mellesleg

Szövegértés a tankönyvek alapján

A Történelemtanárok Egylete (TTE) közleményben adott hangot annak, hogy elege van az állami tankönyvekből, pontosabban nekik leginkább a történelmi atlasszal volna némi problémájuk, mert a javasolt, és megvalósult fejlesztések és javítgatások ellenére is hibádzik, minthogy “továbbra sem tartalmaz fokbeosztást, helységnév mutatót, kronológiát, valamint szinte olvashatatlanul apró betűket, halvány színeket használ, és csak részben alkalmas a (kerettanterv által is megkövetelt) forrás- és tevékenységközpontú oktatásra, képességfejlesztésre” (TTE honlap). Helyes, nemes felbátorodás, jogos észrevételek, gondolom, mindezeket már tucatszor jelezték is az illetékeseknél, akik vagy nem értik, miről beszélnek a jó pedagógusok, vagy magasról ejtenek az ilyen piszlicsáré ügyekre, van nekik fontosabb dolguk is.

És tényleg, egyébként lenne. Mert mondjuk szülőként engem speciel a történelem tankönyvek kapcsán ennél picit fajsúlyosabb problémák idegesítenek: ha komolyan vesszük egy pillanatra, tényleg csak egy röpke gondolatkísérlet erejéig, a PISA-felmérés tanulságait, akkor lehet, hogy érdemes lenne belepillantani azokba a könyveknek nevezett, többnyire összeragasztott, nyomtatott laphalmazokba, amelyek a hőn áhított tudást hivatottak eljuttatni a méltán érdeklődő nebulók fejébe. Hogy tudniillik megértsék a történelmet, és ezen keresztül bepillantást nyerjenek a világ dolgaiba, netán értsenek is valamit a körülöttük zajló eseményekből. Csakhogy ugyebár a kölkök szövegértésével bitang nagy problémák vannak, mert ugye hiába van előttük a szöveg feketén-fehéren, hiába vannak kiemelve a fontos dolgok vastagon szedve, hiába sorjáznak a szélre űzött szómagyarázatok, ezek a mai fiatalok… nem értik, amit olvasnak. Nos, kérem tisztelettel, én sem.

Bővebben…

Standard
digitális

A digitális dolgozatírásról

Épp tegnap mondtam bele egy kamerába, hogy én bizony támogatom, hogy az iskolában tanórákon használják a mobilt, és ennek érdekében tessék a pedagógusokat, tanárokat megtanítani ennek ésszerű, tantervileg is indokolt használatára, mert az mindenkinek jó lesz, ma pedig épp az a hír jön velem szembe, hogy a “Digitális jólét programért felelős miniszterelnöki biztos” 2019-re már olyan érettségit vizionál, melynek bizonyos elemeit már közelebbről meg nem határozott digitális módon lehet majd abszolválni. Hurrá, mondanám, de sajnos megint azt a koncepciótlanságot vélem felfedezni a rövid és kissé légből kapott bejelentésben, ami valami párhuzamos valóságot hivatott megjeleníteni, hiszen a magyar közoktatási állapotok korántsem vérteznek fel ilyen szintű optimizmussal. Félreértés ne essék: ha valaki, én aztán maximálisan támogatom (így, elvileg, ahogy én ezt támogatni tudom) a digitális írásbeliség kiterjesztését és fejlesztését, hiszen az egyik, ha nem épp a legfontosabb kompetenciának tartom a jövőre nézvést. Csakhogy. Egy olyan helyzetben, ahol egy iskola számára még egy átkozott e-napló bevezetése is problematikus, vagy eleve leromlott eszközparkkal és korlátozott internetes kapcsolattal, brutálisan elavult webhellyel, és ehhez kapcsolódó nézeteket valló vezetéssel, házirendben deklarált tiltásokkal operáló anti-digitális írásbeliség uralkodik, mintha kicsit nagyívűnek tűnne az elképzelés, miszerint 2019-re beköszöntene az a számomta egyénként tökéletesen értelmezhetetlen digitális jólét (megfejtéseket a szerkesztőségbe várnám, ha ilyen lenne). Megint a jéghegy csúcsát kezdik el farigcsálni központilag kiokoskodott fantazmagóriák alapján ahelyett, hogy a mindennapok alapjaival kezdenék a digitális jóléti reformot (atyaég, leírom még párszor, hátha…): például tessenek rendes számítástechnikai eszközöket biztosítani az oktatási színtér minden szegletébe, ne röhögje már körbe szegény diák az iskolai eszközparkot, mielőtt nekilát annak a nagyszerű digitális dolgozatnak, majd tessék olyan körülményeket teremteni, ahol a pedagógusok, tanárok, oktatók érdekeltté válnak ebben a fene nagy digitális jólétben, és ha mindez adott, lehet hozzá olyan alaposan kidolgozott digitális tanterveket, tananyagokat összeállítani, ami alapján lehet majd ilyen csodás kijelentéseket beleharsogni a nagyvilágba. Apró lépések, szoros együttműködés, technikai háttér és edukáció minden résztvevő oldal számára. Egyelőre ugyanis az okostelefon és a tablet szitokszó az iskolákban (tisztelet a kivételnek, de ők is tudják, hogy a szabályt erősítik), az online jelenlét gyászos (és ez még mindig eufemizmus), a digitális írásbeliség a 32-bites béka pixeles valaga alatt lenne látható, ha egyáltalán látható lenne… Merjünk nagyot álmodni, értem én, de Freud is megmondta, hogy az álmok a valóságból táplálkoznak. Vagy legalábbis úgy kéne.

