digitális, web

#nemkamu: az álhírekről

[Úgy szokott kezdődni a nap, hogy Palatinus Dávid Leventével Messengeren megosztunk valami olyan tartalmat, ami beindít egy erőteljes gondolati reflexiót, és görgetjük, görgetjük, adunk hozzá értelmezési horizontokat, hol pedig csak morzsákat, majd mindig megállapítjuk, hogy ezt meg kéne írni, le kéne jegyezni, és persze minden alkalommal felmerül, hogy vajon egy chat beszélgetésre hogy a francba lehetne hivatkozni. (Tényleg, hogy?) Most erőt vettünk magunkon, és a beszélgetést kifésültük, hogy egy bejegyzés születhessen belőle: ha működőképes a formátum, ezen a vonalon kísérletezünk tovább. Első ilyen állomásunk, avagy a DZ-PDL pilot, az álhírek természetrajzát boncolgatja: nem mellesleg bemelegítésnek tekinthető a november 6-i rózsahegyi pódiumbeszélgetésre (erről később), ahová már most annyi témát listázunk szerintem, hogy jaj nekünk, ha végig akarnánk menni rajtuk. Szóval: az álhírek, a post-truth, és ami ezzel kapcsolatban hirtelen eszünkbe jutott.]

DZ: Rengeteget beszélünk manapság a post-truth korszakáról, arról, hogy vajon hogy vagyunk képesek hinni az álhíreknek, vajon miért kattintunk minden hülyeségre, és miért tudnak az áltartalmak elbizonytalanítani bennünket olykor-olykor. Mi lett az igazsággal, mi lett a józan ésszel, a racionalitással, és vajon tényleg Trumpnak és a Brexitnek köszönhetjük azt, hogy már magunk sem tudjuk, mi igaz és mi nem? Tényleg a közösségi média bűne, hogy meginogtunk kissé?

Ha hihetünk Fredric Jamesonnak, akkor azt mondhatjuk, hogy egyrészt a történelemmel való viszonyunk fokozatos megszűnése, valamint az érzelem hanyatlása ürügyén beköszöntő laposság az, ami megakadályozza azt, hogy bármiféle mélyebb igazságot képesek legyünk feltárni. Egészen konkrétan beszél a laposságról (pl. kétdimenziós képernyők, lapos, tükröződő felületű felhőkarcolók stb.), melynek esztétikai-kulturális dimenziója azonban jóval túlmutat azon, mintsem hogy szimpla manifeszt jelenségként értékeljük őket. Valamiféle skizofrén törés okozta blokk keletkezik a jelölőlánc működésében (itt persze már Lacanra utal, lehámozva meglátásainak klinikai-analitikai kontextusát), melynek következtében már nem a történetiség relációjában értelmezhető igazság (vagy hamisság) fogalmai az operatív kifejezések, sokkal inkább valami letaglózó affektív (magyarul érzelminek fordították, de azért az affect nem egyenlő az emotionnel) túlcsordulás (akár negatív, akár pozitív irányban) irányítja a jelen megértését.

Bővebben…

Standard
egyetem, politika, pszichoanalízis

Lacani intervenció a CEU-ügy kapcsán

A címből már sejthető, hogy itt bizony okoskodás következik, de az ember egy idő után belefárad az aktuálpolitikai dimenziók fésülgetésébe, a süket fülek megnyitási kísérleteibe, és az elkeseredettségbe, és olyankor hátrébb lép egy picit, menekülni kezd olyasmibe, ami valamiképp meg tudja menteni még éppen ép elméjét. A pszichoanalízist meg speciel eleve pont erre találták ki. Nem hinném, hogy minden aspektusában stimmel a kontextus, nem is akarom ezt sugallni sem, de azért utazzunk kicsit vissza az időben, úgy 1968-ba, Párizsba, ahol Jacques Lacan, francia pszichoanalitikus az éppen az utcán masírozó diáksereg kiállásának hatására egy új megközelítéssel állt elő, amit majd egy évvel később mutatott be: a híres-hírhedt négy diskurzus modelljével. A diskurzus ebben a közegben társadalmi kapcsolódást, köteléket jelent, ami persze valamiféle nyelvi kifejeződésbe burkolózik. Bár nyilvánvalóan pszichés tematikába illeszthető ez a modell (az Ödipusz-komplexussal kapcsolatos akkor igen gyakorta tárgyalt problémákat hivatott részben feloldani), úgy tűnik, iszonyatosan pontosan rezonál a jelenlegi Lex-CEU problémakörre, elég ha már csak az elnevezéseket sorra vesszük: a Mester, az Egyetem, a Hisztérikus, és az Analitikus diskurzusai alkotják a négy dinamikát.

