digitális, egyetem, web

Szakdolgozatcím bullshit generátor

Szakdolgozat kapcsán ajánlom magam, illetve összeszedett okosságaimat pánik ellen »

Mindig is divat volt ún. bullshit generátorokkal szórakozni, legutóbb éppen a bölcsész tantárgyakkal kapcsolatos jósággal töltöttem egy kis időt, és hogy tovább gördítsem a virtuális lavinát, belevágtam a Szakdolgozatcím bullshit generátor elkészítésébe, ami 0.1 verzióban, vagyis limitált szókészlettel és tematikával már működik is. Természetesen várom a javaslatokat, hogyan lehetne még varázslatosabbá tenni ezt a hasznos kis szkriptet!

UPDATE (2012/01/06 – 16.30): új, extra, exklúzív tematikai szűkítés lehetőségével!

Standard
mellesleg

A kritikus gondolkodás dicsérete Tim Minchin módra

Milyen az, amikor Tim Minchin kiakad valami társadalmi jelenségen, valami olyasmin, amivel mindannyian találkozhatunk, és talán zavar bennünket, de nincs fórum, ahol elmondhatnánk, miért, vagy fórum még csak-csak lenne, de nem igazán tudjuk összefoglalni, mi is a problémánk, vagy tudnánk, de nem merjük bevállalni, vagy merjük, de úgy sem érdekel senkit? Szóval milyen, amikor Minchin kiakad? Kreatív. Ha felháborítja a pedofília, elénekli (a sűrű négybetűsök és az egyházi utalások miatt 18 éven felülieknek szánja a YouTube!); ha felháborítja az, amit Žižek talán a “fast-food religious experience” megfelelően kontextualizált verzióival illetne, megírja egy “beat” költeményben, és aztán egy igen ötletes és látványos animációt is kerítenek mellé azok, akik egyetértenek, és hasonlóan kreatívak. Egyébként Minchin mintha mostanában – a sűrű szimfonikus zenekari parádézás közepette – erőteljesen animációbarát figurává nőtte volna ki magát: ott van mindjárt a hihetetlen díjesővel (köztük egye egy Oscar) elismert The Lost Thing, hogy ne árválkodjon az alábbi szösszenet.

Standard
egyetem, vizuális, web

Na végre – már itthon is megy az egyetemi videó-hype

Párszor már jeleztem, mennyire jó lenne, ha kicsiny hazánkban is megmozdulna végre valami, és tőlünk nyugatabbra fekvő egyetemek ügyes marketinges törekvéseit átvennénk, és előrukkolnánk azzal a képpel, ami sokkal inkább megfelel egy egyetemi hallgatóság mai világképének, mint amit ki lehet silabizálni a hivatalos anyagokból. Hát, az ELTE megcsinálta – respect mindenkinek, aki involválva volt! Először ugye jöttek a nyelvészek:

És aztán itt vannak az ELTE SEAS hallgatók is, akik az általam is emlegetett utat követve kreáltak ügyes bulit:

Standard
mellesleg

A hirtelen nézőpontváltozásról

A helyzet az, hogy sohasem gondoltam volna – na jó, persze, hogy gondoltam, de azért nem nagyon mertem azt gondolni -, hogy az alábbi képen és az egész PhD Comics sorozaton mindenféle fészkelődés, összekacsintás és/vagy lelkiismeretfurdalás nélkül tudok nevetni, ám azzal, hogy oltári nagy hanghatással legördülőben a proverbiális kő, tényleg teljesen másképpen nevetek ezen:

Semmi nem változott, csupán a nézőpont – jóval könnyebb és szabadabb érzés ezen a másik oldalon lenni (és ez itt most nem egy szárnyasbetét reklámja, bár most az sem zavar különösebben). Ráadásul eddig azt hittem, egy ilyen mérvű munkát követően a kreatív energiák olyan mértékű megcsappanásának leszek majd tanúja, hogy minimum burn-out szindrómáig jutok – ennek ellenére alig várom, hogy nekikezdjek a felhalmozódott ötletek megvalósításának. Na tessék, a vektorok is másképpen működnek már 🙂

(Szolgálati közleményünket olvashatták, köszönjük türelmüket, a jövőben másként zavarjuk meg nyugalmukat!)

Standard
film

Vén kecske is megnyalja az LSD-t

Kecskebűvölők Szerethető, néha egészen kellemes fekete humorral átitatott jedi-trip a Kecskebűvölők, amin jól elszórakozik az ember, amíg a moziban ül, de utána valószínűleg csak egy-két hangulateleme marad majd meg az utókornak, ha megmarad, mert bármilyen nagyszerű alakításokkal is sikerült kitölteni a másfél órát, bármilyen abszurd ötletre is épül a film, sajnos nem igazán tudtak mit kezdeni az egésszel az alkotók. Ez a jelenetek összekötésében, a történet kibontásában is látszik, de a legszembeötlőbb teszetoszaság a film lezárásakor jön el, amikor is jól láthatóan fogalmuk sincs, hogy lehetne ennyi ökörködést méltó módon lezárni. A háborúsdi, pláne a Közel-Keleten megadja az egésznek a politikailag megtámogatott szatírát, de sajnos ezzel sem tudnak igazán mit kezdeni: Irak csupán díszlet marad, és nem tud szervesen beleilleszkedni a történetbe (vagy fordítva inkább – az eredmény szempontjából mindegy). Nem sikerül az ismételten brilliáns alakítással előrukkoló Kevin Spacey manipulátor-figuráját sem elintézni a leszámolásnál, még akkor sem, ha lelépése önmagában jó poén mentén történik. Nem sikerül csúcsrajáratni George Clooney überelhetetlen zseniális-őrült karakterét, még akkor sem, ha komoly fapofával ledzsedizi magát az egyébként szintén remekelő Ewan McGregor arcába bámulva. És a felülmúlhatatlan Jeff Bridges sem lélegezhet fel túlságosan, mert hippi-pszicho-katona szerepe egyszerűen nem engedi kitörni a nagy svunggal de kevés átgondoltsággal megrajzolt, nem is olyan nagyon önreflexív klisékkel megsegített figurából. Már megint egy olyan filmről van itt szó tehát, ami részleteiben – ne féljünk a jelzőtől – zseniális, azonban a filmkészítők egyszerűen képtelenek voltak mindezt egységes, egyenletes színvonalú egésszé gyúrni.

Valószínűleg a politikai szatíra erősebb bevállalása hozta volna meg a cselekmény számára a megváltást, mert a megváltásnak szánt záró jelenetek mintha egy ilyen irányra engednének következtetni, csak sajnos ahhoz a film korábbi, talán erre utaló jelenetsorai nem voltak elégségesek ahhoz, hogy ez hitelesen kivitelezhetővé is váljon. Pedig Clooney fizimiskája pontosan illene a képbe, és McGregor nagyszerűen támogatja is ezt az értelmezési lehetőséget, de hiányzik a valódi összekötés a történetszálak között, hiányzik egy kumulálódó csomó és annak fergeteges kioldása: ez lett volna a Spacey-vel történő leszámolás vicces-heroikus, ám kellően önironikus codája, ami viszont egy szimpla LSD-s ökörködéssé silányult. Hiába, a végére elfogytak az ötletek. Kár érte, mert nagyon úgy tűnik, többet érdemelt volna ez a projekt.

Standard