#BREW
digitális

A #BREW-kísérlet

Ha jól emlékszem, épp egy másik kutatás adatfelvételi fázisában voltunk, kávéztunk, és közben az Instagramon nézegettünk kávés képeket, amikor eszünkbe jutott, milyen jó is lenne hangulatos kávés képekkel bombázni a közönséget. Persze nem is akármilyenekkel, hanem az épp akkor favorittá váló, úgynevezett újhullámos kávéhoz kötődő atmoszférát, hangulatot, életképet szerettük volna képileg megfogalmazni, annak a rituáléval felérő mivoltát. Rá is kerestünk néhány ilyen jellegű profilra, és figyelni kezdtük, mit és hogy csinálnak, és innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy egy újabb kutatási projekt körvonalazódjon (így kávézzon az ember kutatók társaságában). 2015 őszén az újhullámos közeg az Instagramon egészen jól behatárolható közösségként működött, mindenki ismert mindenkit, viszonylag alacsonyak voltak a követési számok, lassabban csorogtak a lájkok, viszont egyre csodálatosabb, kifejezőbb képi világ kezdett kirajzolódni, aminek a közös nevezője a kávé — a gyümölcs, a pörkölőből kiömlő bab, a frissen őrőlt szemcsék, és a lassan lefolyó, bordós-bíborosan melengető ital — feltétel nélküli szeretete. El is határoztuk, hogy valamilyen úton-módon “betörünk” ebbe a körbe, ami jelentős kihívás volt, hiszen akkoriban sem a kávé ezen ágához nem konyítottunk egy parányit sem, se iparági ismerősökkel nem rendelkeztünk, és visszatekintve azt is kijelenthetjük, hogy kevés fogalmunk volt arról, hogy működik az Instagram. Tudom, mindenki, aki posztolgat, azt gondolja, tudja, de ahogy a céljainkat kezdtük tudatosan megvalósítani, arra kellett rádöbbennünk, sajnos ez nem igaz. Eleinte egy kicsit trollos hozzáállással indítottunk, ami csupán annyiban nyilvánult meg, hogy el szerettük volna téríteni az érintett kávés közösségben az egyik leggyakrabban használt hashtaget, történetesen a #brew kifejezést (ami az alternatív kávé egyik megfelelője, akkoriban talán a legfelkapottabb volt), hogy a mi profilunkra irányítsuk az erre rákereső látogatókat, így biztosítva előkelő és megkerülhetetlen szerepünket egy olyan közegben, ahol a kutya se ismer bennünket. Hamar rá kellett jönnünk azonban, hogy ez az egész kaland ennél jóval összetettebb, és sokkal komolyabb felkészültséget igényel — és innen indult a valódi kutatás.

Tovább

Standard
digitális, film

Hogy lehet szexi a magyar film?

A héten egy mozgókép-forgalmazói konferencián jártam, ahol az újmédia forgalmazást érintő kérdéseit vázoltam – mondhatni, ezzel egy mély szakadék egyik oldalán álltam, a másikon a hagyományos forgalmazásban szocializálódott szakemberek néztek rám, mint az ördög ügyvédje (lévén, hogy a torrentet és más, nem hagyományos mozis megjelenítési és terjesztési eszközt éltettem). Többször előkerült a kérdés, hogy a 2012-ben listázott 53 magyar film miért nem jutott el a szélesebb közönséghez, miért nem volt visszhangja, és főleg, a fiatalok miért nem cuppantak rá azonnal. Elhangzott, hogy már azt is sikerként könyvelték el, hogy az Urániában be tudták mutatni a filmeket egyesével, valamint a Duna televízió (gondolom, éjfél környékén) leadta őket. Ezen túl jártak a filmek vidéki művészmozikban, és rendeztek néhány filmklubot is, ahol szakértők segítségével igyekeztek bevonni a fiatalokat a diszkusszióba – kis létszámmal, de legalább sikeresen megszólítva őket. Nem tisztem bíráskodni, de véleményem szerint alapvetően elhibázott koncepció alapján vágtak bele a forgalmazási részbe, ami előre meghatározta a sikertelenséget is. Ha nem egy mélységesen mély szakadék két oldaláról magyaráznánk egymásnak, ideális esetben tíz perc alatt fel lehet építeni egy olyan stratégiát, amivel nemhogy feloldjuk a magyar film iránt érzett gátlásainkat, de egyenesen az lenne ciki, ha valaki nem ismerné ezeket az alkotásokat.

Tovább

Standard
blog

Munkás Pisti eltitkolt élete – egy újabb mese egy instagramról

Még a múltkori medvehagymaszedés alkalmával ütötte ki a szemem az úton ez a tábla, ami a satufék-kiszáll-fényképezkedik automatikus mozdulatsorban teljesedett ki, annyira meglepett (minden kedves epöli lakostól ezúton is elnézést, de földrajzi járatlanságom egészen korán kiderült tanáraim számára – ez azóta sincs orvosolva). Talán érthető, hogy nem tarthattam magamban mindazon, egykor titkosként kezelt információt, amit ott szereztem – jöjjön hát Steve Jobs, vagy ahogy arrafelé mindmáig emlékeznek rá, Munkás Pisti eltitkolt élete! Csak itt, csak most, csak…!

