Év végi – év eleji zanza

Az ünnepi belassulásban kissé elmaradtam – mármint nem igazán (értsd: sehogyan sem) jeleztem, mi minden kulturális termék került elibém, és hogy miként is vélekedem róluk, így most a teljesség igénye nélkül, néhány keresetlen szóval illetném ezeket. Kezdjük az olvasmányokkal: bár kétségtelen, hogy az év lezárása jóval több dolgozatot, zh-t illetve szakdolgozatot tartogatott sajnos, mint tervbe […]

Kösz, ellenségek!

Közellenségek Az a baj a várva várt filmekkel, hogy nagyon könnyen tudnak óriási csalódást okozni, még akkor is – vagy talán akkor igazán -, ha az ember nagyon igyekszik szeretni az alkotást. Mindez hatványozottan igaz, ha olyan alkotógárdával büszkélkedhet egy film, mint amilyennel a Közellenségek című dolgozat, amely sajnos jócskán alulteljesít – várakozás ide vagy oda: egyedül talán Johnny Depp Dillinger-megformálása sikerült vagányra, a többiek látványosan nem tudnak magukkal mit kezdeni a mindenféle jellemfejlődéstől, egyáltalán mozgástértől megfosztott figurák bőrében. Még ha arról lenne szó, hogy minden és mindenki csupán díszlet Depp karakterének formálódásához, talán működtetni is lehetne az egyébként igencsak átgondolatlanul összetákolt narratívát, de sajnos Depp sem tud mást tenni, mint hogy hozza a vagány, jóképű rosszfiú szerepét, néha egy-egy szállóigének szánt vicces okosságot belemorogva a kamerába. Egy olyan kaliberű rendezőtől, mint amilyen Michael Mann, egy gyenge közepesnél azért mindenképpen többre vár az ember, de sajnos olyan kapkodás érezhető a ritmusában tökéletesen széteső filmben, hogy az ember már a felénél nagyon várja a végét, ami persze nagy nehezen el is jön, és sajnos nemhogy katarzisra nem futja, még egy normális finálét sem sikerül felépíteni a cselekményben.