Bővebben…

Standard
pszichoanalízis, publikáció

Extimitás és sci-fi

Régóta foglalkoztatott a kérdés, hogy miként lehetne Jacques Lacan egyik neologizmusát, az extimitást beemelni a filmelmélet területére úgy, hogy ne pusztán értelmezési segédletként jelenjen meg, hanem magára a filmélményre is vonatkoztatni lehessen. Aztán az Apertúra sci-fi számának előkészítésénél Benczik Vera felkérését követően bevillant, hogy lehetne első kísérletként próbát tenni: a sci-fi tematikailag, formailag, stilárisan is adja magát, onnan kiindulva pedig sikerülhet megfogni a nézői azonosulás folyamatában ezt a furcsa jelenséget. Ennek eredménye az “Extimitás: a kortárs amerikai sci-fi és a nézői szubjektum” című tanulmány, ami ennélfogva leginkább első gondolatkísérlet (a szerkesztőknek köszönhetően rendezett formában) a témában, reményeim szerint további aspektusokat sikerül feltárnom majd a jövőben a kérdéskörben.

Standard
blog, digitális

2048: a bölcsész kiadás

Hiánypótló bejegyzés a mai: a 2048 elnevezésű, eredetileg Gabriele Cirulli jóvoltából a világra szabadult játék különleges, kifejezetten bölcsészeknek készült verziójával szeretném megajándékozni a DragonWeb közönségét! Felhívom a figyelmet, hogy mivel a játék meglehetősen addiktív, ne vizsgák előtt, vagy szakdolgozatírás közben kezdjetek neki – bár kétségkívül lehet némi serkentő hatása is, hiszen a sokat szidott-anyázott-gyűlölt emlegetett teoretikusok kedves arcai talán elősegíthetik egyes tananyagok magas szintű elsajátítását is! Mindenesetre: felkészülni, vigyázz – és érj el minél hamarabb Lacanhoz! Hidd el, soha az életben nem örültél még annak ennyire, ha megláttad Foucault, Derrida, netán Lacan arcát!

Ha netán valami fura okból nem jelenne meg, vagy nem működne megfelelően a játék, ide kattintva új ablakban nyílik meg, hátha úgy jobb lesz!

Standard
kult, pszichoanalízis

Félreértett kultúraféltés

Eleve fenntartással kezelem azokat a megnyilvánulásokat, amelyek még mindig “magas” kultúraként emlegetnek dolgokat, attól meg pláne fázom, ha még nagy kultúraféltésbe is átcsap a mondanivaló. Ha mindezt még ordas ferdítésekkel is fűszerezik, akkor már morgolódom is. Mint például a Metazin friss gyűjtésén, amiben Roger Scruton mondandóját zanzásítják imígyen:

Focault-t és Rortyt azonban relativizmusuk ellenére Scruton igazi tudósoknak tartja, akik megnyitották a hamisítványok előtt az utat, de maguk a magas kultúrához tartoztak. Nem úgy például Louis Althusser francia filozófust és Jacques Lacan pszichoanalitikust, akiktől semmit sem jelentő kígyómondat-szörnyetegeket idéz. (Ezeknek lefordításától a Metazin szerkesztői visszarettentek.) E bonyolultságuk miatt tudományosnak látszó, valójában tökéletesen értelmetlen posztmodern szövegek példázzák nála azt a hamis kultúrát, amelyet még a szakértő fogyasztó is áhítattal képes csodálni. Olyannyira, hogy a két szerzőt többet idézi a tudományos szakirodalom, mint Kantot és Goethét együttvéve.
(via Metazin)

