film, könyv

Év végi – év eleji zanza

Happy New Year (photo copyright by Prince Charles Cinema)Az ünnepi belassulásban kissé elmaradtam – mármint nem igazán (értsd: sehogyan sem) jeleztem, mi minden kulturális termék került elibém, és hogy miként is vélekedem róluk, így most a teljesség igénye nélkül, néhány keresetlen szóval illetném ezeket. Kezdjük az olvasmányokkal: bár kétségtelen, hogy az év lezárása jóval több dolgozatot, zh-t illetve szakdolgozatot tartogatott sajnos, mint tervbe volt véve, így kevés idő jutott a betűfalásra, azért néhány könyvet csak sikerült abszolválnom. Az egyik egy újrázó: Stephen Fry Csináljunk történelmet című kötete kötelező olvasmány, többször is megjegyeztem már, most is csak arra tudok mindenkit buzdítani, hogy ha eddig ódzkodott is ettől az ürgétől, akkor többet ne tegye – legyen számára 2011 Fry éve (ez most úgyis divat – minden év valaminek az éve… mondjuk nálam 2011 valószínűleg 2011 éve lesz, de ezt csak félve merem leírni, bár el tudom képzelni, mekkora Facebook fan page lájk-halmazt lehetne egy kis kitartással egy ilyesmi köré rittyenteni…)!

Bővebben…

Standard
film

Kösz, ellenségek!

Közellenségek Az a baj a várva várt filmekkel, hogy nagyon könnyen tudnak óriási csalódást okozni, még akkor is – vagy talán akkor igazán -, ha az ember nagyon igyekszik szeretni az alkotást. Mindez hatványozottan igaz, ha olyan alkotógárdával büszkélkedhet egy film, mint amilyennel a Közellenségek című dolgozat, amely sajnos jócskán alulteljesít – várakozás ide vagy oda: egyedül talán Johnny Depp Dillinger-megformálása sikerült vagányra, a többiek látványosan nem tudnak magukkal mit kezdeni a mindenféle jellemfejlődéstől, egyáltalán mozgástértől megfosztott figurák bőrében. Még ha arról lenne szó, hogy minden és mindenki csupán díszlet Depp karakterének formálódásához, talán működtetni is lehetne az egyébként igencsak átgondolatlanul összetákolt narratívát, de sajnos Depp sem tud mást tenni, mint hogy hozza a vagány, jóképű rosszfiú szerepét, néha egy-egy szállóigének szánt vicces okosságot belemorogva a kamerába. Egy olyan kaliberű rendezőtől, mint amilyen Michael Mann, egy gyenge közepesnél azért mindenképpen többre vár az ember, de sajnos olyan kapkodás érezhető a ritmusában tökéletesen széteső filmben, hogy az ember már a felénél nagyon várja a végét, ami persze nagy nehezen el is jön, és sajnos nemhogy katarzisra nem futja, még egy normális finálét sem sikerül felépíteni a cselekményben.

A színészek persze igyekeznek tenni a dolgukat, és még az irritálóan idétlen szerepet megformáló Marion Cotillard is sikeresen megvillantja a karakter lehetőségeit szemben a legbambább arcát hozó Christian Bale-lel, akinek sem a mimikája, sem a fizimiskája nem hiteles ebben a különleges ügynökösdiben. Az egyébként sem kis nevekből álló mellékszereplők is erőteljesebb jelenléttel bírnak – pontosabban bírnának, ha lenne miért és miből táplálkozniuk. Depp viszont nem hibázik, egyszerűen, manírok nélkül, bár kétségtelenül, tét nélkül szórakozik egy kicsit a legendás bűnöző bőrében, és látszólag egy pillanatig sem hajlandó komolyan venni az egészet. Neki van igaza.

Standard