Standard
mellesleg

Szülői értekezlet – beszámoló

Tisztelettel jelentem, részt vettem – igen, most, hogy a nagyobbik gyermek harmadikos – az első szülői értekezletemen egy budapesti, viszonylag nagy (négy párhuzamos osztály egy évfolyamban) iskolában. Amióta megkezdődött ugye az oktatási átalakításnak nevezett országos műsor, mindenféle dolgokat lehetett hallani és olvasni, és mint ahogy azt itt, kicsiny hazánkban szokás, rendesen politikai színezettel: ha az egyik oldal úgy vélte, az elhangzottak a másik oldal mondanivalójával harmonizáltak, azonnal jött az ellenvélemény, aminek rögvest megszületett az ellen-ellenvéleménye, ésatöbbi. Hogy ne keveredjek mindenféle alantas politikainak bélyegezhető diskurzusba, szigorúan, listaszerűen sorolom, mivel szembesültem:

  • az iskolától elvették a fénymásolót, így a tanárok magánúton igyekeznek megoldani a dolgozatok, extra anyagok sokszorosítását
  • nincs iskolapszichológus, idézem: “nem kaptunk”
  • valószínűleg nem lesz papírgyűjtés, mert kirúgták azt a kollégát, aki ennek a teljes logisztikáját bonyolította
  • van 10 alkalom ingyenes úszás, de a negyedikesek mehetnek ebben a félévben, tegnap kezdődött, és nem mentek, mert senki nem tud semmit, még azt sem, hogy melyik uszodába, mikorra kéne menni. Reméljük, ha jövő félévben ránk kerül a sor, addigra legalább víz lesz.
  • van, aki most kapott tankönyv befizetési pótcsekket , de olyan könyvre, amit nem rendelt, és már rég megvan
  • tantárgyi felmentések elbírálásra váró kérelmeit tavasz óta nem látta senki, pedig időben leadtak mindent – információ sincs, mert senki nem tudja, kit kell keresni ezzel (a központ lepattintja a kérdéseket)
  • van testnevelés óra, viszont egy tornaterem jut az egész iskolára, ezért vagy a folyosón lehet ugrándozni kicsit, vagy jó időben irány a játszótér
  • még mindig írják az új házirendet és szabályzatokat, hogy megfeleljen az előírásoknak, mert eddig semmi nem volt jó
  • ha iskolalátogatási igazolást kér az ember, már az új rendszerből kapja, de – megsúgom – nem lesz teljes érvényű, mert kézzel kell beírni a gyermek osztályát, ugyanis ez a funkció még nem működött legutóbb (azóta persze lehet, hogy már igen)
  • vannak ún. tartóskönyvek, amit ugye a jövő generációi örökölnek. Sajnos annyiban különböznek az átlagos, füzetszerű tankönyvektől, hogy rá van mondva, hogy ő most tartós. Hogy nehogy baj legyen, a pedagógusok igyekeznek minél kevesebbet használni a könyveket, és inkább plusz anyagot dolgoznak ki, hogy arra írjanak a tanulók (és itt a lista elejére ugorhatunk, loopolva a listát, amit persze lehetne tovább feszegetni még)

Nem kommentálom, de esküszöm, nincs benne ferdítés, színezés sem, és nem is írtam le azokat az újításokat, ahol már nem a mi osztályunk érintett, de tudjuk, hogy megjelent. Azt sem mondom el, hogy a józan pedagógus hogyan igyekszik megoldani úgy a dolgokat (és itt már NAT problematika és módszertani megkötések is bejönnek), hogy a gyerek továbbra is örömmel menjen iskolába, és ne érzékelje a problémákat. Kedvenc változásom egyébként az, hogy a matematika feladatokban is ki kell javítani a helyesírási hibákat, a tanítónéni nem hagyhatja szó nélkül, és persze a nebulónál ez hibaként jelentkezik, hiába pöpec a feladat megoldása. Nekibuzdultam, azonnal találtam helyesírási hibát a matematika könyvben. Alá fogom húzni – de kinek küldjem vissza javításra?

Standard
digitális

Iskola a digitális korban

Pintér Robesz elmélkedik azon, milyen alapvető változásokat tapasztalhatunk meg szülőként az iskola és a digitális kultúra kapcsolatában: például a kommunikáció úgy tűnik, elindult a virtuális irányba (nálunk mondjuk ez még csak csíraként van jelen, leginkább szülői kezdeményezésre), érezhető a bizonytalan lépésekkel beindított, de hatékonynak bizonyuló váltás. A mobil eszközök rendszerint feltűnnek a tanulók kezében, hiszen a tanításról kizúduló tömegben már nem csak elvétve, hanem tömegesen villannak meg a telefonok – többnyire a szülőket értesítik, hogy elindultak haza, minden rendben. (Mondja még valaki, hogy nincs haszna a mobilnak gyerek kezében…) Az iskolák nem igazán tehetik meg, hogy nagyobb (ugye tudjuk, jelen pillanatban semmilyen) beruházást kezdeményezzenek, holott már a kiegészítő, tanulást segítő kiadványok is igyekeznek lépést tartani (vagy felzárkózni?) a korral, és például most harmadikos gyermek táskájából előkerülő Tudorka című folyóirat egészen határozottan előtérbe hozta a 3D-s animációk szerepét. Ezeket azonban leginkább táblagéppel érdemes megjeleníteni (QR-kódokkal lehet előcsalni a dolgokat), úgy válik élményszerűvé az anyag elsajátítása. A digitális technológia iskolai beszivárgását ellenzők mindig valami sekélyes, szellemi mételyként megjelenő borzalomnak titulálják ezeket az eszközöket és a rájuk készült tartalmakat, ám saját tapasztalatból mondhatom, rendesen mellétrafálnak.

Bővebben…

Standard