digitális, hír

Ki mondja meg, hogy mit olvasol a Facebookon?

Épp csütörtökön szellőztette meg a The Guardian azt a kiszivárogtatott dokumentumot, mely szerint a Facebook a trendtémák meghatározásánál nem igazán az algoritmusokra hagyatkozva válogat, hanem bizony emberi kéz, szerkesztői beavatkozás mondja meg, mi terjedhet erős hátszéllel a közösségi oldalon, és mi nem. A sajtó szinte teljes spektrumán végigfutott a hír (mintha csak épp a Facebook belső logikáját követné mindenki…), miszerint a cég úgymond lehalkítja a jobboldali forrásokból érkező hangokat, és felhangosítja, de legalábbis preferálja, és kiemeli a liberális sajtó felől érkező értesüléseket. A “Trending Review Guidelines” szerint két fő forrása van a trendtémáknak: egyrészt a Facebook algoritmusa méri az egyes tartalmak terjedésének mindenféle faktorait, és ez alapján dobja ki az idevágó, trendtémává váló eseteket; másrészt pedig külső RSS hírcsatornákról válogatnak olyan értesüléseket, híreket, amelyeket a legolvasottabb híroldalak állítanak elő. Ahogy a 444.hu fogalmaz:

Eszerint például a szerkesztői csapat megteheti, hogy általuk fontosnak ítélt sztorikat tesznek a trendrovatba. Van egy 10 hírforrásból álló listájuk, (BBC News, CNN, Fox News, The Guardian, NBC News, The New York Times, USA Today, The Wall Street Journal, Washington Post, Yahoo News, Yahoo), az itteni vezető híreket ők is kiemeltként kezelik.

Miért lényeges és problematikus ez a hír? Eddig szent meggyőződésünk volt, hogy az elénk kerülő tartalmakat egy algoritmus rendezi, ami figyeli, milyen témákra, tartalmakra kattintok, vagyis “megtanulja”, mi érdekel, és mi nem, így egy idő után elég nagy pontossággal tudja megállapítani, melyek azok az ismerőseim, kedvelt oldalaim által generált tartalmak, amelyekre jobban figyelnék, és melyek azok, amelyeket simán átpörgetek. Ez sokaknak már akkor sem tetszett, és az algoritmus alakítgatása során egyre többször kellett mindenféle trükköket bevetni, hogy igenis megjelenjen egy-egy tartalom annak ellenére is, hogy nem kattintgatok vagy nem lájkolok állandóan az adott forrás megosztásaira. (Emlékszünk: például ezért kapacitálnak az oldalak arra, hogy ne pusztán lájkoljuk őket, de állítsuk be, hogy minden hírükről elsőként értesüljünk, nehogy lemaradjunk valamiről.) Ez a folyamat vezetett a “szűrőbuborék” kialakulásához, aminek a lényege, hogy lépésről lépésre eltűnnek a szemünk elől azok a tartalmak, amelyek úgymond megzavarnánk a nyugalmunkat (értsd: politikai beállítottságunkat vagy érdeklődési körünket, tartalmi elvárásainkat), és egyre inkább csak olyan tartalmak (és csak olyan ismerősök!) kerülnek a hírfolyamba, amelyek nagy valószínűséggel egyeznek a kis belső világunkkal és a világról alkotott elképzeléseinkkel. Ez akkoriban óriási felháborodást keltett: ma pedig már a Twitter és az Instagram is így működik.

Bővebben…

Standard
digitális, politika, web

Az online petícióról

Az elmúlt időszakban annyi online petíciót írtam alá, hogy már lassan ez vált normává, holott – mindamellett, hogy pontosan tudom, mikor mit írok alá, és főleg miért – valójában egy percig sem áltatom magam azzal, hogy bármelyiknek, bármikor, bármi hatása lenne, vagy csupán önmagukban megközelíthetnék céljuk elérését. Valahogy odáig fajult ez a megnyilatkozási forma, mint a Facebook like: kényelmesen, az otthoni székből egyetlen kattintással jelezhetem, hogy egy adott ügy mellett állok ki (vagy netán valami ellenében, de ez most mindegy), de ennél többre senki nem kér – és nem is számíthat. No és ott motoszkál az agyamban, hogy a címzettként megnevezett szervezet/kormány/egyén ugyan megkapja-e valaha a petíciót úgy en bloc aláírásostul? Bármily szimpatikusak is azok a kezdeményezések vagy követelések, amikhez a nevemet adom, valahogy úgy érzem, tökéletesen mellé megy az egész: éppen az elhivatottság, a bevonódás élménye, az aktivitás, az aktív kiállás, és persze mindennek a hatása marad ki az egész folyamatból. Pedig lehet ezt másképp is csinálni, az eszközök tulajdonképpen adottak.

Bővebben…

Standard
digitális, folyóirat, publikáció

A megtévesztés esztétikája, avagy hogyan reprezentál bennünket az online közösségi média?

Még tavaly jelent meg az E-nyelv Magazin azon száma, amiben a szerzők többek között a közösségi médiában meghonosodott, a korábbiaktól gyökeresen eltérő önreprezentációk kérdését boncolgatják, rámutatva a lehetőségekre és praxisokra, elsősorban a jelenség mindenki számára látható és megvalósítható oldalát elemezve. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy bár – egyébként örvendetes módon – a jelenség ezen oldalával egyre többen és többet foglalkoznak, az egésznek van egy kevésbé kifejtett, talán árnyaltabb oldala, mégpedig az önreprezentációnak az a része, amit a felhasználó nem képes teljes mértékben irányítani. Ez elsősorban az egyre elterjedtebb automatizált funkciók működési sajátosságaiból fakad, amik aztán képesek egészen komplex megtévesztési logikákat beemelni a jóhiszemű önreprezentációs folyamatokba, esetenként tökéletesen eltérítve azt. Erről az elfeledett, sötétebb oldalról szól az Apertúra Magazinban megjelent szösszenetem.

Standard