamera segítségével mutat meg egy történetet, attól, hogy néhol rendbontó, a filmesnél is filmesebb beállításokat alkalmaz (jelzem, sajnos legtöbbször abszolút céltalanul), még nem filmet csinál.

Mindezt félretéve a két színész, Michael Caine és Jude Law tobzódnak szerepeikben, hihetetlen finoman hozzák váltásaikat, minden rezdülésük összehangolt, mint egy profi módon kivitelezett, komoly koreográfiát igénylő tánc, amit ráadásul könnyedén, izzadtság nélkül realizálnak. Mégis valahogy az az érzése a nézőnek, hogy szinte érzi a színpad szagát, hallja a mocorgást, és a feszültebb pillanatban már szét is néz, hogy vajon a többiek a nézőtéren ugyanúgy meresztik a nyakukat? Filmre vitt színháznak a Mesterdetektív kiemelkedő, filmnek már kicsit kevésbé – még akkor is, ha a jelenetek jó része meglepően feszes, nincs rétestészta elrejtve még a kitartott profilképeknél sem. Ha úgy fogjuk fel, hogy néhány angol kitűnőség ajándéka ez a film, akkor akár maximálisra is értékelhetjük ezt a kevesebb, mint másfél órát.

Standard