Standard
blog, mellesleg

A varázslatos játszóház

Instagram mesék #2

– Ma ellátogatunk egy játszóházba, ahol még sosem jártunk! – közölte Anya a két tévé előtt punnyadó gyerekkel egy nyári reggelen. – Sőt, Barna is jön velünk! – tette hozzá, ami fokozta a beígért kaland iránti várakozást, mert az unokatestvérek igencsak szerették egymást. A három gyerkőc az autó hátsóülésére applikált ülésekbe szorította magát – a fehér szedánt nem nagy családokra tervezték, a három gyerekülés igazi Lego-virtuozitást igényel meg attól, aki ilyen városi kalandra adja a fejét. A nap sugarai éppen azon izmoztak, hogy bemutassák, milyen erő lakozik bennük: az augusztus eleji UV sugárzás a tetőfokára hágott, ahogy a kocsival a kora délutáni forgalomban, a fővárosi verőérben pumpálódtak egyre közelebb az áhított cél felé. A parasztlégkondival hűtött beltér valójában azon pszichológiai hadviselés szerves részét képezte, mellyel az ember igyekszik elhitetni magával – és utasaival -, hogy a letekert ablakokon beáramló levegő mozgása egyenes arányban áll a légtér hűtésének hatásfokával – ami persze kimeríti az önámítás kategóriáját, főleg ha hozzátesszük, hogy mindezt izzadsággal permetezett, redőzött homlokkal, és a kánikulától véreres szemmel morogja maga elé a sofőr. Ilyenkor egy bevásárlóközpont mélygarázsa nagyjából egyenértékű felüdüléssel szolgál egy jégbarlang nyújtotta szolgáltatással – hiába, a civilizáció értőn reprodukálja a természet csodáit. A mélygarázs talaján a legkisebb gyorsításra is surrogó kerékhang, a legfigyelmesebben, legóvatosabban bevett kanyarra is csikorgó gumik válaszoltak, de a labirintusra hajazó parkolóban végül sikeresen megtalálta a helyét a kis csapat. Már csak egy kis liftezés, és meg is érkeztek a legfelső szinten elhelyezkedő célállomáshoz.

Az óriási, félkör alakú tér baloldali cikkelyébe volt alagútszerűen bevájva a játszóház színes, fényes, villogó bejárata. A pultnál egy furcsa, bohócszerű alak ült, aki unottan csócsált valami szívószálra emlékeztető piros műanyag darabkát, és a számítógép monitorjára meredt. A beléptető kapun vidám figura invitálta a gyerekeket, oldalt pedig üvegvitrinben sorakoztak az olcsó vásárfiákra emlékeztető műanyag babák. A belépő borsos árát a korlátlan tartózkodási idő (akart valaki valaha örökké egy játszóházban dekkolni?), valamint az igényes és tiszta környezet, amibe még a meglepően higiénikus és nem csupán gyerekekre szabott mellékhelyiség, valamint a tengernyi játék használata kompenzál. Máté, a legnagyobb gyerek, már befelé tekintgetett, és az első játékszigetként eléjük táruló játékgépek kavalkádját figyelte és kommentálta.
– Azta, még pisztolyos is van! Meg Xbox!
– Látom, tetszenek a gépek… – súgta-búgta a bohócnak öltözött, életunt pénztáros, miközben vékony ajkai mosolyra húzódtak. – Na, nesze, itt van egy zseton, ezzel bármelyik gépen tudsz egy ingyen menetet játszani! De vigyázz, jól költsd el, némelyikük igen komisz tud lenni! – sziszegte furcsa, rendezetlen kerítés benyomását keltő, sárga foltos fogsora között. Azzal Máté kezébe nyomta a könnyű kis érmét, és visszatért a monitor bámulásához.

A történet folyatatása az Instagram mesék oldalán »
Standard
blog, digitális, publikáció

Instagram mesék

instagrammesek-cropA legutóbbi bejegyzés keletkezéstörténete bogarat ültetett a fülembe, pontosabban egy kísérlet beindítására sarkallt. Majd kiderül, mással is megesett-e már, hogy egyetlen képre rátekintve feltartózhatatlanul beindult az agya, és elkezdett valami történetet csiholni, ami vagy magyarázza a képen látottakat, vagy szituációt teremt hozzá, vagy egész egyszerűen elrugaszkodásként használja egy eszement sztorihoz. Nem példa nélküli egyébként az, hogy ilyen őrültségből akár egy könyv is megszülessen (lásd: Ransom Riggs kötetét, amit olvassatok!), de jelen pillanatban nincsenek ilyen nagyra törő tervek (bár semmi sem kizárt), sokkal inkább érdekel, hogy vajon egy ilyesféle hobbiból vagy késztetésből lehet-e közösségi történetszövést létrehozni? El is indítottam az Instagram mesék névre keresztelt oldalt, ahová bárki beküldheti a történeteit, aminek csupán egyetlen feltétele van: egy Instagramon publikált kép köré kell szőni azt. Számomra borzasztó érdekes lenne látni, vajon a közösségi média által uralt (sokak szerint butított) közegben létezik-e még azon készségünk, hogy a látottakat nem pusztán befogadjuk, vagy szimplán kritizáljuk, vagy esetleg egysoros kommentekkel illetjük, hanem egész kis világot teremtünk, amiben akár gyökeresen más, újszerű kontextusba kerül a képi tartalom? Az is érdekel persze, hogy vajon megvan-e még bennünk az a csodás képesség, hogy meséljünk, hogy hétköznapi dolgok köré nem hétköznapi sztorikat fonjunk akár csak magunk, akár mások szórakoztatására is? És nem utolsó sorban, azért valamennyire kutatóként is, az is érdekel, hogy vajon a bárki számára elérhető közösségi megoldások használata tud-e valami hozzáadott értéket generálni? Ha valaki kedvet érez ilyesfajta kalandozáshoz, ne legyen rest, a szabályok egyszerűek!

Tovább

Standard