Kezdjük az elején. A kultúra ugye korántsem feleltethető meg a szerző által kizárólagosan citált filozófiai-esztétikai diskurzussal. Explicit kultúraféltése – nem is akármilyen kultúráé: ez ugye “magas” – így valójában nem is a kultúrára vonatkozik, ami egy picit problematikussá teszi pozícióját is. Meglátását egyébként a Metazin szerkesztői cinkosan támogatják (“Ezeknek lefordításától a Metazin szerkesztői visszarettentek.”), amit jól is tesznek, mert talán nekik is feltűnhetett, hogy a neves szerző bizony rendesen csúsztat: az eredeti cikk szövegében ugyanis a számára kedves gondolkodókat valamilyen okból elfelejti direktben idézni, míg a szapulni kiválasztottakról képes egy félmondat alapján ítélkezni:

… it is the connexion between signifier and signifier that permits the elision in which the signifier installs the lack-of-being in the object relation using the value of ‘reference back’ possessed by signification in order to invest it with the desire aimed at the very lack it supports.
(via Aeon Magazine)

Se mű, se kiadási adatok, se mondat eleje, nehogy véletlen meg lehessen ítélni, mire is vonatkozik itt Lacan szövege. (Egyébként ennyi Lacan-olvasmányt követően sejtem, honnan van, és milyen kontextusban íródott, de ez mellékes.) Így én sem mernék a fordításra vállalkozni, hiszen sok értelmes nem sülne ki belőle. Mint ahogy bármelyik gondolkodó tetszőleges szövegéből kiragadott részlet esetében is hasonló problémával találnánk szembe magunkat, ha nem tévedek. Ez alapján “hamis kultúrának” bélyegezni a fentebb emlegetett elméleti trendet és képviselőit finoman szólva is badarság, de ha valamiféle teljesen nyilvánvalóan félreértett “magas” kultúra féltése is övezi mindezt, akkor részben mulatságos, részben pedig sarlatánság. Egyébként szerintem messze nem szégyen például Lacant nem érteni. Én kérek elnézést.

Standard
digitális, hír, pszichoanalízis

A tér és a szubjektum

Mivel mostanában éppen a szubjektum és a tér kapcsolata foglalkoztat az újmédia és a kiterjesztett valóság ürügyén, sorozatosan jönnek azok a megerősítések, amiket korábban többnyire csípőből röhögött ki a tudós közönség egy bizonyos Jacques Lacan mindenféle fejtegetéseivel kapcsolatban. Például azt találta mondani a jó francia pszichoanalitikus, hogy a szubjektum nem a térbe születik, hanem el kell telnie egy kis időnek, mire megképzi saját térélményét, felépíti a térképet maga körül, ami aztán viszont pozicionálja őt is, és valójában a térbeli navigáció éppen olyan szubjektum felépítő aktus, mint az elhíresült tükör stádiumi szcéna (ami persze megint térbeli is a pszichés és vizuális mellett). Hogy Lacan mennyire beletalált anno a térképzősdibe, az az Indexen ma megjelent hír kapcsán válik aktuálisan érdekessé:

Nem adott az agyban a térlátás képessége, az a születés után fejlődik ki, amikor az újszülöttek folyamatosan megtanulják érzékelni környezetük mélységeit – a tényt egy magyar kutató tárta a világ elé.

A koraszülöttek bizonyos idő után ugyanúgy képesek két szemmel látni, mint a normál időpontban született csecsemők. A képesség kifejlődéséhez az agynak vizuális ingerekre van szüksége – írja Kovács Ilona, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem kutatója a munkatársaival közösen jegyzett cikkben, ami a Proceedings című amerikai szaklapban jelent meg. (Index.hu)

Többek között az ilyen megerősítések miatt is gondolom továbbra is azt, hogy a pszichoanalízis mondanivalója korántsem lejárt lemez, még a fejlődő tudomány és a digitális korszak idején sem.

Standard